2013. október 23., szerda

Radics Géza: 1956 és előzményei I.


Minden forradalomnak és szabadság­harcnak előzményei és alapos okai vannak. Az emberek ugyanis nem ok nélkül koc­káztatják életüket, személyi szabadságukat és vagyonukat. Az 1956-os magyar forra­dalmat és szabadságharcot is csak akkor lehet teljességében megérteni, ha az előz­ményeit is ismerjük, amelyek kitörésének okozói voltak.

A II. Világháború befejezése nemcsak egy újabb vesztes háborút jelentett a ma­gyarság részére, hanem egy újabb teljes kiszolgáltatottságot, a legkegyetlenebb zsarnokság kezdetét is. A szovjet szuronyokra támaszkodva a magyarországi kom­munisták az 1947-es választásokon sok csalással — a kék lapokkal ott és annyiszor szavaztak, ahányszor akartak — megkapa­rintották a hatalmat, és kezükbe vették az ország irányítását.
A legkegyetlenebb eszközökkel számoltak le nemcsak ellen­ségeikkel, hanem ellenfeleikkel is. Ezreket végeztek ki vagy vertek agyon, tízezreket küldtek a börtönökbe és kényszermunkatá­borokba, csak azért, mert magyarok voltak. Szovjet parancsra eszelős iparosításba és fegyverkezésbe kezdtek, amely megvalósí­tása érdekében kiszipolyozták mind a munkásréteget, mind a parasztságot, amelyet termelőszövetkezetekbe kényszeríttetek. Gyökerestől fordították fel a társadalmi rendet, és az ifjúságot a szovjet érdekeknek megfelelően nevelték.

A nép széles rétegei körében azonban egyre fokozódott az elkeseredettség, sőt az ellenállás is. 1952-re, mikorra a magyar parasztságot az újabb és újabb könyörtelen beszolgáltatásokkal kifosztottak mindené­ből, felsepertették a padlásokat olyannyira, hogy még vetőmagot se hagytak. A kilátás­talanságba és reménytelenségbe űzött pa­rasztság akarva, nem akarva, a könyörtelen megtorlások ellenére is ellenállt, vagy na­gyon egyszerűen már nem volt mit beszol­gáltatnia, nem tudta teljesíteni az újabb követelményeket.

Országszerte az ÁVH (Államvédelmi Hatóság, melynek politikai szárnya a hír­hedt Államvédelmi Osztály, vagyis az ÁVO) parancsnoksága alatt működtetett kényszermunkatáborokat először a Horthy-rendszerben társadalmi vezető vagy rend­fenntartó szerepet betöltő emberekkel töltötték meg, valamint a vagyoni alapon ellenségnek, „osztályidegennek" nyilvání­tottakkal. Amikor ezekből kifogytak, akkor sorra kerültek ama általuk földhözjuttatott kisbirtokosok, napszámosok vagy béresek, akik ragaszkodtak a földhöz, és nem akar­tak belépni a termelőszövetkezetekbe. Nem kegyelmeztek a Szovjetunióból haza­térő hadifoglyok egy részének (csendőrök, rendőrök és hadbírók) sem, mert „hazaté­résük" után a legkegyetlenebb ÁVH-sok parancsnoksága alatti táborokba küldték őket.
Herendi Ödön, a szovjet hadifogságból hazatért és a kazincbarcikai táborba hur­colt kiszolgáltatott magyar így jellemzi a táborban uralkodó helyzetet:
„Hangsúlyoznom kell, hogy a szovjet és az ÁVH-s fogság mérlege a szovjet javára billen. Ott csak fogva tartottak - igaz, mos­toha körülmények között -, de nem volt tan­cél a megalázás. Az ÁVH-nál pedig éppen ez volt a fő szempont. Szovjet fogságból levelez­hettünk, szovjet és magyar újságokat kap­hattunk, az ÁVH-nál abszolút hírzárlat volt, nem is beszélve a fenyítésekről."
Meg kell jegyezni ugyan, hogy a Szovjetunióban mint hadifoglyoknak a nemzetközi szerződések némi védelmet biztosítottak, míg a barcikai táborban a „tábor operatív tisztje" volt az élet és halál ura, aki a követ­kezőkkel vigasztalta a kiszolgáltatottakat:
„Először tönkretesszük magukat fizikai­lag, azután majd lelkileg, végül felakaszt­juk magukat. Mi ebben az országban azt csinálunk, amit akarunk!"

A kazincbarcikai tábor 1951. október 6-tól 1953. szeptember 16-ig működött. A tá­borok feloszlatása után „szabadlábra he­lyezettek" „legveszélyesebbjei" ki lettek tiltva a nagyvárosokból, és csak nagyon ne­hezen kaptak munkát — rendszerint nem képzettségükhöz méltót —, valamint sokan közülük rendőri megfigyelés alatt állt egé­szen 1989-ig.
Hogy milyen könyörtelen éveket élt át a magyarság az úgynevezett Rákosi-időkben — aki még a szovjet által előírtakat is igye­kezett túlteljesíteni, azt a szovjet titkos­rendőrség — NKVD — vezetőjének, Lavrentii P. Berija-nak 1953. június 13-án Rákosinak Moszkvában felrótt adataiból is felmérhetjük:
„Elfogadható az, hogy Magyarország­ban — mely országnak 9 500 000 lakosa van — a hatóságok 1 500 000 ember ellen emeltek vádat? 1 150 000 embert bűntettek meg két és fél év alatt." E számok mutatják, hogy a belügy, az igazságszolgáltatás szer­vei és az ÁVH nagyon rosszul működik, ..."
Nikolai A. Bulganyin, a szovjet hadügy­miniszter pedig a honvédségnél történt visszaélésekkel hozakodott elő:
„1952-ben és 1953 első negyedében 460 tiszt és tábornok lett leszereltetve politikai okok miatt. A honvédség nem 1952-ben lett felállítva. Miért kellett leszereltetni ennyi embert politikai okok miatt? . Becsületes emberekből hazaárulók lettek. 1952-ben 370 katonaszökevény volt. 177 000 bünte­tett volt egy és negyed év alatt."

Radics Géza: 1956 és előzményei II.

Nos, mindez nagyon figyelemreméltó, ha tudjuk, hogy Rákosi lényegében eme szov­jet vezetők utasítására tette, amit tett. Igaz, hogy ezt a moszkvai elvtársak be is ismer­ték, csakhogy Rákosi mégis felelős az el­követett visszaélésekért, mert mindenkor igyekezett túlteljesíteni az utasításokat vagy elvárásokat.

Sztálin halála — 1953. március 5. — után ugyanis a szovjet vezető­ket hatalmába kerítette a „lelkiismeret-fur­dalás." A nagy megbánás évei következtek, amikor az önbírálat és a hibák beismerése volt napirenden. Ez még akkor is jelentős változás, ha itt elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákról volt szó. A fősze­replők személyes ismerete nélkül nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy valójában mi játszódott le koponyájukban. Egy biztos, hogy a sztálinista idők könyörtelen zsarnok­sága némileg felengedett, és a kiszolgálta­tottak valamelyest könnyebben lélegeztek.
Leginkább az tűnik csodálatosnak, szinte hihetetlennek, hogy ezen enyhülés legmar­kánsabb megtestesítője ama Berija, aki eb­ben az időben vezetője volt ama NKVD-nek, amely a tömeggyilkos „nagy vezír", Sztálin hatalmának legfőbb biztosítéka volt. Nézzük tehát, mi is történt eme sors­formáló „megbeszélésen", „kihallgatá­son", vagy inkább utasítás kiosztáson, mert hát a magyarországi elvtársak inkább csak hallgathattak és vezekelhettek, amint ez a Kremlben bevezetett gyakorlat volt.
Annyi­ban azonban különbözött minden addigitól, mert a „neheztelés" ellenére Rákosi és tár­sainak nem kellett aggódniuk a személyi biztonságukért.
Eme nevezetes kihallgatásra 1953. júni­us 13. és 16.-án került sor a Kremlben. Szovjet részről 13.-án Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Mikojan és Hruscsov vett részt, míg 16.-án Kiselevvel és Boikoval bővült a társaság. A magyar ol­dalról pedig Rákosi, Gerő, Hegedűs, Hi­das, Földvári Rudolf, Szalai Béla, Dobi Ist­ván és Nagy Imre voltak jelen.

A jegyzőkönyv tanúsága szerint a hanga­dó Berija volt. A többiek a szovjet oldalon inkább csak a „bólogató János" szerepét töltötték be, vagyis nem ellenezték, hanem fenntartás nélkül elfogadták, sőt támogat­ták a NKVD főnöke által kijelölt út követé­sét. Ez azért nagyon fontos, mert tíz nappal később, június 26.-án Beriját letartóztat­ták, majd „kémkedésért" elítélték (a vád szerint az angoloknak kémkedett), és de­cemberben kivégezték.

Berija irányváltására talán csak azok tudnának kielégítő választ adni, akik sze­mélyesen ismerték. A rendelkezésre álló, a Szovjetunió szétesése után nyilvánosságra hozott titkos iratokból az tűnik ki, hogy Berija felismerte a szovjet gazdasági rend­szer teljes csődjét, amelyet csak akkor le­het rendbe hozni, ha a polgároknak meg­adatik egy bizonyos fokú önkibontakozási lehetőség is, amihez elengedhetetlen az oktalan politikai vádak felszámolása, leg­alább saját embereikkel szemben. Az élet­színvonal emeléséhez pedig elengedhetet­len a könnyűipar fejlesztése, amelyet vi­szont csak akkor tudnak megvalósítani, ha lelassítják az eszelős fegyverkezést. Ehhez pedig rendezni kell Kelet és Nyugat viszo­nyát. Berija Nagy Imrét szemelte ki tervének magyarországi megvalósításához, melynek lényege a magyar gazdaságot tönkretevő nehézipar fejlesztésének lelassítása, vagy ésszerű keretek közé szorítása. Értelmetlen ugyanis olyan iparágat fejleszteni a könnyűipar és az életszínvonal kárára, amely­hez Magyarországnak nincs meg a nyers­anyaga.
A parasztságnak is meg kell adni a lehetőséget a magángazdálkodásra, és fel kell számolni az erőszakos szövetkezetbe terelést, sőt, aki ki akar lépni, az megteheti. Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, de Rákosit megtartották a kommunista párt első titkárának. A magyar haderő túlméretezettségére Georgii Malenkov tért ki: „600 000 ember van a hadseregben (beleértve a tartalékosokat is — jegyzi meg Rákosi).
Ti messze túltettetek a Szovjetunió kíván­ságán." — mondta Malenkov.
„A hadsereg fejlesztése Sztálin elvtárssal lett megbeszélve. Sztálin elvtárs rossz utasí­tást adott." — mondta Berija.
„Sztálin elvtárs rossz utasítást adott?" Elképzelhető volt ilyen kijelentés néhány hónappal korábban? Ami a magyar hadse­reg felkészültségét és alkalmasságát, he­lyesebben alkalmatlanságát illeti, arra Berijának volt egy nagyon érdekes meg­jegyzése: ,A Vörös Hadsereg még Magyar­országon van, de nem lesz ott örökre." Ami­ből az értetődik ki, hogy jövőben nem a méretére kell a hangsúlyt fektetni, hanem a minőségére.

Miután a magyarországi küldöttség ha­zatért, Nagy Imre hozzálátott a munkához. 1953. július 4-én az országgyűlés elé ter­jesztette az „Uj Kurzust" Berija utasításai alapján. Meghirdette a könnyűipar fel­élesztését, a parasztság jogát a magángazdál­kodáshoz, melyek kulcsai az életszínvonal emelésének, valamint a kényszermunkatá­borok felszámolását, és a részleges am­nesztiát, ami elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákra vonatkozott. A terv azonban nem mindenkinek tetszett, mert akik a nehéziparban dolgoztak, főleg veze­tők, munkájuk veszélyeztetettségét látták.
Volt azonban a tervnek egy másik hátulütője is. Kiagyalója és utasítója, Berija hatalom­ban hagyta Rákosit, aki sztálinista elvtár­saival ott gáncsoskodott, ahol csak tudott, s miután Beriját a szovjet elvtársak június 26-án letartóztatták, ezt még nagyobb biz­tonságban tehette. Berija gazdasági elkép­zeléseinek azonban Malenkov is támogató­ja volt, így a Kremlből nem akadályozták Nagyot. Nagy közgazdász volt, Rákosi pedig nem volt több a véreskezű pártakarnoknál.
Nagy és Rákosi közötti viszony egyre in­kább kiéleződött, ezért Rákosi azt javasol­ta, hogy az ügyet beszéljék meg Moszkvá­ban, ezt Nagy ellenezte, de aztán vonakod­va beleegyezett. 1954. május 5-én tehát megérkeztek Moszkvába egy kis koponya­tágításra. A Kreml urai megmosták mind Nagy, mind Rákosi fejét, de továbbra is Nagyot támogatták.

forrás: Magyar Sors Online