2011. január 22., szombat

gróf Széchenyi István és gróf Dessewffy József

gróf Széchenyi István
A Hitel Széchenyi István műve, a magyar gazdasági szakirodalom egyik első képviselője.

1830. január 28-án jelent meg.

Széchenyi 10.000 Ft hitelt akart felvenni birtokai fejlesztésére, amelyet az osztrák bank fedezet hiányában elutasított. Ez sarkallta őt a Hitel megírására.

A mű a magyar gazdasági és politikai élet megreformálását hirdeti, különös tekintettel az ősisét (aviticitas) törvényére, és a jobbágyság intézményére.
Az ősiség törvényének értelmében a földbirtokosok nem adhatták el birtokaikat, és jelzáloggal sem terhelhették azokat. Emiatt a tőkeszegény birtokosok nem vehettek fel hitelt a gazdaságuk fejlesztésére.

A jobbágyság intézményének megszűnését Széchenyi örökváltság útján, fokozatosan képzelte el. Ez lényegében azt jelenti, hogy a jobbágy egy előre meghatározott összegért cserébe megválthatja szabadságát.


Széchenyi gondolata annyira újnak és forradalminak számítottak, hogy alaposan felkavarták a korabeli közéletet:  lelkes híveinek tábora mellett ellentábor is kialakult.

Az ellentábor vezéregyénisége, Dessewffy József A Hitel czímű munka taglalatja című munkájában reagált Széchenyi felvetéseire (lényegében elutasítva azokat).

gróf Dessewffy József

1771-ben születik egy Sáros megyei kisvárosban, és 1843-ban hal meg. Gróf, író, szerkesztő, politikus. 1795-ben részt vett a francia háborűban, majd 1802-től különböző vármegyék képviselőjeként közügyekkel, különösen sajtóügyekkel foglalkozott.
1802-30 között ötször választják meg országgyűlési követnek.
Komoly patrióta, erkölcsnemesítő és rendi hagyományőrző.
Mindemellett államférfi, ráadásul konzervatív, ami ugyen nem ugyanaz, mint a reformer, és olyan szépírói lektori felügyeletet tudhat maga mellett, mint Kazinczy és Döbrentei Gábor. Aktív részese a Kazinczy által vezényelt nyelvűjítás évtizedének.
A Habsburg-abszolutizmus ellen küzdő nemesi közjogi ellenzék egyik vezéregyénisége.
1830-ban a Magyar Tudós Társaság igazgatója. Érdemeket szerez a gondolat-, vallás- és szólásszabadság előharcosaként.

gróf Dessewffy József


A sajtószabadság fontosságának gondolatát ő viszi be a magyar köztudatba. 
Széchenyinek a Hitelben lefektetett eszméit felforgatónak találta, amely nem egyeztethető össze az ezeréves alkotmánnyal.


Számtalan történelmi, nyelvészeti és gazdasági cikket (sőt verset is) írt, lényegében az általa Kassán alapított Felsőmagyarországi Minerva folyóiratban.

Élete végén a reformkor nagy vitáiban mind irodalmi, mint politikai téren sajnos vereséget szenvedett.
"A Hitel czímű munka Taglalatja" soraiban a birtokos nemesi érdek és a rendi ellenzékiség álláspontjáról bírálta Széchenyi körvonalazatlan programját.

Véleményét Széchenyi Világ című könyve megsemmisítő bírálatban részesítette.
Az akadémia 1844-iki közülésén br. Eötvös József végül szép emlékbeszédet tart "a társaságnak ez egyik legszeretetreméltóbb tagja felett", de valójában soha nem fért be sehová, és kihagyták mindenhonnan.


Mai világunkat figyelve talán érdemes újra megismerkedni munkásságával.

Erdélyi utakon

Erdélyország útjait járva számtalan érték, számtalan kincs kerül a nyitott szemmel járó utazó el. De ehhez bizony le kell térni a jól bejáratott útvonalakról. Nagyon sok magyar emlék van magára hagyva, olyan eldugott, vagy épp túlságosan is szem előtt lévő falvakban, olyan helyeken, ahol mrá a magyar szó is ritka vendég.
És míg a szász emlékekre a némethonba vándorolt emberek ekkora távolságról is tudnak vigyázni, illő lenne legalább ennyit nekünk is megtenni a 800-900 éves örökségünkkel.

Guraszáda

Közvetlenül a Déva és Gyulafehérvár közti út mellett található ez a kis "ékszerdoboz", a környék egyik legősibb temploma.
Bár ma XIII. századinak írják, építési módja alapján jóval régebbre keltezhető.


Az Erdélybe betelepülő románság részére az egykori földesurak jó néhány magyar templomot átadtak, így lett a guraszádai is ortodox templommá. Ekkor készült az ortodox liturgia szerinti kifestése, amely a legrégebbiek közül való, s mint ilyen, önmagában is kiemelkedő értéket képvisel.

Ám a vakolat bizonyos részei peregni kezdtek lefelé, így szépen kezd napvilágra kerülni eredeti kifestése, melyben a Szent László legendárium sejthető. Így a román művészettörténészeknek is roppant hasznos XIII-XIV. századi építés elmélete (erre alapozzák ma a templom román építését) is lassan kezd megdőlni.


A templom előtt látható, klasszikusan ortodox festésú kereszt is beszédes módon őrzi a nemrég még itt élő magyarok nyomát, a nap-hold-csillagok ősi szentháromságát.

A falu ma már teljesen román lakosságú, ám a templom kinyitására érkező atyafi bemutatkozása (romános kiejtéssel ugyan, de Farkas családnévvel) és a templom mögötti temető feliratai gazdag magyar múltról árulkodnak.


A falu határában pedig az erdélyi mesegyűjtések (pl: a Benedek Elek féle) részét képező Fiú sziklája magasodik.

forrás: Aranytarsoly

A Magyar Kultúra Napja

Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnöke fogalmazza meg gondolatait január 22-e, a Magyar Kultúra Napja kapcsán.

Száznyolcvan éve írta Kölcsey - korabeli helyesírással - a Hymnust, s lett immáron több mint tíz éve ez a januári nap, 22-ike a magyar kultúra születésnapja. Jellemzőnek vélem a magyar kultúra századokon keresztül azonosnak mutatkozó helyzetére azt a körülményt, hogy ez a mű a megalkotását követően csak hat év multán jelent meg az Aurórában, hogy később, a mai napig elismert és közismert legyen.

A születésnapot általában az egész családnak illik megünnepelnie. Vajon a magyar kultúrát ünnepli-e az egész magyar család? Aligha.

Ez az ünnep - valljuk be - nem vált ismertté. Nem áll meg az élet egy pillanatra, nem nagyon hallhatók mélyenszántó töprengések a kultúra jelen állapotáról, az Országgyűlés nem tart rendkívüli vitanapot a kultúra teendőiről. (Igaz erről máskor sem tart.) Talán néhány esszé, belső vezércikk, vagy tűnődés, mint ez is - és a dolgok változatlanul mehetnek tovább.
Nem ünnepe a kultúra kijelölt napja a felnőtt lakosság azon - túlnyomó - részének, amely nem jár színházba, nem olvas könyvet, talán még sohasem volt hangversenyen. Amelynek ezek után marad a televíziózás. Annak kulturális hatása nem lebecsülendő, legfeljebb e hatás jellege, iránya töltheti el kétségbeeséssel a figyelmes elemzőt.

Az okok sokfélék: pénztelenség, az érdeklődés hiánya, a kultúrán kívüli lét következménynélkülisége. Ezek talán nem is csak az elmúlt évtizedeket, de az évszázadokat is jellemezték. Ezt a folyamatot meg kell állítani. Hiszen a kultúra nem ünnepi kabát, amelyet időnként, elővéve a naftalinból, illik magunkra ölteni, hanem végszükség, az egyetlen lehetséges válasz azokra a kihívásokra, amelyekkel most, a 21. század elején szembe kell néznünk. Mert itt van előttünk néhány kérdés, amely részben kulturális válaszra vár.

- Az elkerülhetetlen globalizáció: az egyik oldalon a kínálat kiszélesülése, a hozzáférés olcsósága és könnyűsége; a másik oldalon a hagyományos indentitások föllazulása és a multikulturalitás meghatározóvá válása.

- Az EU-csatlakozás, amelynek velejárói az identitást érő kihívások: a növekvő lehetőség, hogy megismerjenek, és veszély, hogy elveszítheted régi magadat; egyfelől a kulturális alkotások és alkotók szabadabb áramlása, a kulturális sokféleség felerősödése, másfelől a kultúra háttérbe szorulása a kormányzati cselekvésben, a gazdasági, jogi igazodás súlya miatt.

- Az új technológiák megjelenése: a kultúra megőrzése, archiválása, hozzáférhetővé tétele, olcsó eljuttatása, olcsó reprodukálása, ezen belül az audiovizualitás meghatározóvá válása; ugyanakkor az üzlet befolyásának túlsúlya - akinek sok pénze van, az tud csábító üzeneteket megfogalmazni. Az információgazdaság kialakulása, a „kreatív" iparágak felértékelődése: a film, a TV, az ipari és életmódbeli design meghatározóak lehetnek a kultúra jövőjében.

- Szabadidő- és életmód-változás: több és az életpályákban felértékelődő szabadidő; több pénz a kulturálisnak tekintett áruk fogyasztására; a fogyasztási javakon belül előtérbe kerül az információ, ami vagy kultúra, vagy annak is tekinthető, vagy azzal közvetlen kapcsolatban van, ám a fogyasztás egyre nagyobb területei kerülnek az üzlet hatása alá. Az élménytársadalom létrejötte: a kulturális (időfelhasználási, ismeretszerzési) szükségletek kielégítése sokféleképpen és magas színvonalon történik, miközben kérdéses az értékválasztás, értékdefiníció.

- Speciális kárpát-medencei problémáink: minden szomszédunknál fellépnek a hozzánk hasonló problémák, és az identitás válsága ki- illetve tovább élezi a magyar-szomszéd kapcsolatok hagyományos gondjait; hosszan élő probléma a magyar kulturális identitás megőrzése és fejlesztése, amit kritikussá fokoz a schengeni elv érvényesítése.

A válaszok nem halogathatók, kulturális álláspont és cselekvés nélkül semmit sem érnek. Az is világos, hogy a Magyar Kultúra Napján alapvetően, meghatározó módon, hangosan és sürgetőleg a jövőről kell beszélnünk. És nem csak a kihívások miatt, de azért is, mert ezt az üzenetet kaptuk az írás elején idézett költőtől.

Legyen az Ő szava egyben most a végszó is:
"Törekedjél ismeretekre! de ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek. E vezérlet híjával sok ismeret birtokába juthatsz ugyan, hanem ismereteid hasonlók lesznek a szertelen sűrű vetéshez, mely gazdag növésű szálakat hoz mag nélkül. Ítélet által rendbe szedett s keresztülgondolt ismeret ver mély gyökeret, s őriz meg a felületességtől; ízlés pedig adja azon kellemes színt, mi nélkül a tudomány setét és zordon: mint a cellájába zárkózott remetének erkölcse."

(Parainesis - részlet)

"bennszülöttek"

A KGB (Állambiztonsági Bizottság) akkori elődje, az MGB (Állambiztonsági Minisztérium) titkos, 45 pontból álló dokumentuma már megjelent korábban néhány magyar folyóiratban.
 
Az alábbiakban közölt titkos utasítások állítólag Lengyelországból jutottak el Magyarországra.
Az eredeti orosz nyelvű változatot Boleslaw Bierut,* egykori lengyel köztársasági elnök dolgozószobájában találták meg,
- aki mellesleg az MGB és a háború előtti NKVD (Belügyi Népbiztosság) lengyel ügynöke is volt.
Habár az alapelvek csak Lengyelországra vonatkoznak, mégis könnyen párhuzamot lehet vonni az elmúlt évtizedek magyarországi történései
és a “bennszülöttekre” vonatkozó használati utasítás között.

* Boleslaw Bierut (Rury Jezuickie) 1892-ben született Lublin mellett. Államférfi és kommunista pártvezér, akit Lengyelország Sztálinjának neveztek, miután főszerepet játszott a második világháború utáni hatalomátvételben. Bierut 1918-ban lépett be a kommunista pártba, és életét a kommunista eszmék hirdetésének szentelte. Lengyelországban, Bulgáriában, Csehszlovákiában és Ausztriában hirdette a kommunizmust. 1920 és 1930 között többször letartóztatták, és 1938-ban, a szabadulása után a Szovjetunióba ment. A háború nagy részét ott élte át. 1943 végén visszatért Lengyelországba. Sztálin és a Vörös Hadsereg segítségével Bierut és elvtársai 1947-re megszabadultak az ellenzéktől, és hozzáláttak a lengyel élet elszovjetesítéséhez. Bierut, Moszkva hű követője, aki 1945-től köztársasági elnök volt, közreműködött Wladyslaw Gomulka, a Lengyel Munkáspárt főtitkára elmozdításában, és 1948-ban újjáalakította a pártot Lengyel Egyesült Munkáspárt néven. 1952-ben feladta elnöki posztját és miniszterelnök lett, de 1954-ben lemondott. 1956-ban halt meg Moszkvában, a Szovjet Kommunista Párt 20. Kongresszusa idején, amikor Hruscsov előterjesztette a híres "sztálini időszak bűncselekményei"-t.

Moszkva, 2. 6. 1947.
(Szigorúan titkos)
K. AA/CC 113
Utasítás NK/003/47

1. A Nagykövetség épületeinek területén tilos a bennszülöttek soraiból általunk beszervezett informátorokat fogadni. Az ezekkel az emberekkel való találkozásokat egy erre kijelölt szolgálat szervezi, a találkozók kizárólag nyilvános helyeken történhetnek. Az információkat a nagykövetség veszi át különleges szolgálatunk közreműködése mellett.

2. Főként annak kell nagy figyelmet szentelni, hogy katonáink és a civil lakosság között semmiféle kapcsolat ne jöhessen létre. Megengedhetetlen, hogy tiszti kádereink a bennszülötteket azok lakásaiban látogassák, szintén megengedhetetlen egyszerű sorkatonák bennszülött nőkkel való érintkezése, megengedhetetlen katonáink és a bennszülött lakosság, katonaság közötti kapcsolatteremtés.

3. Meggyorsítani azon bennszülöttek likvidálását, akik Lengyelország Kommunista Pártjával, a Lengyel Szocialista Párttal, az Interbrigadistákkal, a Lengyel Kommunista Ifjúsági Szövetséggel, a Hazai Hadsereggel, a parasztzászlóaljakkal és más társaságokkal és szervezetekkel állnak kapcsolatban, amelyek nem a mi kezdeményezésünk folytán keletkeztek. Ennek az ügynek az érdekében ki kell használni a fegyveres ellenzék jelenlétét.

4. Ügyelni kell arra, hogy minden fegyveres akcióban azok a katonák vegyenek részt, akik a Koscluszko-hadseregbe (a Szovjetunió területén a Vörös Hadsereg oldalán harcoló lengyel hadsereg) való belépésük előtt országunk (a Szovjetunió) területén tartózkodtak. És elérni teljes megsemmisítésüket.

5. Meg kell gyorsítani az összes párt egy szervezetbe történő egyesítését, ügyelve arra, hogy minden kulcsszerep olyan embereknek jusson, akik a különleges osztályunk szolgálatában állnak.

6. Egyesíteni kell az összes ifjúsági szervezetet, és járási vezetőktől felfelé a vezető helyekre különleges szolgálatunk által jóváhagyott embereket kell helyezni. Még a végső egyesítés előtt likvidálni kell a cserkészmozgalom ismert vezetőit.

7. Megszervezni és figyelni arra, hogy a pártkongresszusok küldöttei által megválasztott funkcionáriusok az előttük álló teljes időszakra ne tarthassák meg mandátumaikat. A küldöttek semmi esetre sem hívhatnak össze vállalatok közötti gyűléseket. Ha nincs más megoldás, és ha egy ilyen gyűlést mindenképpen össze kell hívni, el kell távolítani azokat az embereket, akik a koncepciók tervezésében és a követelések felterjesztésében aktivitást fejtenek ki. Minden elkövetkezendő kongresszusra új küldötteket kell válogatni, csakis olyanokat, akiket különleges szolgálatunk szemel ki.

8. Különös figyelmet kell szentelni a szervezési képességekkel rendelkező és népszerűségre esélyes egyéneknek. Az ilyen embereket be kell szervezni, amennyiben ellenállást tanúsítanak, nem engedni őket magasabb posztra.

9. Elintézni, hogy az állami alkalmazottak (a biztonsági szerveket és a bányaipart kivéve) alacsony fizetést kapjanak. Ez elsősorban az egészségügyet, a bíróságokat, a közművelődési szférát, valamint a vezető beosztásban dolgozókat érinti.

10. Minden kormányszervbe, valamint az üzemek többségébe különleges szolgálatunkkal együttműködő egyéneket kell beépíteni. (A helyi közigazgatási szervek tudomása nélkül)

11. Különleges figyelmet kell szentelni annak, hogy a bennszülött sajtó ne közölje a hozzánk szállított áru mennyiségét és fajtáit. Úgyszintén nem szabad ezt üzletnek nevezni. Ügyelni kell arra is, hogy a sajtó kiemelten írjon a bennszülötteknek kiszállított áru mennyiségéről. Emellett meg kell említeni, hogy ez az árucsere-forgalom keretén belül történik.

12. Nyomást kell gyakorolni a bennszülött hivatalokra, hogy azon személyek, akik földet, parcellát, telket szereznek, ne arról kapjanak papírt, hogy tulajdonosok, hanem csak arról, hogy azt kiutalták.

13. A paraszti magángazdálkodással szemben olyan politikát kell folytatni, hogy a magángazdálkodás ráfizetéses legyen, esetleg minimális haszonnal járhasson. Ezután pedig el kell kezdeni vidéken a kollektivizálást. Amennyiben nagyobb ellenállás keletkezik, csökkenteni kell a termelőeszközök kiosztását, és növelni az állami beszolgáltatási kötelezettségek kvótáit. Ha mindez nem vezetne eredményre, meg kell szervezni, hogy a mezőgazdaság ne tudja fedezni az ország élelmiszer-ellátását, a hiányzó mennyiséget behozatallal kell pótolni.

14. Mindent megtenni annak érdekében, hogy a határozatok és rendeletek, legyenek azok jogi, gazdasági vagy szervezeti jellegűek, megfelelően pontatlanok legyenek.

15. Mindent elkövetni annak érdekében, hogy az egyes ügyek tárgyalásával egyszerre több komisszió, hivatal és intézmény foglalkozzon, de egyikük sem hozhat határozatot, mielőtt a többiekkel nem konzultált. (Kivételt képeznek a bányaipart érintő ügyek.)

16. Az üzemi önkormányzatok semmiféleképpen sem fejthetnek ki hatást az üzem tevékenységére. Kizárólag a határozatok teljesítésén dolgozhatnak.

17. A szakszervezetek nem szegülhetnek ellen az igazgatóság utasításainak. A szakszervezeteket más feladatokkal kell elfoglalni, úgymint a vállalati üdültetések szervezése, a nyugdíj- és kölcsönkérelmek elbírálása, kulturális és szórakoztató programok, kirándulások szervezése, a hiánycikkek elosztásának megszervezése, a politikai vezetés határozatainak és nézeteinek az igazolása.

18. Meg kell szervezni, hogy csak azokat a dolgozókat és vezetőket léptessék elő, akik a rájuk bízott feladatokat példamutatóan végrehajtják, és akik nem hajlamosak azon problémák analizálására, melyek túlérnek tevékenységük határain.

19. Azon bennszülöttek tevékenységéhez, aki párt-, állami és gazdasági funkciókat viselnek, olyan feltételeket kell kialakítani, hogy azok alkalmazottaik szemében kompromittálják őket, és lehetetlenné tegyék visszatérésüket eredeti környezetükbe.

20. A bennszülött tiszti káderekre csak ott bízható felelős pozíció, ahol már el vannak helyezve különleges szolgálatunk emberei.

21. Minden fegyveres akció és éleslövészet alatt a lőszer mennyiségét fegyverre való tekintet nélkül állandóan szigorúan ellenőrizni kell.

22. Megfigyelés alatt kell tartani minden tudományos kutatóintézetet és laboratóriumot.

23. Nagy figyelmet kell szentelni a feltalálóknak és újítóknak valamint fejleszteni és támogatni tevékenységüket, de minden egyes találmányt következetesen fel kell jegyezni, a jelentés pedig a központba küldendő. Csak azon találmányok megvalósításához szabad hozzájárulni, melyek a bányaiparban hasznosíthatók, valamint azokat, melyek különleges utasításainkban vannak feltüntetve. Nem valósíthatók meg azok a találmányok, amelyek a termelés növelését, ezzel párhuzamban pedig nyersanyagtermelés és nyersanyagbányászat visszaesését eredményeznék vagy akadályoznák a határozatok teljesítését. Ha egy találmány már ismertté vált, meg kell szervezni annak külföldre való eladását. A találmány értékéről és leírásáról szóló dokumentumok közlése megengedhetetlen.

24. Az egyes szállítmányok pontosságában zavarokat kell előidézni. (Kivéve az NK 552-46. Számú utasításban szereplő szállítmányokat.)

25. Az üzemekben kezdeményezni kell a különböző problémafelvető és szakmai értekezletek összehívását, feljegyezni az ott elhangzott javaslatokat, észrevételeket és azok szerzőit.

26. Népszerűsíteni kell a dolgozókkal folytatott beszélgetéseket, melyek időszerű termelési témákkal foglalkoznak, valamint olyan beszélgetéseket, melyeken helyet kap a múlt és a helyi problémák bírálata. Nem szabad megengedni azonban a bírált jelenségek okainak megszüntetését.

27. A bennszülött vezetés nyilvános fellépései lehetnek nemzeti és történelmi színezetűek, de azok nem vezethetnek a nemzet egységéhez.

28. Figyelni kell arra, nehogy az újjáépítés alatt álló vagy az újonnan felépített városokban és lakótelepeken léteznek-e olyan vízvezetékrendszerek, melyek nincsenek rákötve a fő vízhálózati rendszerre. A régi, nem bekötött vízvezetékeket és az utcai kutakat szisztematikusan fel kell számolni.

29. Az ipari objektumok rekonstrukciója és építése során ügyelni kell arra, hogy az ipari hulladék azon folyókba legyen irányítva, ivóvíztartalékként szolgálhatnak.

30. Az újjáépített városok és az új lakótelepek lakásaiban nem lehetnek többlethelyiségek, melyekben hosszabb időre háziállatokat lehetne tartani vagy nagyobb mennyiségű élelmiszer-tartalékot felhalmozni.

31. A magántulajdonban lévő termelővállalatok és az iparosok csak olyan alapanyagokat és berendezéseket kaphassanak, amelyek meggátolják a jó minőségű áruk előállítását. Ezen termékek árai magasabbak legyenek, mint az állami vállalatok hasonló termékei.

32. Elő kell idézni a hivatali adminisztráció minden szinten történő maximális terebélyesedését. Megengedhető az adminisztratív szervek bírálata, de semmiképpen sem engedhető meg számbeli megfogyatkozásuk és normális működésük sem.

33. Ügyelni kell minden gyártási tervre a bányaiparban, valamint a megfelelő instrukciókkal megjelölt vállalatokban. Meggátolni a belföldi piac ellátását.

34. Különös figyelmet kell szentelni az egyházaknak. A kulturális-nevelőmunkát úgy irányítani, hogy általános ellenszenv alakuljon ki ezen intézmények ellen. Figyelni és ellenőrizni az egyházi nyomdákat, levéltárakat, a prédikációkat, az énekeket, a vallásoktatás tartalmát, de még a temetési szertartásokat is.

35. Az alap- illetve szakiskolákból, de különösen a közép- és főiskolákból el kell távolítani azokat a tanítókat, akik köztekintélynek és népszerűségnek örvendenek. Helyüket kinevezett emberekkel kell feltölteni. Megszüntetni a tantárgyak közötti különbségeket, korlátozni a forrásmunkák kiadását, és a középiskolákban beszüntetni a latin és az ógörög nyelv, az általános filozófia, a logika és a genetika oktatását. A történelem oktatásában nem szabad megemlíteni, hogy melyik uralkodó szolgálta vagy akarta szolgálni az ország javát, hanem rá kell mutatni a királyok zsarnokságára és az elnyomott nép harcára. A szakiskolákban be kell vezetni a szűk specializációkat.

36. Inspirálni kell olyan állami művészeti és sportrendezvények megrendezését, amelyek a bennszülöttek harcát ünneplik a (az oroszokat kivéve, különösen a német) megszállókkal szemben, s melyek a szocializmusért vívott harcot hirdetik.

37. A helyi kiadványokban nem engedhető meg azon bennszülöttekről szóló művek megjelenése, akik a forradalomig és a második világháború alatt nálunk éltek.

38. Ha létrejön egy olyan jellegű szervezet, amelyik ugyan támogatná az országunkkal való szövetséget, de ugyanakkor szorgalmazná a hivatalos vezetés gazdasági tevékenységének ellenőrzését, azonnal be kell indítani ellene nacionalizmus és sovinizmus vádjával egy rágalomhadjáratot. Ezt a következőképpen kell csinálni: emlékhelyeink megszégyenítése, temetőink megrongálása, nemzetünk és kultúránk befeketítését hirdető, és a velük kötött egyezmények értelmét kétségbe vonó röplapok kiadása. A propagandamunkába be kell vonni a bennszülötteket, és kihasználni a velünk szemben létező gyűlöletet.

39. Gondoskodni a hidak, utak és az összekötő-hálózat kiépítéséről és felújításáról, hogy egy szükséges katonai intervenció esetén gyorsan és minden oldalról elérhető legyen az ellenállás helyszíne vagy az ellenzéki erők összpontosításának helye.

40. Odafigyelni arra, hogy a politikai ellenzék képviselőit lecsukják. Megdolgozni azokat az ellenzékieket, akik a bennszülött lakosság tekintélyét élvezik. Az úgynevezett véletlen események során, mielőtt még betörnének a köztudatba, likvidálni vagy köztörvényes kihágás vádjával bezárni őket.

41. Meg kell gátolni a politikai perekben elítélt személyek rehabilitációját. Amennyiben ez a rehabilitáció elkerülhetetlen, csak azzal a feltétellel lehetséges ezt megtenni, hogy az eset bírói műhibának minősül, nem lesz perújrafelvétel, valamint a hibás ítélet okozói (bírák, tanúk, vádlók és informátorok) nem lesznek beidézve.

42. Azokat a párt által kinevezett vezetőket, akik tevékenységükkel károkat okoztak vagy az alkalmazottak elégedetlenségét idézték elő, állítsák bíróság elé. Drasztikus esetekben vissza kell hívni őket funkciójukból, más hasonló vagy magasabb szintű pozíciókba helyezni őket. Végső esetben vezető állásba kell tenni őket, és a későbbi változások idejére kádertartalékként számolni velük.

43. Nyilvánosságra kell hozni azoknak a vezető pozíciókban dolgozó személyeknek pereit (elsősorban a hadügyben, minisztériumokban, főbb hivatalokban, iskolaügyben dolgozókról van szó), akiket népellenes, szocializmusellenes és az iparosítást ellenző tevékenységgel vádolnak. Ez a dolgozó tömegek figyelmét felkelti.

44. A munkahelyeken gondoskodni kell a különböző funkciókban dolgozó emberek leváltásáról, és a legkisebb szakértelemmel rendelkező iskolázatlan munkásokkal helyettesíteni őket.

45. Meg kell szervezni, hogy a főiskolákra a legalacsonyabb társadalmi rétegekből származók kerüljenek be elsősorban, akiknek nem érdekük szakértelmük növelése, csupán a diploma megszerzése.

2011. január 21., péntek

A Kommunizmus Fekete Könyve - (részletek)

"A forradalom kék szeme a szükséges iszonyattól csillog"
(Louis Aragon)

Miért lett az 1917-ben először színre lépő modern létező kommunizmusból azonnal véres diktatúra, majd
bűnöző rendszer? Kizárólag ezzel a módszerrel érhette el a célját? Mivel magyarázható, hogy a kommunista rendszerek mindenkori uralkodóo osztálya a törvéenyszegést évtizedekig banális, normális eljárásnak tekintette és gyakorolta a mindennapokban?

Szovjetoroszország volt az első, a motor, ami lassacskan beindult es 1945 utan hengerelt. Lenin es Sztálin
kommunizmusa volt a minta. Hogy ez a minta elejétől fogva bűnöző strukturajú volt, az azért meglepő, mert az akkori szocialista mozgalom fejlődésével homlokegyenest szembe került.

A 19. század gondolkodását döntően meghatározta a francia forradalom erőszakcselekményeinek hatása. Ezen belül 1793/94-ben három extrém erőszakhullám söpört végig az országon:

1. A szeptemberi gyilkosságok alatt a párizsi felkelők mintegy 1000 embert öltek meg.

2. A legismertebbek a forradalmi tribunal itéletei nyomán guillotinnal végrehajtott gyilkosságok: 2625
Párizsban és mintegy 16600 egész Franciaországban.

3. A republikánus csapatok a védtelen lakosság tizezreit mészárolták le orszászerte.

Mégis ez a terror a történteknek csak egy véres epizódja volt, a forradalom végén egy demokratikus köztársaság áll, alkotmánnyal, demokratikusan választott képviseleti parlamenttel és politikai vitákkal. Abban a pillanatban, ahogy a konvent megerősödött, Robespierre megbukott és a rémuralomnak vége lett.

Francois Furret azzal magyarázta a terror szükségszerűségét, hogy a terror maga az, ami az új rendszerhez szükséges új embert szüi...

Kétségtelenül Robespierre volt az, aki később a bolsevikok es Lenin terrorhoz vezető útját egyengette: "Ahhoz, hogy a haza ellenségeit megbüntessük, elég annyi, ha megállapitjuk, kik azok.
Ugyanis nem arról van szó, hogy büntetni kellene őket, hanem egyszerűen meg kell semmisíteni őket." mondta a konvent előtt...

Ennek ellenére a 19. sz. legfontosabb forradalmi gondolkodóit egyáltalán nem itatta át a terror szeretete. Marxot pl. a terror alkalmazásának a gondolata nem is foglalkoztatta. A párizsi kommünnel kapcsolatban pl. elitélően nyilatkozott.
(A megtorlás legalább 20 000 ember életet követelte.) Marx es Bakunin közül föltétlenül az előbbi győzött a 19. sz.ban.
Ezzel egyidőben Európában és az USA-ban tért hódítottak a parlamentáris demokráciák. Amelyekben a szocialistáknak jelentős szerepük volt. Legalábbis Európában. Ennek a fejlődésnek a teoretikusa volt Eduard Bernstein, aki a Karl Kautskyval együtt a 19. sz végének a legjelentősebb marxi gondolkodója s egyben a marxi örökség örzője is.
Bernstein megítélése szerint a kapitalizmus akkoriban egyáltalán nem mutatta a Marx altal leirt szétesés jeleit és ezért ő lassú átmenetet javasolt a szocializmus fele, demokráciában és szabadságban. Marx már 1872-ben azt írta, hogy a forradalom az USA-ban, Angliában és Hollandiában békés keretek között mehetne majd végbe.
Ezt a gondolatot követte Engels is.

Ennek ellenére a szocialisták álláspontja a demokráciával szemben mindig kétarcú volt. A Dreyfus-ügyben Franciaországban pl. két pártra szakadtak. Az európai baloldal sem volt egységes, egyes képviselői: anarchisták, szindikalisták, blanquisták radikáliasan parlamantellenesek voltak. Ennek ellenére a második internacionálé, ami a marxizmus talaján állónak vallotta magát az első világháború küszöbén kizárólag békés megoldások mellett tört lándzsát, a tömegek mobilizálásával és általános választásokkal.

De az internacionálén belül a XX. sz eleje óta elkülönült egy kis csoport, amihez az orosz szocialisták legradikálisabbjai tartoztak: a Lenin által vezetett bolsevikek. Igaz, hogy marxistáknak tartottak magukat, de igazi gyökereiket az orosz forradalmi mozgalmakban találták meg.
Ezek a mozgalmak a 19. században kizárólag erőszak alkalmazását propagálták és egyik vezető alakjuk Netcsajev ihlette pl. Dosztojevszkijt a "Démonok" megírására.

Netcsajev "A forradalmár katekizmusa"-ban pl. ezt írta:" a forradalmár... nemcsak szavakkal, hanem
létével minden szálat elszakitott maga és a polgári rend, az egész civilizált világ között. Ez a világ az
ellensége és ha ebben a világban él, akkor csak azért él, hogy megsemmisitse."

Netcsajev hívei követték el a cár ellen 1887-ben azt a sikertelen merényletet, aminek következményeképpen Lenin bátyját, aki tevékeny résztvevője volt a dolgoknak három cimborájával együtt kivégezték. Lenin gyűlölete ezért is határtalan volt a cári uralom ellen, később a cári család kiírtását is ő rendelte el - titokban a politikai bizottság bevonása nélkül - 1918-ban.

A politikai terrornak, mint a folyamatos taktika eszközének nagy hagyománya volt Oroszországban. Az orosz élet évszázadok óta a politikai kisebbségek erőszakcselekedeteinek színtere. A politikai hatalom megtartása mindig összefonódott valamiféle politikai gyilkossággal, legyen az egyének vagy tömegek ellen elkövetett, valódi vagy csak szimbolikus cselekmény. Ez a hosszú időre visszanyúlóo folyamatos tradíició olyan kollektiv légkört szült, amiben a békés politikai út gyakorlatilag lehetetlenné vált.

IV.(rettenetes) Iván pl. még nem volt 13 éves, amikor 1543-ban az egyik legfontosabb miniszterét kutyáakkal szaggattatta séet. 1560-től, felesége halálát követően gyakorlatilag már csak gyilkolt ées gyilkoltatott. Úgy mellesleg a saját fiát is. Nagy Péter sem sokkal jobb, ő is rengeteg embert meggyilkoltatott és ő is megölte - saját kezével - a fiát, a trónörököst. Az orosz nép összekötöotte a fejlődést, ami mindig a központi hatalomtól, az abszolutisztikus uralkodótól indult ki, ennek a hatalomnak az elnyomóo terrorisztikus mivoltával. Az állam maga diktatorikus és terrorista.

Thomas Masaryk (aki 1918-ban a cseh köztársaságot alapította és jól ismerte az orosz helyzetet) írta:
"Mind az orosz emberek, mind a bolsevikok a cárizmus gyerekei, ez a rendszer nevelte es formálta őket
évszázadokon keresztül. Tudták, hogyan kell elüldözni és megsemmisíteni a cárt, de nem tudták megsemmisiteni a cárizmust. A bolsevikek nem voltak képesek pozitiv adminisztrativ forradalomra, a bolsevikok csak negatív forradalomra voltak képesek. Egyoldalúságuk, szűk látókörük, hiányzó kultúrájuk miatt sokmindent feleslegesen szétromboltak.
És a cári hagyományoknak megfelelően élvezték a gyilkolást."
A terror kultúrája Oroszországban nemcsak az elnyomók kultúrája volt, ha parasztfelkelés tört ki, a parasztok ugyanúgy gyilkolták a nemeseket, mint előtte az állam terrorszervezetei a népet. Gorkij (!) szerint ez az erőszakosság magábol az orosz társadalomból származik.

Viszont Oroszország a 19. sz. közepe óta mérsékeltebb iráanyba haladt. A parasztokat 1861-ben fölszabadították, tárgyilagos szemlélők szerint ez volt az igazi forradalom, nem 1917.
II. Sándor létrehozatta az első helyi önkormányzati szerveket es 1864-ben bevezette a független igazságszolgáltatást.
Az egyetemek, a kultúra, az újságok virágkorukat élték. 1914-re az analfabetizmust is nagyrészt sikerült megszüntetni. Még az 1905-os forradalom is a polgári demokratikus fejlődést erősítette. A társadalom lassacskán civilizációs áramlatokkal telt meg, az erőszakcselekmények száma csökkent.

Paradox, hogy éppen akkor, amikor a reformok győzelmet arathattak volna az erőszak és elmaradottság fölött, kitört az első világháború és vége lett az erőszakmentességnek mégpedig kontinentális méretekben. Nem kétséges, hiszen maga Lenin is elismerte, hogy a bolsevik forradalom az első világháborúból nőtte ki magát. Lenin már 1914-ben azt követelte, hogy az imperialista háborút (aminek 8,5 milliú halottja volt)
polgárháborúvá kell átváltoztatni. Kautsky szerint a háború egyfajta érzéketlenséget fejlesztett ki a
szörnyűségekkel, emberi szenvedéssel szemben és igy okozatilag felelős a brutalitás elharapózásáért. Megint paradox, hogy egyetlen bolsevik vezető sem vett részt a háborúban. Vagy száműzetésben voltak, vagy külföldön. Lehet hogy a személyes háborús élmények hiánya még meg is erősitette bennük a brutalitás iránti affinitást.

Elméleteikben a világháborút kapitalista háborúnak tartottúk, elfeledve annak nacionalista hútterét. Ez a
kapitalista háttér volt minden ideologiájuk alapja.
Ha megsemmisitik a kapitalizmust, (mindegy mennyi emberélet árán), akkor megsemmisül maga a háború is...
Azaz a rosszat rosszal kiírtani.
Ez a naiv felfogás sok pacifistát kergetett (és kerget) a bolsevikek karjaiba világszerte.

A háború végével polgári forradalmak törtek ki több országban is, de csak Ororszországban vezettek az ismert államcsíny nyomán a bolsevik erőszakhatalomhoz. Miért éppen ott? Két okról már szó volt. Az orosz történelemben rejtőző állandó erőszak és az első világháború együttes háasa. De miért olyan brutálisan?
Lenin diktatúrája a kezdetektől fogva véres terrorizmus volt. A hivatalos terror ugyan csak 1918 szept 2-án kezdődött, de a valóságban kezdettől fogva tombolt. Lenin már 1918 január 4-én lövetett a feloszlatott államgyűlés követőire az utcán.
A bolsevikek a hatalomátvétel első napjátol kezdve gyilkoltak mint a vadak. Meggyilkolták a polgárháború
hadifoglyait, és azokat akik életük megkímélése erdekeben megadtak magukat. Először csak gyilkoltak a
(vélt) ellenségeiket majd áttértek a (forradalmi) birósági eljárást követő tömeges kivégzésekre.
A hóhér vált az orosz élet középpontjává.

A francia forradalommal szembeni nagy különbség az volt, hogy (eltekintve a Vendee-től) ott a terror csak szűk rétegeket érintett, Lenin alatt az egész társadalom minden rétege szenvedett a terrortól. A nemesség, a polgárság, a katonaság, a rendőrség, de a demokraták, mensevikek, szocialisták, munkasok, parasztok, és az értelmiség is. Gorkij hiába tiltakozott eleinte, Lenin kérlelhetetlen volt és az értelmiséget, mint a polgári társadalom kiszolgálóját, kiirtandó mocsoknak nevezte.
Lenin elsődleges célja a hatalom megtartása volt. Ennek szolgálatában feladta a legelemibb erkölcsi normákat is.

Mennyi a marxizmus a leninizmusban? Az alapfogalmak biztosan. (Osztályharc, a proletariatus történelmi
küldetése. stb.) De Lenin már 1902-tő eltávolodott a nagy szocialista szervezetektől es Netcsajev eszméit fejlesztette tovább. A forradalmi pártot, katonai fegyelemmel szervezett földalatti szervezkedésként értelmezte és kezelte.
1914-ben szakitott a második internacionáléval is.
Annyiban igaza lett, hogy az általa jósolt forradalom bekövetkezett Ororszországban, de abban tévedett, hogy ez a forradalom törvenyszerűen a szocializmus a szocialista forradalom útjára vezetett volna. Ez utóbbihoz kellett a határtalan erőszak. És a világforradalom ideologiája.
Azaz hogy a világháború összes résztvevő országában ki fog törni a forradalom. A valóság az volt, hogy a polgári demokratikus forradalmak nyomán 1923-ra mindenütt a világon beállt a konszolidáció, és ott maradt egy teljes anarchiába süppedő Ororszország a bolsevik hatalommal egyedül. Ekkor került a terror meginkább előtérbe. Mert be kellett bizonyitani - ha tűzzel vassal is -, hogy a doktrina igaz.
És mindenkit meg kellett semmisiteni, aki ezellen a doktrina ellen - hacsak létével is - vetett.
Ekkor lett az ideologiábol dogma.

Lenin ideológiája evangeliummá vált, (ő maga amúgyis meg volt győződve róla, hogy az ő tana az egyetlen igazi szocialista tan) és a vezetés csak azoknak a kezében lehetett, akik ezt a tant hirdették. Azaz a pért
abszolút vezető szerepe filozofiai kategóriává vált.
Az alap a materialista történelemfelfogás, a következmény a párt abszolút hatalma. Lenin azzal támasztja alá ideológiája helyességét, hogy az orosz proletariatus képviselőjének kiáltja ki magat. (Az össszes bolsevik vezető között egyetlen munkás származású ember volt, Slajpnyikov, de ő is hamar szembekerült Leninnel.)
Az orosz proletariatus létszáma viszont kicsi és Lenin nem fog habozni ezt a létszámot meg tovább csökkenteni, amennyiben a proletariatus ellenszegül. Ez a proletariatussal való szövetkezés a leninizmus egyik nagy szemfényvesztése.

A másik szemfényvesztés a nyelv manipulálása volt, a szavak elválasztása a realitástól egy olyan absztrakt vízóo keretében, amiben a létező társadalom és annak tagjai minden reális állapotukat elveszették és már csak egy történelmi-szociális építőkockajáték arctalan képviselőivé váltak. Pontosan ez az absztrakció a terror egyik alapja. Nem embereket gyilkolunk, hanem "burzsoá elemeket", "vérszívó
kapitalistákat", "csúszó-mászó népellenségeket". Nem II. Miklóst és családját mészároljuk le, hanem "parazita feudális elnyomokat".

Az ideologiáuk abszolút helyességének a tudatában a bolsevikok olyan véres diktatúrát állítottak föl és neveztek el egy Marxtól teljesen véletlenül fölkapott fogalommal a "proletariatus diktaturájának", amiben a valóságos erőszak alkalmazásán keresztül abszolút hatalomhoz jutottak a bolsevik vezetők s mindenek előtt Lenin. Az ideológia propagandisztikus terjesztéséhez nagyon értettek, ez kétségtelen. Igy történhetett, hogy a háborúbol visszatérő és szenvedéseik miatt bosszúra szomjazó ill. forradalom után áhítozó tömegek között a bolsevizmus tana világszerte tért hódíhatott.

Kautzky nem ok nélkül állapította meg 1918-ban: "a két létező szocialista irányzat között az a különbség, hogy az egyik demokratikus, a másik diktatorikus."
Katuzky pontosan látta, hogy a diktatúra megöli a vitát a szocialisták két szárnya között. Hogy polgárháborúhoz vezet.
Hogy diktatórikus vezető rétege állandó rettegésben fog élni a saját hatalmát illetően. És Lenin maga ismeri be: "a proletariatus diktatúrája olyan diktatúra, mint bármilyen más diktatúra, a proletariatus által uralt állam harcol a burzsoázia ellen és elnyomja, megsemmisíti azt... A diktatúrának nincsenek törvényei, így a proletárdiktatúrának sincsenek."
A demokrácia kérdését Lenin mindig megkerüli."A proletáriatus demokráciája, azaz a szovjethatalom a világon még soha nem látott fejlődési szakasz..."
Lenin es Kautzky vitája ékesen bizonyítja a többé el nem simítható ellentéteket a szocialisták és kommunisták között évszázadunkban, a kérdés még mindig: demokrácia, vagy diktatúra, emberiesség, vagy terror.

Az oroszországi események, azaz terror ideologiája a permanens forradalom, azaz a polgári demokratikus forradalom átmenet nélküli folytatása a proletarforradalomban. Ez a polgarhaboru elnevezese a leninizmusban. Szazadunk tortenelmebol egyértelmű, hogy a történelmi irány a reprezentatív demokráciák felé vezet.
(1991 óta a volt SZU-ban is.) A bolsevikok szerint viszont a saját polgárháborújuk (permanens forradalom) az egész világra át fog terjedni. Ezzel a téves interpretációval indokolják az évtizedekig tartó terrort és minden addigit felülmúló militarizmusukat. A polgárháború a bolsevikek számára a politikai harc mindennapi normális eszközévé válik. Végül már nemcsak a fehérek, hanem gyakorlatilag az egész lakosság ellen kűzdenek, a munkások és a parasztok ellen is. Ez a terror második alapköve. Ez az a "piszkos háború" amiből az igen különös lenini-sztálini ember mentalitása származik: az idealista exaltáltsag, cinizmus és embertelen szörnyűség keveréke. Ez a polgárháború tette "szalonképesse" a borzalmat.

Az első pillanattól akadtak kritikusai ennek a terrornak a bolsevikek között is. Steinberg, aki maga is bolsevik komisszár volt 1917-18-ban már 1923-ban "államilag szervezett terror"-ról beszél.
Ekkor meg Gorkij is a gyilkosságok ellen szól. Később Lenin és Sztálin terrorja az ő száját is befogják ill. alkalmazkodik. spt készségesen kiszolgál.

A harmadik forradalmi fázis Sztálin alatt 1953-ig az általános állami terror időszaka volt. 1937/38 után mindenki puskacsővégre vagy akasztófára kerülhetett, még a legmagasabb kommunista vezetők is.
1937/38-ban nem kellett külső háború tízezrek elpusztításához. Hitler maga nem nagyon foglalkozott a megsemmisites technikai kivitelezesevel, azt inkabb alarendeltjeire bizta. (Pl. Himmler.)
Sztálin viszont sajátkezűleg írta a kivégzendők listáinak sorát.
Ugyanerre kényszerítette az egész politbüró minden tagját is.
A 14 hónapig tartó nagy tisztogatás 42 jól előkészített és megszervezett akciójában 1,8 millió embert tartoztattak le és ebből 690 000-et gyilkoltak meg. Az osztályharc véres valósággá vált. A potenciális ellenség maga az egész társadalom, beleértve a párttagokat is. Jellemző erre a korszakra - ami később
a szocialista országokban nem lesz másképp, - hogy a hóhérokból is áldozatok lehetnek később. Ez az igazi sztálini újítás.
Ugyancsak ő vezeti be nagyszámban a bár Lenin által kiagyalt, de eleinte ritkán alkalmazott kirakatpereket. Ad abszurdum ezek a perek a mindenkori "ellenség" megbélyegzését szolgálják és
az ázsiai államokban a szervezett "kollektív gyűlölet napjáig" vezetnek. A gyűlölet pedagógiája mellé Sztálin a misztérium pedagógiáját állítja: a letartóztatások, perek, kivégzések a legnagyobb titoktartás mellett folynak. Következmény: az egész társadalmat átfogó félelem. Mindenki ellenség, aki nem bolsevik.
És Kautzky már 1918-ban sejtette: "sohasem fog sikerülni a proletariátus fogalmát egyértelműen definiálni."
Az ellenség fogalma nyújtható, mint a gumi.
"Aki egy ellenséggé kikiáltott osztály tagja, annak puszta léte is fenyegetés."

De miért megsemmisíteni? Miért nem "csak" megfenyíteni?
A Bibliában az áll, " aki nincs velem, az ellenem van."
Lenin újítása ebben az összefüggésben: "aki nincs velem, azt meg kell semmisíteni." És ezt a kijelentését
a politikából átülteti a társadalomra. Azaz mindaddig kell megsemmisíteni, amíg mindenki velünk lesz. Az eredmény: az emberiség elleni bűncselekmény.

A konfucianizmusból adódhat, hogy a kommunizmus ázsiai formái inkább az átnevelésre teszik a hangsúlyt a megsemmisítéssel szemben. Kivétel a vörös Khmer, akik a tarsadalom egy részét (a városi lakosságot
és az értelmiséget) átnevelhetetlennek nyilvánították és szisztematikusan kiírtották.

Totalitárius rendszerek vezetői jogot formálnak arra, hogy embertársaikat gyilkolják, és az erköcsi erőt
mindig ugyanazzal magyarázzák: a tudományos/történelmi szükségszerűeséggel.

Embertársaik kiírtásához az adta a segítséget, hogy megsemmisítésük előtt elembertelenítettek sőt
elállatiasították őket. Sohasem embereket öltek, hanem "elvadult kutyákat", "patkányokat", "vérszivókat" stb.
Meg Jean Paul Sartre is azt írta 1952-ben, hogy "minden antikommunista utolsó kutya..."
Gorkij így helyeselte az ipari párt vezetőinek a kivégzését: "csak természetes, hogy a munkás-paraszt
hatalom megsemmisíti a parazitáit".
Ez a lingvisztikus mikrokozmosz a terror mentájis katasztrófaja. Az emberi élet értéke szétmállott a kezükben, ugyanúgy, mint ahogy az a náci propagandában is tisztán nyomonkövethető.

Gorkij élete vége felé meg a rasszizmust is bevette a fegyverei köze. " Az ellenség igenis kevésbe értékes lény, mind fizikailag, de főleg morálisan degenerált..."
Később még a kísérleti orvostudomány nevű intézet megállapítását is helyesli, ahol kizárólag (ilyen kevésbé értékes) lényeken kísérleteznek.

Az emberiség elleni bűntett egy olyan ideológia eredménye, ami az embert és az emberiséget nem tekinti univerzális értéknek, hanem speciális biológiai-faji és törtenelmi-szociológiai állapottá redukálja.

Lenin és utódai kizárják az emberiség egy részét (burzsoázia, ellenforradalmár stb.) az emberiségből. A kommunista ideológia az "új embertípusról" beszélt. Ennek elérésére kellett a szociáldarvinizmus által támogatott terror...

Kik, milyen emberek voltak ennek a szörnyű rendszernek a főszereplői? Voltak különleges ismerveik? Minden totalitarius rendszer bizonyos emberi tulajdonságokra épít és minden ilyen rendszer megtalálja azokat, akikben fölébrednek a rendszernek kedvező tulajdonságok. Sztálin szerepe egyedülálló ebben az
összefüggésben. Tulajdonképpen valószinűleg a XX sz. legnagyobb politikusa volt, akinek sikerült az 1922-ben tökéletesen jelentéktelen és káoszba süllyedt Szovjetuniót egy valamifele világhatalom szintjére tornásznia és a szocializmust évtizedekig, mint a kapitalizmus alternatíváját prezentálni.
Ugyanakkor ő volt ennek az évszázadnak az egyik legnagyobb bűnözője is. Sztálin végigment azon az úton, amit Netsajev elképzelt, és Lenin elkezdett. Extrém eszközöket alkalmazott extrém politikájához. Terrorja olyan emlékezetes maradt, hogy az utána következő évtizedekben elég volt a terror gondolatát fölidézni, az emberekbe beidegződött félelem automatikusan működött tovább.

Mi maradt? A tanulság? A hegeli tézis - "minden létező dolognak van értelme" - tagadása? Valószinűleg igen.
Ez a XX. évszázad az emberiség állam általi legnagyobb megerőszakolása volt. De az orosz gondolkodók a maguk tábori öltözékében a Goulagon már megmondták:
"Minden embertelen értelmetlen és hiábavaló."

Igen, csak ott a teljes embertelenségben válhatott nyilvánvalóvá, hogy távlatilag minden, amit erőszakkal
hoznak létre értelmetlen és hiábavaló, nincs jövője és végül nyomtalan marad.

87 éve halt meg Lenin

Vlagyimir Iljics Lenin (Oroszország, Szimbirszk, 1870. április 22. – 1924. január 21., Gorki) orosz nemzetiségű szovjet államférfi, a Szovjetunió első vezetője, marxista gondolkodó, a leninizmus névadója.

Szociáldemokratából bolsevik

Kultuszának fénykorában egyedül a Szovjetunióban vagy harmincöt város viselte a nevét. Leningrád mellett volt Leninakan, Leninabad, Leninopol és Leninszkij is. A változatosság kedvéért néhány városra régi családnevét akasztották, így született Uljanovszk (Lenin szülővárosa), Uljanovó vagy Uljanovka. A Pamír hegységben még Lenin-csúcs is volt, a Lenin-tereknek, -utaknak, -sugárutaknak pedig se szeri, se száma nem volt.

Kicsiben ugyan, de így volt ez Magyarországon is. Lenin-csúcsra ugyan nekünk nem tellett, de nálunk sem akadt olyan falu, ahol ne lett volna Lenin út (esetleg Lenin MGTSZ). Hivatalos ünnepeken az ő szavai virítottak élénkpiros kartonpapír-betűkkel az emelvény felett; tudományos művek obligát "vörös farokjaiban" rengetegszer olvashattunk egy-egy semmitmondó, de hangzatos idézetet "a hőstől, ki csak népének élt". Több tucatnyi kötetre rúgó "összes művei" nemcsak könyvtárak, de iskolák, kutúrházak, egyetemek könyvespolcain is folyómétereken át sorakoztak. Nevezték szobatudósnak, hivatásos forradalmárnak is - ki volt tulajdonképpen a mindössze 54 évet élt Lenin?

Vlagyimir Iljics (másképp Vologya) Uljanov 1870. április 22-én született a Volga menti - később róla Uljanovszknak nevezett - Szimbirszkben, középosztályi családból. Apja pedagógus volt, nagyapja orvos. Az éles eszű és tanulékony fiú elkápráztatta az iskolaigazgatót is - bizonyos Kerenszkijt, kinek miniszterelnökké lett fiát épp Lenin buktatta meg 1917 októberében...

Mind az öt Uljanov-testvér a forradalmi mozgalom híve volt. Lenin politikai tudatosodásában mérföldkő volt, hogy bátyját 1887-ben a III. Sándor elleni merénylet kapcsán kivégezték. Vologya - Kerenszkij iskolaigazgató közbenjárására - a kazanyi egyetem jogi karára került, ahonnan illegális szervezkedés miatt kicsapták, és nagyapja birtokára száműzték. Itt olvasta A tőkét, Marx művét. Soha többé nem járt egyetemre, bár később megengedték neki, hogy vizsgáit Szentpétervárott letegye. 1891-ben költözött a városba, és egyre aktívabban vett részt a földalatti marxista mozgalomban. Vologya Uljanovból Lenin lett.
Pétervári ügyvédi szakvizsgájával 1895-ig praktizált, majd kapcsolatba lépett Plehanovval és más emigránsokkal. A szociáldemokrata Martovval forradalmi munkásszervezetet alapított, de a vezetőket elfogták, Lenint másfél év börtönre, s három év szibériai száműzetésre ítélték. Itt vette feleségül Nagyezsda Krupszkaját.

A századforduló évében emigrált Oroszországból, s Münchenben létrehozta az Iszkra (Szikra) című lapot. Leleplező hangvételű írásai a cári elnyomást és a parasztkérdést elemezték, s immár bírálták a szociáldemokratákat. A Lenin szerkesztette lap minden számában foglalkozott a finn függetlenséggel is.
Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1903-ban tartott második kongresszusán Lenin hívei többségbe kerültek, innen kapták a bolsevik nevet - melynek a mozgalmon belüli lélektani hatása sem elhanyagolható. Martov kisebbségbe szorult hívei kénytelenek voltak a mensevik (kisebbség) névvel megelégedni.

Rohanunk a forradalomba

A hős, ki csak népének élt
Ekkoriban írott "Mi a teendő?" című művében Lenin kizárta, hogy a szocializmust spontán megteremtheti a munkásság. Nézete szerint erre csak egy élcsapat-párt képes, amelyet a demokratikus centralizmus és az abszolút pártfegyelem jellemez.
Az 1905-ös forradalom idején hazatért Oroszországba, s ekkor találkozott először Sztálinnal.
Az 1905-ös forradalom bukása után újra emigrációba kényszerült. Az OSZDMP 1912-es prágai értekezlete a mensevikeket kizáratta a pártból, amelyben ettől kezdve csak bolsevikok voltak, Lenin vezetésével. Lenin az I. világháború elején elítélte a háborút támogató szocialista pártokat, s kifejtette: a háborút a kapitalizmus hódító törekvései okozták.

A háborúba belefáradt pétervári munkások és katonák akcióival 1917. februárjában győzött a második polgári demokratikus forradalom. A cár megbukott, a munkások és parasztok szovjeteket (tanácsokat) hoztak létre, melyek támogatták az Ideiglenes Kormányt. Lenin rögtön Szentpétervárra hazasietett, s minden hatalmat a szovjeteknek követelt - jóllehet ezekben a testületekben a bolsevikok pont kisebbségben voltak. A párt elfogadta híres "áprilisi téziseit", melyek szerint nem szabad támogatni a kormányt, bolsevik többséget kell teremteni a szovjetekben, meg kell ragadni a hatalmat, békét kell kötni, és földet kell adni a parasztoknak.

A katonák és matrózok november 7-én és 8-án megdöntötték a kormányt, az immár bolsevik többségű szovjetek jóváhagyták a dekrétumokat a békéről s a földről. Lenin a Népbiztosok Tanácsának elnöke lett. A választáson a bolsevikok csak 25 százalékot kaptak, de kormányuk nem mondott le. Az alkotmányozó nemzetgyűlés a szovjet kormányt elutasította, erre Lenin szétzavarta a testületet. "A munkásságnak nem a polgári rendszerben kell többséget szereznie, hanem meg kell döntenie a polgárság uralmát, be kell vezetni a proletárdiktatúrát" - hirdette.

Az antant nem ismerte el a szovjetkormányt, ezért az maga tárgyalt - és kötött békét - a németekkel Breszt-Litovszkban, 1918. márciusában. A bolsevikok kárpótlás nélkül államosították a külföldi tulajdont - közben kitört a polgárháború (1918-1920). A nem orosz népek az önrendelkezés miatt, a parasztság a földosztás érdekében támogatta a vörösöket. A fehéreket megverték, a külföldi intervenciós seregeket visszaszorították, de a gazdasági helyzet katasztrofális volt. Mivel felkelés fenyegetett, 1921-ben bevezették az ún. "új gazdaságpolitikát" (NEP), mely kvázi-piaci feltételeket teremtve lehetővé tette, hogy a parasztok piacra vigyék feleslegüket.

Sztálin árnyékában

1918 augusztusában merényletet kíséreltek meg ellene, s noha megsérült, a támadást túlélte.
Lenin fő célját elérte: meggátolta a szovjetellenes egységfront kialakulását. 1921-re felszámolta a pártokat, megtorolta a belső elhajlásokat és lázadásokat - amivel sajnos megnyitotta az utat Sztálin diktatúrája előtt is. Kezdeményezésére 1922-ben az orosz, belorusz, ukrán és kaukázusi köztársaságok létrehozták a Szovjetuniót, amelyet 1924-ben a nagyhatalmak (az Egyesült Államok kivételével) elismertek.
Lenin 1922-ben érzékelte a hozzá nem értés és a bürokrácia terjedését, az orosz sovinizmus feléledését és Sztálin túlhatalmát (akit egyébként 1922-ben ő maga javasolt főtitkárnak a párt élére). 1922 áprilisában és decemberében agyvérzést kapott. Az állam irányításában ezután már nem vett részt, a Moszkva melletti Gorkijba költözött, utolsó írásai a szovjetunióbeli szocializmus felépítésének menetét taglalják. Politikai végrendeletében ("Levél a kongresszushoz") azt tanácsolta, hogy Sztálint váltsák le a főtitkári tisztségből.
Vlagyimir Iljics Lenin 1924. január 21-én agyvérzés következtében halt meg Gorkij városában. Holttestét Moszkvában mauzóleumban helyezték el, keleti típusú, szinte bizánci rítusú búcsúztatót kapott. Végrendeletét eltitkolták, ám azt Krupszkaja külföldre juttatta, a New York Times pedig 1926-ban leközölte. Hruscsov hírhedt, a "személyi kultuszt megbélyegző" 1956-os beszédében ezzel támasztotta alá Sztálin-ellenes vádjait.
Lenin a pártot olyan elitnek látta, amely tudományosan elemzi a történelmi és társadalmi folyamatokat, a kapitalizmus helyébe a szocializmust állítja, s e célból tör hatalomra - ha kell, nyers fizikai erőszakkal. A Szovjetunióban - s később a szocialista országokban - azonban soha nem a munkásság, hanem a bürokratikus pártelit gyakorolta a hatalmat (a "proletárdiktatúrát").

Lenin kultusz

Életében Vlagyimir Iljics Lenin egy, a világot megforgató mozgalmat keltett életre. Halálával a mumifikálás új módszereit ihlette meg, és egyedülálló laboratóriumot tart fenn. Lenin holttestének legendája bizarr mese, tele politikai intrikákkal, tudományos eredményekkel, kegyetlen kivégzésekkel, és a halállal szemben vívott harccal. 

Vlagyimir Iljics Lenin ma a moszkvai Vörös téren, tisztelettel övezett helyen nyugszik. A nyughely alatti laboratóriumban tudósok gondozzák a holttestét, 1924-ben bekövetkezett halála óta. Lenin holtteste a Mauzóleumban ma afféle látványosság lett, amelyért fizetni kell. Sok orosz szeretné örökre eltemetni Vlagyimir Iljics Lenin maradványait és emlékét. Oroszország ellenségeinek minden próbálkozása, hogy Lenint megsemmisítsék, kudarcot fog vallani. Az sem sikerült nekik, hogy eltávolítsák a Lenin Mauzóleumból. A szovjet időkben ez a labor volt Moszkva egyik legbőkezűbben támogatott kémiai és biológiai kutató-intézete. A Szovjetunió nincs többé, de a Mauzóleum tudósai idejüket, és a kísérleti célú holttesteket ma is arra használják, hogy továbbfejlesszék a vegyszeres fürdőket, amelyek megvédik Lenin holttestét a bomlástól.
Lenin holttestének balzsamozási módszere nem titok többé. Ilija Zabarszkij egész pályafutását Lenin holttestének kezelésével töltötte, ahogy őelőtte az édesapja is. A Lenin bebalzsamozásakor csupán tízesztendős Ilija túlélte Sztálin tisztogatásait, és megélte a labor újjászületését a szovjet hatalom bukása után. Bár a technika fejlődött, a szertartásos gyakorlat keveset változott azóta, hogy Ilija, csaknem 70 éve, munkába állt itt. Egy-másfél évente a testet egy hónapra a fürdőbe merítik, majd átvizsgálják, és elvégzik a különféle megelőző eljárásokat. Hetente kétszer-háromszor megvizsgálják, a kezeit, a lábait és az arcát megnedvesítik a balzsamozó folyadékkal, és eltüntetik a bőrhibákat.
Hogy megértsük, miért balzsamozták be Lenint, meg kell értenünk az e testben élt embert, és a viharos forradalmat, amelyre az életét áldozta. 1917. október 25-én Oroszország ideiglenes kormánya, és II. Miklós cár lemondott a hatalomról. A kialakult zűrzavarban Lenin bolsevikjai ragadták magukhoz a hatalmat. A következő három évben csaknem kilencmillió életet követelő polgárháború dúlta fel Oroszországot. A forradalom a régi rend teljes megsemmisítésére szólított fel. Ellenzékiek tízezreit, burzsoákat, arisztokratákat, szocialistákat lőttek agyon, és magát a cárt is. Lenin ezután az egyházat vette célba, és az orosz papság tömeges kivégzését sürgette.
 
79 éve a mauzóleumban


Hónapokon át, minden éjjel, gyilkos sortüzek dörögtek a moszkvai temetőkben. A marxizmus-leninizmus, és véres múltja ma már politikai emlék, amelyet Oroszország új vezetése hamar elfelejt. A mítosz megtöréséhez tartozott, hogy a Lenin Múzeumot bezárták, a tárgyakat, és a kultusz jelképeit pedig egy föld alatti raktárban helyezték el. Az új rendszer célja az volt, hogy Lenin szentségének lerombolásával a szovjet állam alapkövét pusztítsa el. Mégis maradtak hűséges követők, akik kitartanak Lenin mellett, és visszakívánják a Lenin ideológiája által végül kivívott eredményeket, mint a munkához való jog, vagy a szuperhatalmi státusz.
Akár szeretett vezér, akár rettegett zsarnok volt, Lenin maradványait még mindig nagy tisztelettel kezelik. A Mauzóleumban ma is egy tudóscsoport felügyeli állandóan, hogy a koporsójánál a hőmérséklet és a páratartalom ne ingadozzon. A balzsamozók, vegyészek és biológusok gyakran próba-testeket használnak az új oldatok és eljárások kipróbálására, mielőtt magán Leninen alkalmaznák azokat. Néma őrséget állnak körülötte az anatómiai minták, melyeken a laboratórium dolgozói művészetüket gyakorolják. Hogy hány pót-holttestet tartanak Lenin laboratóriumában, az államtitok, de mindannyiuknak ugyanolyan, szüntelen gondoskodásra van szüksége, mint Leninnek.
A tudomány megkímélte a kommunizmus bálványát a halandók sorsától, ám a test megőrzése, és tisztelete nem kommunista hagyomány, hanem évszázadokra visszanyúló orosz ortodox gyakorlat. Lenin ellentmondásos személyiség volt. Hősies. Utópista. Könyörületes. Véres kezű. Eltemetik, vagy sem, Lenin, az ember olyan nyomot hagyott, amely nem múlik el. Oroszország halhatatlan elvtársa egyelőre tovább él.


Forrás: History Today/MTI /Mult-kor.hu 

A pótolhatatlan Kun Béla

Tóth Gy. László (Budapest) - Kaslik Péter (Toronto)
 
(Megjelent: Magyar Nemzet, 2005. november 19.)
 
„Egy új tudományos igazság nem úgy győzedelmeskedik, hogy annak hívei meggyőzik  ellenfeleiket, s ezek megvilágosodnak és a fény felé fordulnak, hanem úgy, hogy a régi igazság hívei végül is kihalnak, és a helyükbe lépők  már az új ismeretek birtokában  lépnek színre.”  (Max Planck)
 
Posztkommunista balliberális történészeink munkásságát figyelve, szinte semmi sem változik annyira, mint a múlt. A baloldaliak egyre ártatlanabbak, a jobboldaliak pedig egyre gonoszabbak. Ötvenhatos mártírjaink és hőseink életében elfogult, rossz indulatú – sokszor családilag is érintett -  szocialista és szabad demokrata történészék kutakodnak. Legutóbb a 18 éves korában felakasztott Mansfeld Péterből próbáltak köztörvényes bűnözőt kreálni, Varga László balliberális történész pedig azt próbálta bizonygatni, hogy Kun Béla  nemzeti célokért és a Trianon előtti határokért harcolt.
Az alábbiakban – elsősorban nyugati források alapján - Kun Béla életének néhány meghatározó eseményét kívánjuk felidézni.
A Kommunisták Magyarországi Pártját 1918. november 24-én megalapító Kun Béla 1886-ban született Szilágycsehen,  zsidó származású köztisztviselői családban. Eredeti családneve Kohn volt. Halálának pontos idejét még ma sem ismerjük: egyes források szerint 1938. augusztus 29-én kivégezték. Más  dokumentumok szerint egy moszkvai börtönben halt meg  1939. november 30-án.

„Hozzá képest senkik vagyunk” 

Személyiségének megítélése ellentmondásosnak mondható. Victor Serge, aki személyesen ismerte Kun Bélát, igen visszataszító egyéniségnek találta. (Egy forradalmár emlékiratai Memoirs of a Revolutionary  Publisher: Writers & Readers Publishing September 1, 1984)
Stephan Bonsal véleménye sem túl hízelgő:
„ A minisztérium egyik termébe irányítottak, ahol az előző években a letűnt Magyarország miniszterelnökeivel készíthettem interjúkat. A két Tiszával, az apával, és a fiával. Deák és Kossuth arcképei, amelyek azelőtt a falakat díszítették, hiányoztak  a minisztertanács ülésterméből, és jelenlegi utódaik egy hatalmas aszal körül ültek szorosan egymás mellett.... Soha nem felejtem el Kun Bélát...Feje gömbölyű volt, és haja olyan rövidre volt nyírva, hogy úgy tűnt mintha kopasz lett volna, rövid tömpe orra volt, ajkai duzzadtak  és visszataszítóak voltak. Legszembeütközőbbek voltak  azonban  nagy és hegyes fülei. A körülötte levők közül sokan azt suttogták, hogy úgy nézett ki mint egy gyík, és a bőre tényleg  zöldes színezetű volt. Egyszóval olyan jelenség volt, amelyhez hasonlóval  vándorlásaim során soha sem találkoztam.”
(Stephen Bonsal: Suitors and Suppliants, -  Kérelmezők körmenete, 1969, Kennikat Press, Library of Congress Catalog Card No: 68-26226. 17. fejezet)

Lukács György viszont, aki Kun Béla kormányában közoktatási megbízott volt,  így nyilatkozott:
„Mi, többiek - Kun Bélához képest - senkik és semmik vagyunk. Mi végezzük kötelességeinket, de ilyenek, mint mi minden országban százával vannak. Az európai mozgalom számára jelentéktelen, hogy minket holnap felakasztanak, vagy sem. Ha, azonban Kun Bélát meggyilkolják, az komoly veszteséget jelentene a forradalom számára. “

Crystal Eastman (1881-1928) az amerikai feminista mozgalom egyik kiemelkedő alakja, a munkásjogok és a nők választójogaiért harcoló szervezetek tevékeny képviselője megkérdezte Kun Bélát, hogy szükségesnek látja-e a szólásszabadság betiltását Magyarországon.  Kun Béla erre így válaszolt:
„Nem tiltottuk be a szólásszabadságot, és egyáltalán nem szüntettük meg a szabad sajtót. A munkások köreiben teljes szólás és gyülekezési szabadság van. Ez nem csak a munkásokra vonatkozik, akik osztják a mi véleményünket, de azokra is, akiknek a véleménye különbözik. Az anarchisták szabadon nyomtathatják és terjeszthetik nyomtatványaikat. Vannak polgári nyomtatványok is, például a szociológiai társaság kiadványa, a „Huszadik század” is szabadon és minden korlátozás nélkül megjelenhet. Mi csak a forradalom ellenes burzsoá újságokat tiltottuk be.  Ezt nem azért tesszük, mert félünk tőlük, hanem azért, hogy ne kerüljön sor a fegyveres megsemmisítésükre.”
(Crystal Eastman, The Liberator (February 1919)

Kun Béla felhasználva a kínálkozó lehetőséget - Crystal Eastman segítségével - üzent az amerikai munkásoknak. A veretes gondolatok a The Liberator  1919.  júliusi számában láttak napvilágot. 
Peter Lamborn Wilson (Brand: Egy olasz anarchista, és az álma) ( Brand: An Italian Anrchist and his Dream)  című könyvében (133-134.o) arról számol be, hogy Kun Béla harmincezer lírát küldött az olasz kommunista pártnak. 
Eléggé nyilvánvaló, hogy az európai hatalmak aligha nézhették jó szemmel, hogy Kun Béla aktívan támogatta az európai kommunista pártokat.
A háború utáni ifjú kommunisták egy csoportját a türelmetlenség és a célratörés jellemezte.   Lenin a „Baloldali kommunizmus” c. írásában vitába szállt ugyan velük, de meg kívánta őket tartani a pártban. Kun Béla mindvégig a Zinovjev és Radek által meghirdetett radikális elveket vallotta, és az „offenzíva minden áron” hívei közé tartozott.  A kommunista pártnak ezt a lényegre törő irányzatát  Lenin - Kun Bélára utalva -   „kuneristáknak” nevezte.  Ide tartozott az olasz Terracini és Rákosi Mátyás is. A  Tanácsköztársaság kegyetlenkedései is jórészt erre a felfogásra vezethetők vissza.
Köztudott, hogy Kun Béla a Szovjetunióból, tehát egy másik állam megbízásából, a kommunista párt pénzén érkezett Magyarországra 1918. november 17-én, azzal a céllal, hogy egy szovjet típusú „nemzetek feletti”  államot hozzon létre, amelyikben  csak osztályok vannak, de nemzet már nincs.
Lenin 1919. március 23-án sürgönyt küldött Kun Bélának, amelyben  egyértelműen kifejtette a Szovjetunió elvárásait:
„Kérlek értesíts bennünket, hogy milyen tényleges biztosíték van arra, hogy az új magyar kormány ténylegesen kommunista kormány lesz, és nem pedig egyszerűen szocialista, azaz áruló szocialista kormány lesz.
Megvan- e kommunista többség a kormányban? Mikor lesz a szovjetek kongresszusa? Milyen bizonyítékok vannak arra nézve, hogy a szocialisták elfogadták a proletárdiktatúrát?
Tévedés lenne, ha a magyar  forradalom minden részletében az orosz forradalmi taktikát utánozná, és nem venné tekintetbe a különleges magyarországi viszonyokat. Figyelmeztetlek ennek a hibának az elkerülésére, de szeretném tudni, hogy erre vonatkozólag miben látod az igazi biztosítékokat…”
Kommunista üdvözlettel
Lenin



A forradalom exportja
Ez az üzenet is bizonyítja, hogy Kun Bélát természetesen nem a magyar nemzeti célok megvalósításával bízták meg.
Nem árt emlékeztetni arra sem, hogy - miközben Kun Béla a vörös hadsereg segítségét várta - sikertelen kísérletet tett az osztrák kormány megbuktatására. E cél érdekében Ernst Bettelheim, egy budapesti ügyvéd  a Komintern belegyezésével és anyagi támogatásával megalapította az Osztrák Kommunista Pártot. Míg Bettelheim és társai az osztrák kormány fontosabb központjainak elfoglalására készültek, addig Kun Béla az osztrák határra vezényelte a vörös hadsereg egységeit, azzal a céllal, hogy adott esetben a magyar hadsereg támogatást nyújthasson Bettelheimnek és társainak. A lázadást  megelőző éjszakán  1919. június 14-én a rendőrség - Bettelheim kivételével - az egész osztrák kommunista vezetőséget letartóztatta.  A kiszabadításukat követelő négyezer tüntető demonstrációját az osztrák rendőri erők fegyveres beavatkozása verte szét.
Victor Serge visszaemlékezéseiben - kissé ironikusan - “patetikusnak” minősíti Kun Béla magyarországi tevékenységét.

Az amerikai Dupuy Institute által fenntartott   OnWar.com  dokumentációs központ szerint  Kun Béla 133 napig tartó magyarországi uralma alatt  590 személyt végeztek ki,  közöttük 200 tanárt, illetve tanítót. Ez a szám természetesen nem tartalmazza Kun Béla életútjának későbbi áldozatait.   

A kommunista rendszer a dicsőnek minősített Tanácsköztársaság hivatásos  gyilkosait – köztük Szamuely Tibort - negyven éven át a magyar történelem hőseiként és példaképeiként tartotta számon.
A Magyar Tanácsköztársaság bukása után Kun Béla Bécsbe menekült, ahol szociáldemokrata barátai egy elmegyógyintézetben bujtatták el. Innen került vissza a Szovjetunióba, ahol a Krími Körzet Forradalmi Bizottságának vezetőjeként  (Krymrevkom) a hadifoglyok legyilkolásával és a krími törökök etnikai tisztogatásával foglalkozott.  Módszereire jellemző volt, hogy Kun Béla  feltétel nélküli megadás esetére kegyelmet ajánlott fel a még harcoló Wrangel tábornoknak és katonáinak, akik ezt elfogadva,  letették a fegyvert. Kun azonban - megszegve ígéretét - kivégeztette a most már hadifoglyoknak számító önként leszerelt tiszteket és katonákat. Victor Serge szerint a hadifoglyok tízezreit végezték ki az ország megtisztítására hivatkozva. Kun Béla nevéhez fűződik az őshonos  krími törökök elleni etnikai tisztogatás kezdete is. 1920 és 1921 között több mint 60 ezer krími törököt végeztek ki. A helyi lakosság körében Kun Béla neve ma is  gyűlölet és megvetés tárgya. Aligha véletlen, hogy az ukrán kormány hivatalos honlapján, a krími kegyetlenkedések felelőseként ma is ott díszeleg Kun Béla neve és fényképe. 
 
A hivatásos kommunistát 1921 márciusában már a németországi események középpontjában találjuk, ahol a Kommunista Internacionálé megbízottjaként-  Zinovjevvel együtt - meghatározó szerepet játszott az úgynevezett „márciusi akció” megszervezésében.
1921. március 16-án Szászország  kormányfője, Otto Horsing parancsára a rendőrség  elfoglalta a mansfeldi rézbányákat, valamint a Halle közelében lévő vegyi üzemeket. A hivatalos indokolás szerint a bányákban és a gyárakban  szabadrablás és fosztogatás zajlott. Miután Horsing  tisztában volt azzal, hogy a kommunista párt „offenzívára” készül, úgy döntött, hogy felkészül a támadásra. A szembenállás fegyveres akciókba torkollott.  A harcok kezdetén az anarchista gerilla vezető,  Max Holtz vezette vörös őrség uralta a mansfeldi térséget. A forradalmi lendület azonban hamar megtört mert a munkásság nagy többsége nem volt hajlandó harcba szállni  a rendőrséggel és a katonasággal.
Ebben a helyzetben nyilvánvalóan a „stratégiai visszavonulás” lett volna az egyetlen ésszerű lépés. De a szélsőbaloldali elemekből összetevődő német kommunista vezetőség - Kun Béla tanácsára -  általános sztrájkot hirdetett és államellenes fegyveres harcra szólította fel a munkásságot. A párt katonai különítményeinek megparancsolták, hogy  provokálják a hatóságokat, mert csak így tudják elérni a munkásság „egybeforrassztását”, illetve cselekvésre késztetését.  Bresaluban és Halleban valóban felrobbant néhány gránát, de  Berlinben nem történt semmi.
 Annak ellenére, hogy az  általános  sztrájkra és a fegyveres ellenállásra való felhívás süket fülekre talált, a militáns kommunista párttagok elrendelték, hogy a munkások maradjanak távol munkahelyeiktől. Jellemző, hogy a Krupp cég egyik gyárában maguk a gyárba bejutni igyekvő munkások  támadtak husángokkal a gyárat korábban elfoglaló kommunistákra. A hamburgi hajógyárban ugyancsak komoly összetűzések voltak a munkások és a militáns kommunisták között.
A gyilkos rendszerek logikája
A „márciusi akció” sikertelenségét kegyetlen hatalmi megtorlások követték. Több ezer kommunista vezetőt bebörtönöztek.  A német kommunista párt  tagsága negyedére csökkent.
Mint már utaltunk rá, Kun Béla, a Komintern képviselőjeként vett részt a „márciusi akció” tervezésében és végrehajtásában. Az egyes országok kommunista pártjaihoz kirendelt „megbízottak” pontos szerepe meghatározatlan volt, hiszen az – a politikai meggondolásokon túl - a tényleges erőviszonyoktól is függött.  A Komintern képviselői lényegében politikai tisztek voltak, akiknek  döntő szerepük volt a helyi kommunista pártok  működésében, de határozataikért  nem a helybeli kommunista tagságnak tartoztak felelőséggel, hanem  a Komintern vezetőségének.
A német kommunista párt egyik vezetője, Ruth Fischer szerint, a német kommunista párt radikális akcióira azért volt szükség, hogy a Szovjetunió belső problémáiról eltereljék a figyelmet. Kun Béla a Komintern képviselőjeként a Szovjetunió érdekeit az európai kommunista pártok érdekei fölé helyezte. 
Lenin korábban helyeselte a kommunista párt támadó stratégiáját, de az új gazdasági politikai híveinek túlsúlyba jutásával, illetve a Szovjetunió súlyos gazdasági helyzetére való tekintettel, a világforradalom helyett mindinkább az „egy országon belüli szocializmus” elveit hangsúlyozta.
Ezért aztán Kun Bélát többször maga Lenin marasztalta el túlkapásai miatt. A „márciusi akcióról” Zinovjevnek írt levelében a következőket írta:
„A dolgok végső elemzése alapján Levinek, politikailag sok szempontból igaza van....Thalheimerék és Kun Béla tézise politikailag teljesen téves. Frázisok és baloldali radikálist játszó foglalatoskodás.
(Phrasen und linksradikale Spielerei)
 (…) „Offensive um jeden Preis“. Támadás minden áron – jegyezte meg Lenin Kun Béláról egy másik alkalommal.
A végén Leninnek jutott a feladat, hogy az általa  „kuneristáknak” nevezett csoport képviselőit megleckéztesse, és  az   „offenzíva elmélet híveinek kitekerje a nyakát.” (Idézetek: Pierre Broué: Germany 1921:The March Action” , Fourth International,The  Journal of the  Socialist Labour League Vol.1, No.2, 1964.)
Victor Serge már említett könyvének negyedik fejezetében igen élethűen eleveníti fel Kun Béla erőszakos magatartásának a következményeit:
 „A Komintern végrehajtó bizottságának ülésén Lenin hosszasan elemezte a németországi  eseményeket, és kifejtette, hogy azok  minden tömeges támogatás, és politikai meggondolás nélkül biztos bukásra voltak ítélve. A zárt ülésen kevesen voltak jelen. Kun Béla, gömbölyű és puffadt fejét lehajtva hallgatta Lenin beszédét, beteges mosolya csakhamar eltűnt az arcáról. Lenin franciául beszélt, metszően és keményen. Tízszer, vagy többször is megismételte: „les bêtises de Béla Kun”, ezek a szavak kővé dermesztették a jelenlevőket. Feleségem gyorsírással jegyezte Lenin szavait , és később át kellett dolgoznunk a szöveget, mert mégsem illett volna, hogy a magyar forradalom vezérét egy írott dokumentumban tízszer egymásután félkegyelműnek nevezzék.”
Leninnek, a Komintern végrehajtó bizottságának zárt ülésén elhangzott kritikája, valamint a Kun Béla elleni fellépése az „egyenes támadásban” megnyilvánuló nemzetközi taktika végét jelentette, annak ellenére, hogy   a kongresszus záró dokumentuma hivatalosan dicsérte a német kommunista párt harci szellemét, és Kun Bélát sem fosztották meg végrehajtó bizottsági tagságától.
Lenin azért nevezte tízszer egymás után félkegyelműnek Kun Bélát, mert az a megfelelő feltételek hiányában, előkészületek nélkül, meggondolatlanul és túlzott hévvel igyekezett megvalósítani célkitűzéseit, anélkül, hogy cselekedetének előrelátható következményeivel számot vetett volna. Röviden: igazi kommunistaként viselkedett. Mentségére legyen mondva, hogy az őt bíráló Lenin ugyanolyan félkegyelmű gyilkos volt, mint a magyar Tanácsköztársaság vezetője, akit valószínűleg saját elvtársai végeztek ki a Szovjetunió Kommunista Pártjának nagyobb dicsőségére. 



Kapcsolódó anyag:
Tóth Gy. László
Politikai és közéleti abszurditások
(Megjelent: Magyar Nemzet, 2006. február 11

Történelemhamisítók az ’56-os Intézetben
Kun Béla életútjának feldolgozása során jutottam el Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány által jegyzett internetes adatbázishoz. A köznyelvben csak ’56-os Intézetként emlegetett közalapítvány kuratóriumának tagja - többek között – Bácskai Vera,  Kupa Mihály, Litván György, Mécs Imre és Vitányi Iván. A kuratórium elnöke Kende Péter, az intézet főigazgatója Rainer M János.
A Kun Béláról szóló életrajz rendkívül visszafogott, tárgyszerű és objektív. Valóságos történettudományi remeklés. Megtudhatjuk, hogy Kun „zsidó származású köztisztviselői családban született Szilágycsehen, eredeti neve Kohn volt.” Félbehagyott iskolai tanulmányai után szinte napra készen nyomon követhetjük jelentős politikai pályafutását. „Részt vett a moszkvai eszerlázadás  leverésében, majd harcolt a permi fronton.” 1918. november 24-én megalapította a Kommunisták Magyarországi Pártját. Az első Központi Bizottságnak ő az elnöke. Később jelentős tisztségeket tölt be a kommunista mozgalom hazai és nemzetközi szervezeteiben. A sikerekben oly gazdag életút váratlanul megszakad, mert: „Állítólagos szembekerülése a sztálini vonallal ellenséggé változtatta…”
Az életrajz így ér végett: „Politikai rehabilitációja 1956-ban következett be, amikor az SZKP XX. Kongresszusa alatt a Pravda és a Szabad Nép cikket közölt róla. Utóéletéhez tartozik, hogy Borsányi György 1979-ben kiadott Kun Béláról írott politikai életrajzát a szovjet követség tiltakozására a szovjet koncepciós eljárások ismertetése miatt betiltották.”
Ez a távolságtartó, leíró stílus nyilvánvalóan Kende Péter és Rainer M. János tudományos felkészültségét valamint mértéktartását hivatott dicsérni. Az egész életrajz nem tartalmaz egyetlen negatív jelzőt vagy pejoratív megjegyzést sem. Tartózkodnak mindenféle minősítésétől. Ez az életrajz ebben a formában akár egy humanista mártírról is szólhatna. Száraz, értékítélettől mentes történések és időpontok egymásutánja. Mintha egy Nobel-díjas kémikus életrajzát olvasnánk. Ekkor itt élt, máskor ott. Itt csak laboratóriumot és egyetemet vezetett, másutt történelmi felfedezést tett. Adatok, szikáron és szárazon. Nincsenek jelzős szerkezetek. Kende Péter, Rainer M János és társai biztosan azt hiszik, hogy ilyen a polgári történettudomány. Pedig ez így nem más, mint közönséges történelemhamisítás! Hogyan lehet a 100 millió áldozatot követelő kommunista mozgalomról és annak egyik prominens képviselőjéről úgy írni, hogy még csak utalás sem történik arra, hogy a megszállott kommunisták tevékenységének következményeként ártatlan emberek sokaságát végezték ki világszerte. Kende Péter, Rainer M. János, Mécs Imre és társai az ilyen - és az ehhez hasonló -  cinikus és sunyi csúsztatásokkal azok gyanúját erősítik, akik szerint a magyarországi balliberálisok a lelkük mélyén szellemi és politikai elődeiknek tekintik a gyilkos kommunistákat. Különben mivel magyarázható a tények elhallgatása, figyelmen kívül hagyása? Miért nem kerül említésre, hogy Kun Béla nevéhez kötődik az őshonos krími törökök elleni etnikai tisztogatás kezdete is, amelynek keretében 1920 és 1921 között hatvan ezer krími törököt végeztek ki. Az ukrán kormány hivatalos honlapján - emlékeztetve a krími népirtásra -   ma is ott díszeleg Kun Béla neve és fényképe.
Vajon Kende Péter, Rainer M János és társai a nemzetiszocializmus gyilkos képviselőivel szemben is ennyire elnézőek? A náci vezetők életrajzából is hiányozna az utalás a nemzetiszocialista eszme kártékony voltára, és az elkövetett tömeggyilkosságokra? Vagy ez a leíró, pozitivista attitűd csak a baloldali „történelmi személyiségek” esetében alkalmazandó?  
  Az ’56-os Intézet által készített tudományos etalonból miért nem értesül az érdeklődő arról, hogy Kun Béla nem példakép, hanem tömeggyilkos volt. Egy rendkívül kártékony -szélsőségesen baloldali- eszme gyilkos katonája.
Ennek kimondása nélkül Kun Béla életrajza történelemhamisítás és dezinformálás.

Közpénzen. .............
 
   
forrás: http://www.huncor.com/kunbela/kunbelaMN.htm

2011. január 19., szerda

Erdélyi utakon

Erdélyország útjait járva számtalan érték, számtalan kincs kerül a nyitott szemmel járó utazó el. De ehhez bizony le kell térni a jól bejáratott útvonalakról. Nagyon sok magyar emlék van magára hagyva, olyan eldugott, vagy épp túlságosan is szem előtt lévő falvakban, olyan helyeken, ahol mrá a magyar szó is ritka vendég.
És míg a szász emlékekre a némethonba vándorolt emberek ekkora távolságról is tudnak vigyázni, illő lenne legalább ennyit nekünk is megtenni a 800-900 éves örökségünkkel.


Alvinc

Gyulafehérvártól 12 km-re találjuk közvetlen a Maros mentén az egykori járási székhelyt. Borberekkel együtt szerves egységet alkottak, mint egy maros menti Pest-Buda. Középkori eredetű temploma impozáns látvány lehetett valaha, mai, lepusztult állapotában is magasztos. Legutóbbi ottjártunkkor mrá le volt rendesen kerítve, de nemrég még egy szamár jött ki a templomból köszöntésünkre. Ma ő a gyülekezet, és a gerlék búgják csak a zsoltárokat...
A kastély romjai is gazdagabb múltról árulkodnak. Eredetileg a gótika idején épült Domonkos rendi kolostorként Zápolya János adományozta Hazárdi Miklósnak, majd Martinuzzi György birtokolta, ma is Martinuzzi kastélyként említik mindenhoz. Itt lelte halálát Fráter György is 1551-ben, amikor is Castaldo zsoldosai rajtaütöttek.