2013. október 23., szerda

Radics Géza: 1956 és előzményei I.


Minden forradalomnak és szabadság­harcnak előzményei és alapos okai vannak. Az emberek ugyanis nem ok nélkül koc­káztatják életüket, személyi szabadságukat és vagyonukat. Az 1956-os magyar forra­dalmat és szabadságharcot is csak akkor lehet teljességében megérteni, ha az előz­ményeit is ismerjük, amelyek kitörésének okozói voltak.

A II. Világháború befejezése nemcsak egy újabb vesztes háborút jelentett a ma­gyarság részére, hanem egy újabb teljes kiszolgáltatottságot, a legkegyetlenebb zsarnokság kezdetét is. A szovjet szuronyokra támaszkodva a magyarországi kom­munisták az 1947-es választásokon sok csalással — a kék lapokkal ott és annyiszor szavaztak, ahányszor akartak — megkapa­rintották a hatalmat, és kezükbe vették az ország irányítását.
A legkegyetlenebb eszközökkel számoltak le nemcsak ellen­ségeikkel, hanem ellenfeleikkel is. Ezreket végeztek ki vagy vertek agyon, tízezreket küldtek a börtönökbe és kényszermunkatá­borokba, csak azért, mert magyarok voltak. Szovjet parancsra eszelős iparosításba és fegyverkezésbe kezdtek, amely megvalósí­tása érdekében kiszipolyozták mind a munkásréteget, mind a parasztságot, amelyet termelőszövetkezetekbe kényszeríttetek. Gyökerestől fordították fel a társadalmi rendet, és az ifjúságot a szovjet érdekeknek megfelelően nevelték.

A nép széles rétegei körében azonban egyre fokozódott az elkeseredettség, sőt az ellenállás is. 1952-re, mikorra a magyar parasztságot az újabb és újabb könyörtelen beszolgáltatásokkal kifosztottak mindené­ből, felsepertették a padlásokat olyannyira, hogy még vetőmagot se hagytak. A kilátás­talanságba és reménytelenségbe űzött pa­rasztság akarva, nem akarva, a könyörtelen megtorlások ellenére is ellenállt, vagy na­gyon egyszerűen már nem volt mit beszol­gáltatnia, nem tudta teljesíteni az újabb követelményeket.

Országszerte az ÁVH (Államvédelmi Hatóság, melynek politikai szárnya a hír­hedt Államvédelmi Osztály, vagyis az ÁVO) parancsnoksága alatt működtetett kényszermunkatáborokat először a Horthy-rendszerben társadalmi vezető vagy rend­fenntartó szerepet betöltő emberekkel töltötték meg, valamint a vagyoni alapon ellenségnek, „osztályidegennek" nyilvání­tottakkal. Amikor ezekből kifogytak, akkor sorra kerültek ama általuk földhözjuttatott kisbirtokosok, napszámosok vagy béresek, akik ragaszkodtak a földhöz, és nem akar­tak belépni a termelőszövetkezetekbe. Nem kegyelmeztek a Szovjetunióból haza­térő hadifoglyok egy részének (csendőrök, rendőrök és hadbírók) sem, mert „hazaté­résük" után a legkegyetlenebb ÁVH-sok parancsnoksága alatti táborokba küldték őket.
Herendi Ödön, a szovjet hadifogságból hazatért és a kazincbarcikai táborba hur­colt kiszolgáltatott magyar így jellemzi a táborban uralkodó helyzetet:
„Hangsúlyoznom kell, hogy a szovjet és az ÁVH-s fogság mérlege a szovjet javára billen. Ott csak fogva tartottak - igaz, mos­toha körülmények között -, de nem volt tan­cél a megalázás. Az ÁVH-nál pedig éppen ez volt a fő szempont. Szovjet fogságból levelez­hettünk, szovjet és magyar újságokat kap­hattunk, az ÁVH-nál abszolút hírzárlat volt, nem is beszélve a fenyítésekről."
Meg kell jegyezni ugyan, hogy a Szovjetunióban mint hadifoglyoknak a nemzetközi szerződések némi védelmet biztosítottak, míg a barcikai táborban a „tábor operatív tisztje" volt az élet és halál ura, aki a követ­kezőkkel vigasztalta a kiszolgáltatottakat:
„Először tönkretesszük magukat fizikai­lag, azután majd lelkileg, végül felakaszt­juk magukat. Mi ebben az országban azt csinálunk, amit akarunk!"

A kazincbarcikai tábor 1951. október 6-tól 1953. szeptember 16-ig működött. A tá­borok feloszlatása után „szabadlábra he­lyezettek" „legveszélyesebbjei" ki lettek tiltva a nagyvárosokból, és csak nagyon ne­hezen kaptak munkát — rendszerint nem képzettségükhöz méltót —, valamint sokan közülük rendőri megfigyelés alatt állt egé­szen 1989-ig.
Hogy milyen könyörtelen éveket élt át a magyarság az úgynevezett Rákosi-időkben — aki még a szovjet által előírtakat is igye­kezett túlteljesíteni, azt a szovjet titkos­rendőrség — NKVD — vezetőjének, Lavrentii P. Berija-nak 1953. június 13-án Rákosinak Moszkvában felrótt adataiból is felmérhetjük:
„Elfogadható az, hogy Magyarország­ban — mely országnak 9 500 000 lakosa van — a hatóságok 1 500 000 ember ellen emeltek vádat? 1 150 000 embert bűntettek meg két és fél év alatt." E számok mutatják, hogy a belügy, az igazságszolgáltatás szer­vei és az ÁVH nagyon rosszul működik, ..."
Nikolai A. Bulganyin, a szovjet hadügy­miniszter pedig a honvédségnél történt visszaélésekkel hozakodott elő:
„1952-ben és 1953 első negyedében 460 tiszt és tábornok lett leszereltetve politikai okok miatt. A honvédség nem 1952-ben lett felállítva. Miért kellett leszereltetni ennyi embert politikai okok miatt? . Becsületes emberekből hazaárulók lettek. 1952-ben 370 katonaszökevény volt. 177 000 bünte­tett volt egy és negyed év alatt."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése