2011. február 25., péntek

1946-ban történt

Egyszer, 1946 elején, a Parlamentben együtt ebédelt a kommunista Rákosi Mátyás, Varga Jenő, a kisgazdapárti Varga Béla és Kovács Béla, mind a négyen nemzetgyűlési képviselők. Amikor a tyúkhúsleves érdemeire terelődött a szó, Varga Jenő megjegyezte, ő leginkább a nyakát szereti szopogatni. Ekkor Kovács Béla rámeredt Rákosi nyakára, és rászólt: „Te Mátyás! Hiszen neked nincs is nyakad! Hová teszik majd a kötelet?” – Arról nem szól a fáma, hogy a kopasz vezér hogyan reagált a nagydarab parasztember tréfájára.


Azt viszont tudjuk, hogy alig egy évvel később mi volt a válasza. A Rákosi vezette Magyar Kommunista Párt a bolsevik típusú totális diktatúra létrehozásának (akkor már nyilvánvaló) céljával 1946 őszén frontális támadást indított az 1945-ös választásokon 57 százalékos többséget kapott Független Kisgazdapárt szétdarabolására, majd teljes szétzúzására. Ennek előfeltétele a kisgazdák karizmatikus vezetőinek, mindenekelőtt Nagy Ferenc miniszterelnöknek és Kovács Béla főtitkárnak a kiiktatása volt. Ahogy Rákosi az MKP parlamenti frakciójának 1946. november 28-i ülésén fogalmazott a kisgazda vezetőkről: „Minden jel arra mutat, hogy bármennyire van is puhulás bizonyos vezetőknél, és bármennyire van differenciálódás, megbomlani ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, ha mi kezdjük el a pucolást…”

A Vörös Hadsereg által megszállt, háborús vesztes Magyarországon a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság gyakorolta a békekötésig a főhatalmat. A magyar nép által 1945. november 4-én megválasztott Nemzetgyűlés és a kisgazdapárt vezette koalíciós kormány eleve korlátozott szuverenitással, a gyakorlatban pedig még korlátozottabb mozgástérrel és erőforrással rendelkezett a szovjet hatóságok védőernyője alatt egyre több hatalmi pozíciót elfoglaló, nagyrészt Moszkvából érkezett és vezérelt hazai kommunistákkal szemben. A demokratikus politikai erők közül gyakorlatilag egyedül a Független Kisgazdapárt volt képes szembeszállni velük. Amit Kovács Béla főtitkár, a Kis Újság 1946. szeptember 28-i számában megüzent a kommunistáknak, egyúttal az egész országnak is, az néhány hónap múlva bevált jóslatnak bizonyult: „Amíg mi politikai tényezők vagyunk Magyarországon, addig nem lehet róla szó, hogy az ország a Kommunista Párt hitbizománya legyen.” Hozzátette, hogy ha a Baloldali Blokk türelmetlen vezetői „valami módon kísérletet tennének, hogy kiiktassanak bennünket mint pártot az ország vezetéséből, maguk maradnának, de azzal – gondolom – tisztában vannak, hogy nélkülünk nincs demokrácia.”

Pontosan ez történt 1947 első felében. A kiiktatási kísérlet az úgynevezett „köztársaság elleni összeesküvés” bolsevista koncepciójának megvalósításával kezdődött. A letartóztatási hullám és a büntetőeljárás eredetileg a Magyar Közösség nevű titkos – valójában sem demokráciaellenes, sem veszélyes – szervezet vezetői ellen indult 1946 végén, de néhány héten belül kiderült, hogy a kommunista irányítás alatt álló politikai rendőrség (ÁVO) és a HM katonapolitikai osztálya a Magyar Közösség „összeesküvésébe” ördögi módon bele akarja keverni a legnagyobb demokratikus párt vezetőit. A kommunista belügyminiszter (Rajk László) már 1947. január 10-én több kisgazdapárti képviselő mentelmi jogának felfüggesztését követelte a kisgazdapárti köztársasági elnöktől (Tildy Zoltán) és a miniszterelnöktől (Nagy Ferenc). A kommunista zsarolás és a szovjet fenyegetés hatására a Vörös Hadsereg megszállása alatt álló magyar állam két legfőbb vezetője engedett. Hét fiatal kisgazda nemzetgyűlési képviselő (köztük volt a jelenlegi parlament korelnöke, Horváth János is) mentelmi jogának ja­nuár 21-i felfüggesztésével indult el a lavina, mert a politikai rendőrség és az ügyészség újabb és újabb kisgazdapárti képviselőket kért ki, február elején már Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát is.

Miért Kovács Béla lett az első számú célpont? Egyrészt ő már régóta szálka volt Rákosi szemében (nem csupán a „nyakas” tréfa miatt), mert a legnépszerűbb parasztpolitikusnak tartotta, aki ráadásul kevésbé volt engedékeny a kemény koalíciós tárgyalások során, mint pártjának többi felsővezetője (különösen Tildy Zoltán köztársasági elnök). Másrészt pedig általa próbálták kompromittálni és eltávolítani a kormány éléről Nagy Ferencet, aki Rákosi szerint is az „utolsó bástya” volt a kommunisták erőszakos hatalomátvételi törekvéseivel szemben.

Miután a kisgazdapárti többségű nemzetgyűlési mentelmi bizottság a többszöri kommunista és szovjet fenyegetésre sem adta ki az ÁVO-nak Kovács Bélát, 1947. február 25-én este szovjet állambiztonsági tisztek elhurcolták a magyar parlamenti képviselőt budapesti, Váci utcai lakásából, és szovjetellenes, fegyveres terroristatevékenység és kémkedés vádjával letartóztatták. (Csak kilenc év múlva engedték szabadon, és csak 1989-ben rehabilitálták a harminc évvel korábban, ötvenegy évesen elhunyt politikust.) Ezzel a magyar belügyekbe való nyílt, durva beavatkozással végső szakaszába lépett a megszállt Magyarország szovjetizálása.

A három hónap múlva miniszterelnöki tisztéből kommunista puccsal eltávolított és száműzetésbe kényszerített Nagy Ferenc Washingtonban 1952 februárjában így emlékeztetett öt éve elhurcolt, legjobb barátjára: „Kovács Béla él, nemcsak testben, de abban is, amit neve és szelleme jelent, és börtönbe zárva is, szovjet katonai őrizet ellenére is nagyobb veszély Moszkva számára, mint tankok és hadseregek. Neve és életműve a vasfüggöny mögé zárt milliók szabadságvágyát és elszánt akaratát jelenti, hódítók és zsarnokok ellen.”

forrás

Egy gondolat



Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író, aki 11 évet töltött börtönökben és munkatáborokban, így vélekedett a kommunistákról:

“A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak szermélyes boldogulása így kívánja.”

Egy mocskos ideológia

Mindenki hallott már a magyar zsidóság tragédiájáról, de vajon hányan hallottak arról, hogy a II. világháború után 6-800000 magyar állampolgárt deportáltak a szovjet haláltáborokba, ahonnan aztán nekik sem volt visszatérés? Miért kell ezt az adatot agyonhallgatni itthon?


A második világháború során közel 700 ezer magyar állampolgár került szovjet fogságba. Sorsukról a történelemkönyvek többnyire hallgatnak. A hatalomgyakorlók 1945-től kezdve évtizedeken át azt a hamis látszatot keltették, hogy szovjet fogságba csak harci cselekmények közben elfogott katonák kerültek, akiket azonban a szovjetek még a békekötés előtt nagylelkűen hazaszállítottak; és az iskolákban is, természetesen így tanították.
Valójában az a tény, hogy a foglyok mintegy harmada kényszermunkára hurcolt civil volt, és nagy számban vittek koholt vádak alapján elítélteket és zártak a GULAG táboraiba (Государстеннй Уголовий Лагерь - Állami Büntető Tábor) másféle, sokszor csak személyes indokok alapján letartóztatott magyarokat, ami sokaknak a pokol tornácát jelentette. A hadifoglyokat és a civil internáltakat évekig dolgoztatták kényszermunkában a Szovjetunió munkatáboraiban. Azt mondták nekik, hogy „a fasiszta magyar hadsereg” által lerombolt javakat kell munkájukkal pótolni és ezzel „engesztelést” nyerniük. Az utolsó nagyobb fogolyszállítmányok csak 1955-ben (!) érkeztek haza, majd később egy-egy magányos, ismeretlen okból továbbmarasztalt személy térhetett haza, akikről természetesen a kommunista sajtó ekkor is cinkosan hallgatott.

"A tudat, hogy soha senki nem értesül halálukról és végső nyughelyükről, elviselhetetlen lelki kínt okozott a raboknak…A szovjet láger az áldozatok millióit fosztotta meg a halálnak kijáró egyetlen kiváltságtól, a nyilvánosságtól, és annak a vágynak a beteljesülésétől, ami tudat alatt minden emberben él – hogy a többiek megőrizzék emlékét."

Ez a felvétel egy szovjet gulágban készült

Ezt a titkolózást felhasználva a mai napig működhetnek olyan történészek Magyarországon, akik mindent elkövetnek a kommunizmus és Gulag relativizálás érdekében, csökkentve, vagy kétségbevonva az elkövetett bűnök nagyságrendjét és jelentőségét.

Hogyan lehetséges, hogy a 8 éven át az országot vezető politikai párt ifjúsági tagozata (FIB) egy olyan embert tekint példaképének, aki megszervezte a Kubai koncentrációs táborokat és személyesen részt vett kivégzéseken, valamint tevékeny részt vállalt a kínzásokban is, például Armando Valladares költő és emberi jogi aktivista esetében?
„Az ellenség könyörtelen gyűlölete teszi lehetővé, hogy túllépjünk természetes korlátainkon, és hatékony, hidegvérű gyilkológéppé váljunk.”
Che Guevara

A kommunizmus áldozatainak emléknapja

Ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Majd többévi előzetes fogva tartás után a Szovjetunióba hurcolták, és 1952-ben 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A „Gulag” néven ismert kényszermunka-táborok keserveit megjárva, 1955-ben térhetett haza, de csak félév múlva szabadult.



 Bár ezután még képviselőként politikai szerepet is volt alkalma vállalni, az igazságtalan meghurcoltatás és fogság megpróbáltatásai következtében 1959-ben 51 évesen meghalt.
Sorsa egyfajta típus-példája lett azoknak, akiket ma már a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon.

Kovács Béla példája és a doni katasztrófa úgy kapcsolódik össze, hogy a második világháború, benne a doni vesztes csata során fogságba került magyar hadifoglyok is százezres nagyságrendben kerültek a Gulag embertelen kényszermunka-táboraiba, s közülük sokan ott lelték halálukat. A „malenkij-robot” címen elhurcolt magyar civileknek pedig csak mintegy tíz százaléka maradt életben, s térhetett vissza otthonába. Ezek között jelentős számú nő, sőt fiatal nő is volt.

Az elmúlt évszázad ötvenes éveiben itthon Magyarországon is ezrek kerültek koncepciós vádak és perek alapján börtönbe, bitófára vagy kényszermunka-táborokba. Az úgynevezett kitelepítetteket pedig minden indoklás és ítélet nélkül hurcolták el, s tartották, dolgoztatták embertelen körülmények között évekig a hortobágyi, és más e célra létesített telepeken. Ezeken a helyeken a gyermekek is együtt szenvedtek szüleikkel. A letartóztatások, elhurcolások, kihallgatások módja (általában éjjel vagy hajnalban, az ágyból riasztották fel a soron következőket), a verések, a testi és lelki megaláztatások az emberi méltóságot sárba tiporták, s minden erkölcsi megfontolást nélkülöztek. A kínzások, az éhezés, fázás, a betegségek, továbbá a nehéz munka következtében sokan még fogságuk idején meghaltak, mások testileg-lelkileg megrokkantak, s akik még ma is életben vannak, azok többsége is élete végéig viseli e megpróbáltatások nyomait.



Ezután következtek még az 1956-os forradalom kivégzettei, bebörtönzöttei és a külföldre menekültek serege.
Az áldozatok között sokan voltak, akiket kifejezetten a hitükért üldöztek, s még többen, akik a nehézségeket Istenbe vetett hittel és bizodalommal voltak képesek elhordozni és túlélni. Ők voltak azok, akik rabtársaikat is erősítették, s táplálták bennük a reményt.
Az üldözések értelmi szerzői és kegyetlen végrehajtói kísértetiesen megvalósították a Pál apostol által idézett prófétai igéket: „Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik; Isten félelmével nem törődnek.” (Róma 3,12-18).