2013. október 23., szerda

Radics Géza: 1956 és előzményei II.

Nos, mindez nagyon figyelemreméltó, ha tudjuk, hogy Rákosi lényegében eme szov­jet vezetők utasítására tette, amit tett. Igaz, hogy ezt a moszkvai elvtársak be is ismer­ték, csakhogy Rákosi mégis felelős az el­követett visszaélésekért, mert mindenkor igyekezett túlteljesíteni az utasításokat vagy elvárásokat.

Sztálin halála — 1953. március 5. — után ugyanis a szovjet vezető­ket hatalmába kerítette a „lelkiismeret-fur­dalás." A nagy megbánás évei következtek, amikor az önbírálat és a hibák beismerése volt napirenden. Ez még akkor is jelentős változás, ha itt elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákról volt szó. A fősze­replők személyes ismerete nélkül nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy valójában mi játszódott le koponyájukban. Egy biztos, hogy a sztálinista idők könyörtelen zsarnok­sága némileg felengedett, és a kiszolgálta­tottak valamelyest könnyebben lélegeztek.
Leginkább az tűnik csodálatosnak, szinte hihetetlennek, hogy ezen enyhülés legmar­kánsabb megtestesítője ama Berija, aki eb­ben az időben vezetője volt ama NKVD-nek, amely a tömeggyilkos „nagy vezír", Sztálin hatalmának legfőbb biztosítéka volt. Nézzük tehát, mi is történt eme sors­formáló „megbeszélésen", „kihallgatá­son", vagy inkább utasítás kiosztáson, mert hát a magyarországi elvtársak inkább csak hallgathattak és vezekelhettek, amint ez a Kremlben bevezetett gyakorlat volt.
Annyi­ban azonban különbözött minden addigitól, mert a „neheztelés" ellenére Rákosi és tár­sainak nem kellett aggódniuk a személyi biztonságukért.
Eme nevezetes kihallgatásra 1953. júni­us 13. és 16.-án került sor a Kremlben. Szovjet részről 13.-án Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Mikojan és Hruscsov vett részt, míg 16.-án Kiselevvel és Boikoval bővült a társaság. A magyar ol­dalról pedig Rákosi, Gerő, Hegedűs, Hi­das, Földvári Rudolf, Szalai Béla, Dobi Ist­ván és Nagy Imre voltak jelen.

A jegyzőkönyv tanúsága szerint a hanga­dó Berija volt. A többiek a szovjet oldalon inkább csak a „bólogató János" szerepét töltötték be, vagyis nem ellenezték, hanem fenntartás nélkül elfogadták, sőt támogat­ták a NKVD főnöke által kijelölt út követé­sét. Ez azért nagyon fontos, mert tíz nappal később, június 26.-án Beriját letartóztat­ták, majd „kémkedésért" elítélték (a vád szerint az angoloknak kémkedett), és de­cemberben kivégezték.

Berija irányváltására talán csak azok tudnának kielégítő választ adni, akik sze­mélyesen ismerték. A rendelkezésre álló, a Szovjetunió szétesése után nyilvánosságra hozott titkos iratokból az tűnik ki, hogy Berija felismerte a szovjet gazdasági rend­szer teljes csődjét, amelyet csak akkor le­het rendbe hozni, ha a polgároknak meg­adatik egy bizonyos fokú önkibontakozási lehetőség is, amihez elengedhetetlen az oktalan politikai vádak felszámolása, leg­alább saját embereikkel szemben. Az élet­színvonal emeléséhez pedig elengedhetet­len a könnyűipar fejlesztése, amelyet vi­szont csak akkor tudnak megvalósítani, ha lelassítják az eszelős fegyverkezést. Ehhez pedig rendezni kell Kelet és Nyugat viszo­nyát. Berija Nagy Imrét szemelte ki tervének magyarországi megvalósításához, melynek lényege a magyar gazdaságot tönkretevő nehézipar fejlesztésének lelassítása, vagy ésszerű keretek közé szorítása. Értelmetlen ugyanis olyan iparágat fejleszteni a könnyűipar és az életszínvonal kárára, amely­hez Magyarországnak nincs meg a nyers­anyaga.
A parasztságnak is meg kell adni a lehetőséget a magángazdálkodásra, és fel kell számolni az erőszakos szövetkezetbe terelést, sőt, aki ki akar lépni, az megteheti. Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, de Rákosit megtartották a kommunista párt első titkárának. A magyar haderő túlméretezettségére Georgii Malenkov tért ki: „600 000 ember van a hadseregben (beleértve a tartalékosokat is — jegyzi meg Rákosi).
Ti messze túltettetek a Szovjetunió kíván­ságán." — mondta Malenkov.
„A hadsereg fejlesztése Sztálin elvtárssal lett megbeszélve. Sztálin elvtárs rossz utasí­tást adott." — mondta Berija.
„Sztálin elvtárs rossz utasítást adott?" Elképzelhető volt ilyen kijelentés néhány hónappal korábban? Ami a magyar hadse­reg felkészültségét és alkalmasságát, he­lyesebben alkalmatlanságát illeti, arra Berijának volt egy nagyon érdekes meg­jegyzése: ,A Vörös Hadsereg még Magyar­országon van, de nem lesz ott örökre." Ami­ből az értetődik ki, hogy jövőben nem a méretére kell a hangsúlyt fektetni, hanem a minőségére.

Miután a magyarországi küldöttség ha­zatért, Nagy Imre hozzálátott a munkához. 1953. július 4-én az országgyűlés elé ter­jesztette az „Uj Kurzust" Berija utasításai alapján. Meghirdette a könnyűipar fel­élesztését, a parasztság jogát a magángazdál­kodáshoz, melyek kulcsai az életszínvonal emelésének, valamint a kényszermunkatá­borok felszámolását, és a részleges am­nesztiát, ami elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákra vonatkozott. A terv azonban nem mindenkinek tetszett, mert akik a nehéziparban dolgoztak, főleg veze­tők, munkájuk veszélyeztetettségét látták.
Volt azonban a tervnek egy másik hátulütője is. Kiagyalója és utasítója, Berija hatalom­ban hagyta Rákosit, aki sztálinista elvtár­saival ott gáncsoskodott, ahol csak tudott, s miután Beriját a szovjet elvtársak június 26-án letartóztatták, ezt még nagyobb biz­tonságban tehette. Berija gazdasági elkép­zeléseinek azonban Malenkov is támogató­ja volt, így a Kremlből nem akadályozták Nagyot. Nagy közgazdász volt, Rákosi pedig nem volt több a véreskezű pártakarnoknál.
Nagy és Rákosi közötti viszony egyre in­kább kiéleződött, ezért Rákosi azt javasol­ta, hogy az ügyet beszéljék meg Moszkvá­ban, ezt Nagy ellenezte, de aztán vonakod­va beleegyezett. 1954. május 5-én tehát megérkeztek Moszkvába egy kis koponya­tágításra. A Kreml urai megmosták mind Nagy, mind Rákosi fejét, de továbbra is Nagyot támogatták.

forrás: Magyar Sors Online

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése