2013. október 23., szerda

Radics Géza: 1956 és előzményei I.


Minden forradalomnak és szabadság­harcnak előzményei és alapos okai vannak. Az emberek ugyanis nem ok nélkül koc­káztatják életüket, személyi szabadságukat és vagyonukat. Az 1956-os magyar forra­dalmat és szabadságharcot is csak akkor lehet teljességében megérteni, ha az előz­ményeit is ismerjük, amelyek kitörésének okozói voltak.

A II. Világháború befejezése nemcsak egy újabb vesztes háborút jelentett a ma­gyarság részére, hanem egy újabb teljes kiszolgáltatottságot, a legkegyetlenebb zsarnokság kezdetét is. A szovjet szuronyokra támaszkodva a magyarországi kom­munisták az 1947-es választásokon sok csalással — a kék lapokkal ott és annyiszor szavaztak, ahányszor akartak — megkapa­rintották a hatalmat, és kezükbe vették az ország irányítását.
A legkegyetlenebb eszközökkel számoltak le nemcsak ellen­ségeikkel, hanem ellenfeleikkel is. Ezreket végeztek ki vagy vertek agyon, tízezreket küldtek a börtönökbe és kényszermunkatá­borokba, csak azért, mert magyarok voltak. Szovjet parancsra eszelős iparosításba és fegyverkezésbe kezdtek, amely megvalósí­tása érdekében kiszipolyozták mind a munkásréteget, mind a parasztságot, amelyet termelőszövetkezetekbe kényszeríttetek. Gyökerestől fordították fel a társadalmi rendet, és az ifjúságot a szovjet érdekeknek megfelelően nevelték.

A nép széles rétegei körében azonban egyre fokozódott az elkeseredettség, sőt az ellenállás is. 1952-re, mikorra a magyar parasztságot az újabb és újabb könyörtelen beszolgáltatásokkal kifosztottak mindené­ből, felsepertették a padlásokat olyannyira, hogy még vetőmagot se hagytak. A kilátás­talanságba és reménytelenségbe űzött pa­rasztság akarva, nem akarva, a könyörtelen megtorlások ellenére is ellenállt, vagy na­gyon egyszerűen már nem volt mit beszol­gáltatnia, nem tudta teljesíteni az újabb követelményeket.

Országszerte az ÁVH (Államvédelmi Hatóság, melynek politikai szárnya a hír­hedt Államvédelmi Osztály, vagyis az ÁVO) parancsnoksága alatt működtetett kényszermunkatáborokat először a Horthy-rendszerben társadalmi vezető vagy rend­fenntartó szerepet betöltő emberekkel töltötték meg, valamint a vagyoni alapon ellenségnek, „osztályidegennek" nyilvání­tottakkal. Amikor ezekből kifogytak, akkor sorra kerültek ama általuk földhözjuttatott kisbirtokosok, napszámosok vagy béresek, akik ragaszkodtak a földhöz, és nem akar­tak belépni a termelőszövetkezetekbe. Nem kegyelmeztek a Szovjetunióból haza­térő hadifoglyok egy részének (csendőrök, rendőrök és hadbírók) sem, mert „hazaté­résük" után a legkegyetlenebb ÁVH-sok parancsnoksága alatti táborokba küldték őket.
Herendi Ödön, a szovjet hadifogságból hazatért és a kazincbarcikai táborba hur­colt kiszolgáltatott magyar így jellemzi a táborban uralkodó helyzetet:
„Hangsúlyoznom kell, hogy a szovjet és az ÁVH-s fogság mérlege a szovjet javára billen. Ott csak fogva tartottak - igaz, mos­toha körülmények között -, de nem volt tan­cél a megalázás. Az ÁVH-nál pedig éppen ez volt a fő szempont. Szovjet fogságból levelez­hettünk, szovjet és magyar újságokat kap­hattunk, az ÁVH-nál abszolút hírzárlat volt, nem is beszélve a fenyítésekről."
Meg kell jegyezni ugyan, hogy a Szovjetunióban mint hadifoglyoknak a nemzetközi szerződések némi védelmet biztosítottak, míg a barcikai táborban a „tábor operatív tisztje" volt az élet és halál ura, aki a követ­kezőkkel vigasztalta a kiszolgáltatottakat:
„Először tönkretesszük magukat fizikai­lag, azután majd lelkileg, végül felakaszt­juk magukat. Mi ebben az országban azt csinálunk, amit akarunk!"

A kazincbarcikai tábor 1951. október 6-tól 1953. szeptember 16-ig működött. A tá­borok feloszlatása után „szabadlábra he­lyezettek" „legveszélyesebbjei" ki lettek tiltva a nagyvárosokból, és csak nagyon ne­hezen kaptak munkát — rendszerint nem képzettségükhöz méltót —, valamint sokan közülük rendőri megfigyelés alatt állt egé­szen 1989-ig.
Hogy milyen könyörtelen éveket élt át a magyarság az úgynevezett Rákosi-időkben — aki még a szovjet által előírtakat is igye­kezett túlteljesíteni, azt a szovjet titkos­rendőrség — NKVD — vezetőjének, Lavrentii P. Berija-nak 1953. június 13-án Rákosinak Moszkvában felrótt adataiból is felmérhetjük:
„Elfogadható az, hogy Magyarország­ban — mely országnak 9 500 000 lakosa van — a hatóságok 1 500 000 ember ellen emeltek vádat? 1 150 000 embert bűntettek meg két és fél év alatt." E számok mutatják, hogy a belügy, az igazságszolgáltatás szer­vei és az ÁVH nagyon rosszul működik, ..."
Nikolai A. Bulganyin, a szovjet hadügy­miniszter pedig a honvédségnél történt visszaélésekkel hozakodott elő:
„1952-ben és 1953 első negyedében 460 tiszt és tábornok lett leszereltetve politikai okok miatt. A honvédség nem 1952-ben lett felállítva. Miért kellett leszereltetni ennyi embert politikai okok miatt? . Becsületes emberekből hazaárulók lettek. 1952-ben 370 katonaszökevény volt. 177 000 bünte­tett volt egy és negyed év alatt."

Radics Géza: 1956 és előzményei II.

Nos, mindez nagyon figyelemreméltó, ha tudjuk, hogy Rákosi lényegében eme szov­jet vezetők utasítására tette, amit tett. Igaz, hogy ezt a moszkvai elvtársak be is ismer­ték, csakhogy Rákosi mégis felelős az el­követett visszaélésekért, mert mindenkor igyekezett túlteljesíteni az utasításokat vagy elvárásokat.

Sztálin halála — 1953. március 5. — után ugyanis a szovjet vezető­ket hatalmába kerítette a „lelkiismeret-fur­dalás." A nagy megbánás évei következtek, amikor az önbírálat és a hibák beismerése volt napirenden. Ez még akkor is jelentős változás, ha itt elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákról volt szó. A fősze­replők személyes ismerete nélkül nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy valójában mi játszódott le koponyájukban. Egy biztos, hogy a sztálinista idők könyörtelen zsarnok­sága némileg felengedett, és a kiszolgálta­tottak valamelyest könnyebben lélegeztek.
Leginkább az tűnik csodálatosnak, szinte hihetetlennek, hogy ezen enyhülés legmar­kánsabb megtestesítője ama Berija, aki eb­ben az időben vezetője volt ama NKVD-nek, amely a tömeggyilkos „nagy vezír", Sztálin hatalmának legfőbb biztosítéka volt. Nézzük tehát, mi is történt eme sors­formáló „megbeszélésen", „kihallgatá­son", vagy inkább utasítás kiosztáson, mert hát a magyarországi elvtársak inkább csak hallgathattak és vezekelhettek, amint ez a Kremlben bevezetett gyakorlat volt.
Annyi­ban azonban különbözött minden addigitól, mert a „neheztelés" ellenére Rákosi és tár­sainak nem kellett aggódniuk a személyi biztonságukért.
Eme nevezetes kihallgatásra 1953. júni­us 13. és 16.-án került sor a Kremlben. Szovjet részről 13.-án Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Mikojan és Hruscsov vett részt, míg 16.-án Kiselevvel és Boikoval bővült a társaság. A magyar ol­dalról pedig Rákosi, Gerő, Hegedűs, Hi­das, Földvári Rudolf, Szalai Béla, Dobi Ist­ván és Nagy Imre voltak jelen.

A jegyzőkönyv tanúsága szerint a hanga­dó Berija volt. A többiek a szovjet oldalon inkább csak a „bólogató János" szerepét töltötték be, vagyis nem ellenezték, hanem fenntartás nélkül elfogadták, sőt támogat­ták a NKVD főnöke által kijelölt út követé­sét. Ez azért nagyon fontos, mert tíz nappal később, június 26.-án Beriját letartóztat­ták, majd „kémkedésért" elítélték (a vád szerint az angoloknak kémkedett), és de­cemberben kivégezték.

Berija irányváltására talán csak azok tudnának kielégítő választ adni, akik sze­mélyesen ismerték. A rendelkezésre álló, a Szovjetunió szétesése után nyilvánosságra hozott titkos iratokból az tűnik ki, hogy Berija felismerte a szovjet gazdasági rend­szer teljes csődjét, amelyet csak akkor le­het rendbe hozni, ha a polgároknak meg­adatik egy bizonyos fokú önkibontakozási lehetőség is, amihez elengedhetetlen az oktalan politikai vádak felszámolása, leg­alább saját embereikkel szemben. Az élet­színvonal emeléséhez pedig elengedhetet­len a könnyűipar fejlesztése, amelyet vi­szont csak akkor tudnak megvalósítani, ha lelassítják az eszelős fegyverkezést. Ehhez pedig rendezni kell Kelet és Nyugat viszo­nyát. Berija Nagy Imrét szemelte ki tervének magyarországi megvalósításához, melynek lényege a magyar gazdaságot tönkretevő nehézipar fejlesztésének lelassítása, vagy ésszerű keretek közé szorítása. Értelmetlen ugyanis olyan iparágat fejleszteni a könnyűipar és az életszínvonal kárára, amely­hez Magyarországnak nincs meg a nyers­anyaga.
A parasztságnak is meg kell adni a lehetőséget a magángazdálkodásra, és fel kell számolni az erőszakos szövetkezetbe terelést, sőt, aki ki akar lépni, az megteheti. Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, de Rákosit megtartották a kommunista párt első titkárának. A magyar haderő túlméretezettségére Georgii Malenkov tért ki: „600 000 ember van a hadseregben (beleértve a tartalékosokat is — jegyzi meg Rákosi).
Ti messze túltettetek a Szovjetunió kíván­ságán." — mondta Malenkov.
„A hadsereg fejlesztése Sztálin elvtárssal lett megbeszélve. Sztálin elvtárs rossz utasí­tást adott." — mondta Berija.
„Sztálin elvtárs rossz utasítást adott?" Elképzelhető volt ilyen kijelentés néhány hónappal korábban? Ami a magyar hadse­reg felkészültségét és alkalmasságát, he­lyesebben alkalmatlanságát illeti, arra Berijának volt egy nagyon érdekes meg­jegyzése: ,A Vörös Hadsereg még Magyar­országon van, de nem lesz ott örökre." Ami­ből az értetődik ki, hogy jövőben nem a méretére kell a hangsúlyt fektetni, hanem a minőségére.

Miután a magyarországi küldöttség ha­zatért, Nagy Imre hozzálátott a munkához. 1953. július 4-én az országgyűlés elé ter­jesztette az „Uj Kurzust" Berija utasításai alapján. Meghirdette a könnyűipar fel­élesztését, a parasztság jogát a magángazdál­kodáshoz, melyek kulcsai az életszínvonal emelésének, valamint a kényszermunkatá­borok felszámolását, és a részleges am­nesztiát, ami elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákra vonatkozott. A terv azonban nem mindenkinek tetszett, mert akik a nehéziparban dolgoztak, főleg veze­tők, munkájuk veszélyeztetettségét látták.
Volt azonban a tervnek egy másik hátulütője is. Kiagyalója és utasítója, Berija hatalom­ban hagyta Rákosit, aki sztálinista elvtár­saival ott gáncsoskodott, ahol csak tudott, s miután Beriját a szovjet elvtársak június 26-án letartóztatták, ezt még nagyobb biz­tonságban tehette. Berija gazdasági elkép­zeléseinek azonban Malenkov is támogató­ja volt, így a Kremlből nem akadályozták Nagyot. Nagy közgazdász volt, Rákosi pedig nem volt több a véreskezű pártakarnoknál.
Nagy és Rákosi közötti viszony egyre in­kább kiéleződött, ezért Rákosi azt javasol­ta, hogy az ügyet beszéljék meg Moszkvá­ban, ezt Nagy ellenezte, de aztán vonakod­va beleegyezett. 1954. május 5-én tehát megérkeztek Moszkvába egy kis koponya­tágításra. A Kreml urai megmosták mind Nagy, mind Rákosi fejét, de továbbra is Nagyot támogatták.

forrás: Magyar Sors Online

2013. január 3., csütörtök

Mit jelentett a haza a celebnek eddig?


Valljuk be: a pénzcsapot. A hazugságvész rémkorszakában pénzt, infrastruktúrát és embercsoportot kapott, hogy tévképzeteit kiélje. Azt a művelődési rombolást, amelyet végzett, ő művészetnek lódította.

Mármint azt, hogy az emberekben az alantas ösztönöket „felszabadítsa”…

Teljes félreértése a kultúrának, a művészetnek. Aláaknázása annak a több ezer éves folyamatnak, amelyet az emberiség legjobbjai vittek előre jelentős erőfeszítéssel és fényes tehetséggel.

Csúnya szóval „visszaállatiasításnak” nevezte a celebek rombolását egy 2010-ben elhunyt író.

A celeb ezen ügyködött tehetségével lázasan, és megkapta a dicsőítést a folyamat érdekeltjeitől. De megkezdődhet az újjáépítés, ha a celeb a magánszférába vonul, és csak ott folytatja a rombolást.

A baj az, hogy a celeb szájára vette a hazaszeretet szót.

Nem bonyolult fogalom ez, de a celeb még ezt sem értette – fájdalmasan érzékeltetve szellemi korlátait. Azt hitte – hiszi -, hogy a hazaszeretet üzleti érdekeltségtől függ. Ha fizetnek, szeretem, ha nem, akkor kavarog a gyomrom tőle.

Ezzel a tévképzettel vezetett nemzeti intézményt fél évtizeden át.

Több millió ember cáfolja a celeb rögeszméjét. A hazugságvész négy- és fél éves rémkorszakában több millió kirekesztett, másodlagos emberré lefokozott polgár szerette megingathatatlanul a hazáját.

Nemcsak pénzt nem kaptak érte, hanem veszélyt is vállaltak.

De visszább is mehetünk: az eltelt évezredben több millió ember áldozta életét a térségben – hazaszeretetből. Aki életben maradt, rabszolgaszíjra fűzve indulhatott az oszmán világba – de ezt véletlenül sem mondta: „nagyon káros az ember hazaszeretetére.”

Butácska a celeb. És ezzel is felmutatta alkalmatlanságát.

Ráadásul nevetségesség teszi azokat is, akik ezután az infantilisan önleleplező mondat után még mindig felpezsgő ajakkal szónokolnak mellette.

Szellemi szegénységi bizonyítványt állítanak ki önmagukról.
Kovács G.Tibor

forrás: http://gondola.hu/cikkek/83809-A_celeb_felreertette_a_hazaszeretetet.html

Végre egy jó hír: Alföldi nem lesz tovább a Nemzeti Színház igazgatója

A humán tárca vezetője, Balog Zoltán miniszter hétfőn Budapesten jelentette be, hogy a pályázatokat elbíráló szakmai bizottság kilenc tagja a teátrum jelenlegi igazgatója, Alföldi Róbert, illetve Vidnyánszky Attila pályázatát tartotta a kiírásnak megfelelőnek, kettejüket hallgatta meg. Alföldi pályázata négy igen, egy nem szavazatot kapott, a bizottság négy tagja tartózkodott a szavazástól. Vidnyánszky Attila pályázata kilenc támogató szavazatot.



Vidnyánszky Attila pályázati győzelméről, a Nemzeti Színház ügyvezető igazgatói posztjára kiírt pályázatról nyilatkozott a Kultúrpart hírportálnak a teátrum jelenlegi vezetője, Alföldi Róbert rendező-színművész. „Kulturáltságomban egy szégyenfolt, de nem gratuláltam Attilának, és az a baj, hogy nem is fogok gratulálni neki. Pedig két, szerintem nagyon hiteles színházi alkotóról beszélgetünk” – utalt Vidnyánszky Attilára és önmagára. (Tény, az amerikai elnökválasztás után Mitt Romney és Barack Obama nagyvonalú gesztusokra is képes volt egymás felé, pedig a világ egyetlen szuperhatalmának vezetése jóval komolyabb súlyú feladat, mint a budapesti Nemzeti Színház igazgatása.)