2011. január 12., szerda

Korabeli filmhíradók





Jány Gusztáv rehabilitálása

2011. január 12-i hír:

Rehabilitálnák a doni sereg korábban felmentett parancsnokát
Posztumusz vezérezredesi rangot kér az államfőtől a jogsértően elítélt és kivégzett Jány Gusztáv védője

Magyar Nemzet:
Schmitt Pál államfőhöz fordult kedden a második magyar hadsereg egykori parancsnokának védője. Galli István lapunknak elmondta: azt kéri, az államfő nevezze ki posztumusz vezérezredessé a háborús bűncselekmény miatt 1947-ben jogsértően elítélt és kivégzett Jány Gusztávot. A volt tisztet a Legfelsőbb Bíróság 1993-ban felmentette a koholt vádak alól.


Ki volt Jány Gusztáv?

Vezérezredes, a Donnál harcoló 2. magyar hadsereg parancsnoka. Harcolt az első világháborúban. Különböző parancsnoki tisztségeket látott el. 1940-ben Horthy a 2. hadsereg parancsnokává nevezte ki, annak élén vett részt az erdélyi bevonulásban, majd a Szovjetunió elleni hadjáratban, ahol korrekt vezetőnek bizonyult.
Miután a szovjetek a Donnál áttörték a magyarok védelmét, elkeseredésében igen kemény hangvetelű hadparancsot adott ki. Hat hét múlva viszont a körülmények részletes ismeretében egy másik hadparancsában kijelentette, hogy hadserege „becsülettel állta a harcot”.
A Szovjetunióból való visszatérése után nyugállományba került, a Vörös Hadsereg előretörésekor Németországba költözött. Szálasi alatt nem volt hajlandó szolgálni.
1946-ban szabad akaratából tért haza, hogy a népbíróság előtt önkéntes áldozatával megmenthesse tiszttársait. Halálra ítélték és kivégezték. Ügyének 1993-as újratárgyalásakor a Legfelsőbb Bíróság felmentette.
 

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------





1947. november 25-én Jány (Hautzinger) Gusztáv tábornokot golyó általi halálra ítélték, és november 26-án kivégezték. A Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága 1993. szeptember 27-én „Jány Gusztáv volt vezérezredest az ellene emelt vád alól felmentette, mert a terhére rótt cselekményt nem követte el.”


„Nem én vagyok erős, hanem aki mögöttem áll, Krisztus”
Jány Gusztáv tábornok, a II. hadsereg parancsnoka emlékére
A két dátum előzményére a ma 68 évvel ezelőtti drámai események kapcsán emlékezünk: 1943. január 12-én heves tüzérségi tűz után az urivi hídfőből megindult az orosz támadás. A hősiesen védekező, de reménytelen helyzetbe került II. magyar hadsereg felmorzsolódott. Vitéz Kapi Béla nyugállományú alezredesnek a Dunántúli Harangszóban megjelent adatai alapján a veszteség a magyar történelem egyik legsúlyosabbja volt: 120ezer fő elesett, 30-35ezer megsebesült, 35-40ezer fő esett fogságba. A Donnál harcoló II. magyar hadsereg parancsnoka bár többször jelezte a felszerelés elégtelenségét, kezét megkötötte, hogy német alárendeltségben harcolt. Bátorságát jelzi parancsnokként az első vonalban szerzett sebesülést már 1942. augusztusában.
A háború után 1946 végén barátai tanácsa ellenére önként hazatért.
1947. szeptember 25-én kezdődött népbírósági tárgyalása. A vádirat koncepciós és politikai jellegű volt, a tanúk, mint például Illés Béla, a szovjet hadsereg ezredese és mások kitalált és képtelen hazugságokkal vádolták. 

Az 1945 utáni úgynevezett független Magyarországon működő úgynevezett demokratikus rendszer, szovjet nyomásra kimondott halálos ítéletet követően Jány Gusztáv felállt, és ezt mondta: „Kegyelmet nem kérek, mert ezzel elismerném bűnösségemet.” Védőügyvédje beszédében ezt mondta: „Jány Gusztávért most imádkoznak katonái.”
Az ügyvéd által mégiscsak beadott kegyelmi kérvényt követően a Budapesti Népbíróság az elítéltet kegyelemre méltónak találta.
Bár a Népbíróságok Országos Tanácsa is kegyelemre javasolta, olyan nagy volt a politikai nyomás, hogy mégis a fenti halálos ítéletet hozták meg ellene 1947. november 25-én.
Mikor családtagjai bementek hozzá elbúcsúzni – tulajdonképpen unokahúgának férje, Balikó Zoltán evangélikus tábori lelkész – és megkérdezték tőle, hogy tud ilyen erős lenne ezt válaszolta: „Nem én vagyok erős, hanem aki mögöttem áll, Krisztus.”

Jány vallásosságát mutatta, hogy mindennap olvasta a Bibliát és sokat imádkozott. A siralomházban Balikó Zoltán volt nála. Pál apostol leveléből ezt olvasta fel: „Mert akinek élete Krisztus, annak a meghalás nyereség.”

Az ítélet végrehajtása után a rákoskeresztúri új köztemetőben temették el Jány Gusztávot. 25 esztendőig jeltelen fakereszt alatt feküdt. 1972-ben a család titokban áthozatta szülei sírjába, a farkasréti temetőbe, nevét azonban csak 1992-ben lehetett ráírni. A rehabilitálási eljárásban Galli István egyházi jogász vett részt. Néhány éve teológusok emlékeztek meg a mártír tábornok sírjánál. 

(forrás: evangelikus.hu)


Kapcsolódó cikkek: A doni katasztrófára emlékezünk

Emlékezzünk!

A 2. magyar hadsereg emléknapja

"A Doni csata a magyar történelem legnagyobb vérveszteséget követelő veresége volt. Az irodalom értékes művekben foglalkozik vele. A kimeríthetetlen témához hozzászólt az értelmiség, a munkaszolgálatos, a katonatiszt. Csak a katonák százezrei szemszögéből nézve nem nyilatkozott senki. Pedig a tragédia oroszlánrészét az egyszerű katonák szenvedték el. (...) Senki nem láthatott többet a tragédiából mint a közvetlen résztvevők."



"A súlyos sebesültek látványa iszonyú! Az önkívületben lévők jajgatása időnként minden más hangot elnyom. Váratlanul artikulátlan hangon fel üvöltenek, majd csendesen fekszenek. Akik tudatuknál vannak vízért könyörögnének, utolsó üzenetet küldenének, de nincs kivel. Barátaik megtették amit tenni lehet. Feltették a kocsira, hogy orvoshoz kerüljön. Itt azonban egy a sok ismeretlen súlyos sebesültek között. Nincs aki egy pohár vizet adna, nincs akivel utolsót üzenhetne, nincs aki egy pillantást vetne rá. Nyomorultan magára hagyottan lassan kell elvéreznie. Látja amint a halottakat hasábfaként dobálják a kocsira. Csendes fektében lábánál megrángatták, él-e még. Fájdalmában feljajdul. Ebből a rakományból talán még kimarad. Gondolatai kristály tiszták agyán villámgyorsan átfut egész élete. Becsaptak, kijátszottak, és most várják, hogy elvérezzek. Most kell mindenre ráébrednem, mikor már késő! " 


"Német teherautók jelentek meg az úton félig üresen. Kímélet nélkül, sebességüket nem csökkentve letaposták az eléjük kerülőket. Az erejüket vesztett katonák az utolsó szalmaszálnak vélve a menekülés útját fel akartak kapaszkodni a teherautókra. Még komolyan gondoltak fegyverbarátságra. Veg! Veg! Hangzott a németek figyelmeztető hangja. Aki nem értette annak kezére rácsapott a németek puskatusa. Tört kézzel estek vissza a hóba. A németek gúnyos röhögéssel nyugtázták sikerült tetteiket. (...) Elkeserítő, vérlázító munkát végeztek a német teherautók. Nyomukban százával feküdtek az elgázolt magyar katonák. Rájuk lőni még sem mert senki, mert az autókról géppisztolyokat ránkszegezve álltak a németek." 


"A motorzúgás már egészen közelről hallatszik. Egy fehérre meszelt tank ereszkedik le velem szemben a mélyedésbe. Majd közvetlenül utána még kettő. Leírhatatlan pánik tört ki a több ezer emberrel zsúfolt mélyedésben. Egymás taposva rohantak a tankok elöl egekig hangzó üvöltéssel. A három tank lövés nélkül egymástól függetlenül körbejárva kereste a kijáratra alkalmas terepet. Akik az egyik tank elől menekültek pont a másik alá futottak. Borzalmas látvány. A tankokra puskákból lövöldöztek, és kézigránátok repültek." 

2011. január 11., kedd

Történelmünk egyik szégyenfoltja

1919. január 18 elkezdődött a párizsi békekonferencia. Az utódállamok rögzítették területi követelésüket, s tiltakoztak az ellen, hogy a vitás területeken népszavazás döntsön a hovatartozásról.
Kun Béla a keleti fronton harcolt, orosz fogságba esett. Megismerkedett a bolsevista eszményképpel, s hazatértekor hozzákezdett a kommunista párt megszervezéséhez. 1918. november 24-én megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja. A Vörös újság vezércikke szerint céljuk a kapitalizmus megdöntése, szocialista forradalommal a proletárdiktatúra megteremtése.

1919. január 11-én Károlyi Mihály lemondott, s a Nemzeti Tanács köztársasági elnöknek nevezte ki, ideglenes államfői hatáskörrel. Károlyi Berinkey Dénest bízta meg az új kormány megalakításával. A kormány eredménytelenül próbált fellépni a kommunisták ellen. A minisztertanács már január végén felhatalmazta a belügyminisztert, hogy megelőző intézkedéseket vezessen be a kommunista agitációval szemben, esetleges puccs elhárítása érdekében. Több helyen munkások, munkástanácsok foglaltak el üzemeket, vették át városok közigazgatását. Február 20-i tüntetés ürügyén a Népszava székháza előtt lövöldözésre is sor került.
Február 21-én letartóztatták a KMP vezetőinek többségét, a párt helységeit bezárták, a Vörös Újságot betiltották. Néhány hét múlva a Gyűjtőfogházban Kun Béláék pártirodát nyitottak, s március 11-én Kun Béla már a börtönből szabta a feltételeket a szociáldemokrata vezetőknek, esetleges együttműködésre vonatkozólag.
1919 januárjától az ellenforradalmi szervezetek aktivizálódtak. Január 19-én a MOVE elnökévé Gömbös Gyulát választották. A kormány igyekezett fellépni mind a jobb, mind a baloldali radikalizmus ellen. Február 3-án a székesfehérvári megyegyűlésen bizalmatlanságot szavaztak a kormány iránt. 1919. március 20-án Károlyi megkapta a Vix-jegyzéket, mely szerint a román csapatok elfoglalhatják Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyszalonta-Arad vonaláig egész Erdélyt és a Partiumot. A magyar csapatoknak ezt a területet és ettől nyugatra eső semleges zónát ki kell üríteni. A semleges területen viszont megmarad a magyar közigazgatás.

1919. március 19-én a szabadlábon maradt kommunista vezetők tüntetést szerveztek a fővárosban, s ezen a napon nyomdászsztrájk is kezdődött. A kommunisták elhatározták a főváros stratégiai pontjainak elfoglalását, ami március 21-én meg is történt. Az MSZDP vezetősége döntött a KMP-vel való megállapodásról, a hatalom átvételéről, a Vix-jegyzék visszautasításáról. A munkástanács Károlyi tudta nélkül közzétett a sajtóban egy nyilatkozatot, miszerint lemond, s a hatalmat átadja a kommunistáknak.
A Tanácsköztársaságban a végrehajtó hatalom csúcsán a Forradalmi Kormányzótanács állt. Elnöke a szociáldemokrata Garbai Sándor lett, a külügyi népbiztos pedig Kun Béla. Kun Béla elismerte a belgrádi-konvenciót, de a Vix jegyzéket továbbra is elutasította. Betiltottak valamennyi pártot és egyesületet, megszüntették az ellenforradalmi és polgári lapokat egyaránt. A magyar proletárdiktatúra államrendszere a tanácsokon alapult. A tanácsokat direktóriumok (intéző bizottságok) irányították. A direktórium gyakorolta az adminisztratív végrehajtó hatalmat. A csendőrség és rendőrség helyébe megszervezett Vörös Őrség lépett. A választási jogot 18 évtől kapták meg nők és férfiak egyaránt, de kizárták a kizsákmányolónak nevezett vagyonosokat és papokat. A belső politikai elhárítás Korvin Ottó vezetésével a Belügyi Népbiztosság politikai osztályán szerveződött meg.

1919. március 30-án megkezdődött a Vörös Hadsereg toborzása. A proletárdiktatúra a legfontosabb termelési eszközök szocializálását állami tulajdonba vételükkel hajtotta végre. Kárpótlás nélkül kisajátított nagy és középbirtokot, nagytőkét, üzemeket, bányákat, közlekedési eszközöket, minden 10 munkásnál többet foglalkoztató kereskedelmet. A köztulajdonba vett üzemekben az ellenőrzést a munkástanács mellett a kormány által kinevezett termelőbiztosok végezték. A kormány bejelentette, hogy az eddigi kék és fehér pénz elveszti értékét, helyette 1,2,25,200 koronás pénzjegyeket hoznak forgalomba, amire a régieket be kell váltani. Erre azonban nem került sor, mert a lakosság nem bízott az új pénzben, s a parasztság egyetlen fizetőeszközként a kék pénzt fogadta el. A Tanácsköztársaságnak megjelent a földről szóló rendelete is, mely szerint aki nem dolgozik, annak föld nem lehet a tulajdonában. Minden közép és nagybirtokot államosítottak. Földosztás azonban nem történt, hanem szövetkezeteket szerveztek.

1919 április 19-én a románok elfoglalták Szatmárnémetit, Nagyváradot, majd néhány nap leforgása alatt Nagykárolyt, Aradot, Debrecent és Gyulát. Délen a francia csapatok megszállták Hódmezővásárhelyet és Makót. A csehszlovák hadsereg is általános offenzív támadást kezdett, majd április 28-án Csap és Munkács között találkoztak a románokkal. Április végére a Tiszántúl teljesen az ellenség kezére került, de az antant megtiltotta a Tiszán való átlépést.


Böhm főparancsnok, Vágó Béla hadosztályparancsnok, Szamuely Tibor és Mohr elvtársak szemléje - Böhm beszédet intéz a frontra induló csapatokhoz: „... Meg vagyok győződve, hogy Ti éppen olyan öntudatosan gyűlölitek a szolgaságot és kizsákmányolást, mint minden proletár és ha kell, életeteket áldozzátok a proletárérdekekért.” - Szolnokon

1919. május 1-én a szakszervezeti vezetők lemondásra szólították a kormányt. Kun Béla azonban határozott fellépésével sikerült az ingadozókat maga mellé állítani. Arra buzdították az embereket, hogy lépjenek be a Vörös Hadseregbe. Ez mintegy 15000 új katonát eredményezet. Eközben Ausztriában szerveződő ellenforradalmárok létrehozták az Antibolsevista Comitét. Május 30-án Szegeden pedig Károlyi Gyula gróf vezetésével megalakult az ellenforradalmi kormány. Amikor a magyarok által indított támadások elindultak, Párizsban már végleg döntöttek Magyarország határairól. Így ezt a harc kimenetele már nem befolyásolta. Megérkezett Clemenceau-nak június 7-i jegyzéke, mely az északi hadjárat leállítását követelte, majd a június 13-i, melyben a déli zóna kivételével közölte Magyarország új határait. A Tanácsok Országos Gyűlése szabadkezet adott Kun Bélának, aki békés szándékait hangoztatta. 1919. június 30-án megkezdődött a felvidéki területek kiürítése. Július 1-jén Pozsonyban aláírták a fegyverszüneti szerződést, mely az új demarkációs vonalat is kijelölte. A románok a Tiszántúlról nem akartak kivonulni, míg a magyarok le nem teszik a fegyvert. Július 20-án a Vörös Hadsereg általános támadást kezdett a románok kiverésére, de a támadás néhány nap múlva összeomlott, s a románok Szolnoknál átkeltek a Tiszán, s nyitva állt az út Budapest felé.
Augusztus 1-jén utoljára ült össze a kormányzótanács, ahol a többség lemondott. A Központi Munkás- és Katonatanács a Forradalmi Kormányzótanács lemondását elfogadta, és a szociáldemokrata Peidl Gyulát bízta meg az új kormány megalakításával. A Peidl-kormány néhány nap alatt számos rendeletet alkotott, melyben visszaállította a polgári tulajdon és jogviszonyokat. Felszámolták a forradalmi törvényszékeket, feloszlatták a Vörös Őrséget. A román hadsereg közben elfoglalta a Dunától keletre eső teljes országrészt, majd augusztus 3-4-én bevonult Budapestre. Így a Peidl-kormány román katonai parancsnokság felügyelete alá került. Augusztus 6-án este a román támogatású Fehér Ház nevezetű ellenforradalmi csoport lemondásra kényszeríttette a Peidl-kormányt. A szervezet élén Friedrich István és Csilléry István ált. Az augusztus 6-i puccsal véget ért a borzalom.

Emlékezzünk: Az első judeo-bolsevik horrordiktatúra - 90 év távlatából

Herczeg Ferenc: Irredenta?

Azzal tisztában vagyunk mi, de tisztában lehetnek ma már ellenségeink is, hogy valamire való magyar ember soha sem fog belenyugodni az ország földarabolásába. Képzelhető olyan helyzet, mikor nem lesz opportunus erről beszélnünk, de úgy sohasem fordulhat a világ, hogy a szívünkben is lemondjunk ezeréves örökségünkről. Ezt nem fegyverrel, sem szerződéssel, sem brutalitással, sem engedékenységgel nem fogják elérni ellenségeink, mert az ilyen lemondás ellenkeznék az ember ősi természetével. Bármeddig tartson is az idegen megszállás, mi azt mindig csak történelmünk egy végtelenül lealázó, de ideiglenes és átmeneti epizódjának fogjuk tekinteni, amilyen volt Mihály oláh vajda erdélyi, vagy Giskra-féle zsebrákok felvidéki kalandozása.
Ha Magyarország elragadott vármegyéit ma három európai nagyhatalom tartaná megszállva, mi akkor is biztosak volnánk benne, hogy egykor még vissza fogjuk kapni ezeréves örökségünket. Ilyen esetben azonban bánthatna mindet a tudat, hogy addig is, míg üt a szabadság órája, sok víz fog még lefolyni a Dunán, miként sok víz lefolyt a Visztulán is, mielőtt Lengyelország újból össze tudta szedni szétszórt csontjait.
A mi „hódítóink” azonban szerencsére kis nemzetek. Kis nemzetek, amelyek nem is olyan jó katonák, mint voltak Nagy Frigyes poroszai, nem is olyan jó adminisztrátorok, mint voltak Mária Terézia osztrákjai, sőt nem is olyan fegyelmezett és fanatikus szolgái az államuknak, mint voltak Katalin cárnő oroszai.
A kis nemzetek nem urai saját sorsuknak, az ő emelkedésük és hanyatlásuk mindenkor rajtuk kívül eső erők játékának eredménye. Olvassuk el az oláhok vagy a szerbek történetét, örökös hullámzás az, amelynél (csak úgy, mint a magyar történelemben, de még kirívóbb módon) a rövid föllendülés egy-egy korszakát a rettenetes nemzeti katasztrófák és a mélységes süllyedés időszakai követik, aszerint, amint a kis nemzetek érdekei egy-egy időre megegyeztek, vagy újból ellentétbe jutottak a keleten érvényesülő nagyhatalmak érdekeivel.
A világtörténelem logikája hamarosan elpusztít minden mondvacsinált, hazug államalakulást. A magyar földön és a magyar népen osztozó három hatalom vezéremberei nyugodtan alhatnának, ha mától fogva megállana az idő kereke és érvényét veszítenék a természet törvényei, ha biztosak volnának benne, hogy az orosz óriás örökké csak önmagát fogja emészteni és rettenetes súlyával sohasem fog többé ránehezedni Romániára, hogy a 65 millió német tehetetlenül fog heverni 35 millió francia lábai előtt, hogy a bolgár nép örökre le fog mondani nemzeti aspirációiról, hogy végül az entente örökös rendőri szolgálatot fog végezni Nagy-Románia és Csehország határainak őrizetére.
Az idő kereke azonban soha sem állott még meg semmiféle szentszövetség parancsára és ha ma nem, holnap egészen biztosan össze fogja zúzni mindazt, ami mesterkélt, hazug, beteg és természetellenes az új Kelet-Európában.
Addig is mit tegyünk mi magyarok? Semmi szükség arra, hogy összeesküvést szőjünk, hogy lázítsunk, hogy fegyvereket és nyomtatványokat csempésszünk.
De ezt nem is teszi senki! A mi irredentánk színhelye nem a végeken, hanem Budapesten van. Itt kell szervezkednünk, itt készülődnünk. A készülődésünk: a nemzet kulturális, gazdasági és katonai erényeinek gondozása legyen. Szervezkedésünk: a társadalmi erők egyesítése. Az egységes, művelt, munkás magyarság megnyerte a harcot züllött és napról-napra jobban züllő szomszédjaival szemben, mielőtt még kihúzta volna a kardját.

Herczeg Ferenc

Herczeg Ferenc elfelejtett magyar író a dél-magyarországi, akkor svábok lakta Temes megyei Versecen született 1863. szeptember 22-én.

Gunyoros stílusa, leleményes meseszövése révén hamar népszerű író lett. Sikerét az is előkészítette, hogy botrányhősként is ismertté vált: párbajban megölt egy embert, emiatt néhány hónapra börtönbüntetésre ítélték. A párbajozás azonban akkor hozzátartozott a dzsentri világhoz.

Zárkában írta első regényét, melyet beküldött a Singer és Wolfner kiadó Egyetemes Regénytárának a pályázatára. Első díjat nyert (Fenn és lenn, 1890).
Mikszáth Kálmán, a legtekintélyesebb bíráló is neki ítélte a díjat. A vidéki kastélyok, kaszinók világában játszódó szomorkás karriertörténet gazdagokról és szegényekről szólt, a munka megbecsüléséről, a léhűtők elmarasztalásáról, a karrierista bukásáról. Nagy sikert aratott, népszerű könyv lett. Herczeg Ferencet 1891-ben beválasztották a Petőfi Társaságba és meghívták munkatársnak a Budapesti Hírlaphoz. A Hétben is rendszeresen publikált. Üde hangvételű, csattanóra kihegyezett ironikus és érzelmes novelláit országszerte kedvelték. A Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta. Egyre népszerűbb lett.

Herczeg Ferenc a Horthy-családnál
A 19. század végén ő volt a legnépszerűbb magyar színpadi szerző is.
A 20. század elején évtizedeken keresztül ő és Molnár Ferenc uralja a magyar színházakat. 1894-től a Singer és Wolfner cég rábízta az Új Idők (1894-1949) című népszerű, szórakoztató hetilap szerkesztését, 1944-ig irányította ezt a lapot. 1896-ban kormánypárti országgyűlési képviselő lett. 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választotta. 1904 és 1920 között a Petőfi Társaság elnöke volt. 1920-ban a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke lett. 1925-ben a Magyar Tudományos Akadémia Nobel-díjra jelölte Az élet kapuja című regényét. Gyűjteményes köteteit díszkiadásban jelentették meg. Önéletrajzi emlékezései értékes kordokumentumok.

1949 után évtizedekig nem jelenhettek meg Magyarországon a művei.

Herczeg Ferenc: Gróf Tisza István

Herczeg Ferenc
Lélekharang jajgatása kíséri vándorútján a magyarságot. Nádasdy és Zrinyi, Thökölv. Rákóczi és Bercsényi, - Batthyány Lajos, Kossuth, Perényi és az aradi tábornokok, ők és mások százan: a magyar gondolat inkarnációi voltak, végig akarták gondolni ezt a szép s szomorú gondolatot s ezért hóhérkéztől vagy bujdosásban kellett meghalniok.

Az októberi forradalom a régi hatalom lefegyverzésén kezdte, a rozsdás hóhérbárd is a magyar népköztársaság kezébe került. Caraffa azonban nyugton alhatik, Haynaunak sem kell megfordulnia sírjában: a budapesti gyűlölet nem ont más vért, csak magyart. Első áldozata a legigazabb magyar ember lesz.

Jó hazafiak, tiszteletreméltó férfiak közt is sok ellenese volt Tisza Istvánnak. Hogyne: Nagy-Britanniában ilyen ember a nemzet ünnepelt vezére lehet, de ahhoz, hogy a mi földrajzi délkörünk alatt megértsék, hajlékonyabbnak, több színűnek, asszonyosabbnak, igen: orientálisabbnak kell lennie.

De hiszen őt nem az viszi sírjába, amit sokan kifogásolnak rajta, hanem éppen az, amit minden magyar elismer benne. Ráírhatják a geszti sírboltra: „Meghalt, mert magyar volt”.

Magyar volt, harcos és keresztény. De lehet, hogy ez nála tautológia, hisz annyira egy darabból való volt. Annyira férfi volt, hogy a lelki hermafroditák megbotránkoztak rajta. Valami atavisztikus vonás lehetett benne, hogy ő, aki mélységes keresztény alázattal állott szemben az élet bús csodájával, oly nagy gyönyörűségét lelte a veszedelemben.

Ambíciója a legnagyobb volt, az uralkodásra született férfi ambíciója, de a hiúság, épp úgy, mint az irigység minden fajtája, ismeretlen volt az ő ép és naiv férfilelke előtt. Ha diplomatának lenni annyi, mint udvaroncnak lenni, akkor ő nem volt az. Az édesszavúak, az alkalmazkodók az emberek megvetői közül kerülnek ki, ő pedig mindig úgy beszélt embertársaival, mintha a Tisza Istvánok parterrje[ii] venné körül. Diplomata nem, de annál több volt: vezér.

Vezérnek született. Azzá avatta széles látószöge, amely mindíg a nagy egészet fogta át, csodálatos sugallóképessége, amely harcra tudta sorakoztatni a fehérmájúakat is és rettenetes energiája, amely az akadályok égbenyúló havasláncai előtt sem hökkent vissza. Ernyedten, ábrándozva sohasem látta senki; a szelleme jó1 elzárt palack volt, amelyből nem párolgott ki semmi, mihelyt szüksége volt magára, mindig egészen megtalálta magát.

Az egyénisége úgy nőtt ki a magyar fajiságból, mint a sziklaszál a gránithegyből és aki őt ismerte, az ismerte azt, ami a magyarságban erős és értékes. Öntudatlanul is annyira egy volt a magyarsággal; hogy az ő szájából gyakran a nemzet hangját véltük hallani. De öntudatosan is szerette a fajtáját, azzal a kimondhatatlanul gyöngéd, hallgatag, fájó és halálosan elszánt szeretettel, amellyel egy boldogtalan, szép királygyermeket lehetne szeretni. Neki, a világot látott európainak, a germánok és angolszászok ismerőjének és csodálójának, a magyar parasztság maradt a világ legkülönb népe és az alföldi naplemente a természeti szépségek koronája. Mégis kell valaminek élnie ebben a földben és ebben a népben, valami gyönyörű ősi titoknak, ha ilyen embereket annyira rabul tud ejteni.

Én mindig a vérbeli forradalmárt sejtettem benne, a forradalmárt, akit a történelmi helyzet arra szorított, hogy a kettős monarchia lovagja legyen. A mellével fogta fel a 67-es kiegyezésnek szóló csapásokat, bár nem szerette Ausztriát, de meg volt róla győződve, hogy az egységes nemzeti állam egyelőre csak a monarchia hatalmi apparátusának védelme alatt állhat fenn. Egyelőre! - legyünk őszinték: minden 67-es politika az időnyerés politikája volt. És a világtörténelem megcsinálta számadásának ellenpróbáját: mihelyt megbukott a dualizmus, széthullott Magyarország is. De a kuruc farkas fölneszelt Tiszában, mihelyt megpillantotta azt a baljóslatú alakot, amely Ferenc József úr jobbján állott. Bizonvos: ha Ferenc Ferdinánd trónra lép és csak egy ujjal érinti a magyarság jogait, akkor szemben találja magával Tisza egész elszántságát és én a tollam hegyével meg tudom jelölni a „forradalmi” Károlyi-kormány tagjait, akik a bécsi labancokkal masíroznak.

Akit elválasztott tőle a fanatikus harciassága, az is igazolva láthatta Tiszát március 21-ikén. Mert ekkor nyilvánvalóvá lett, hogy harci kedvében a nemzet életösztöne lángolt. Még a béke éveit éltük, midőn a lejtőtől óvta a nemzetet, „a lejtőtől, amelyen nincs többé megállás”, és ha száz élete lett volna, de szívesen odadobta volna mind a százat, csakhogy megakassza az öngyilkos rohamot. De sem ifjú királya, sem nemzete nem hitt neki, bár nem egyszer „az ég szerelmére” kérlelte őket. Emlékezzünk vissza: valahányszor a "lejtőt" emlegette, gúnyos mosoly derítette föl politikusok és újságírók arcát. Most már lenn fekszünk a mélységben. Tört tagokkal. Az ifjú király a zászlósaival, polgár és munkás, politikus és újságíró. A mosoly megfagyott ajkunkon.

A lejtőről akarta visszarántani nemzetét akkor is, midőn kegyetlen csapásokkal darabokra törte a nyepozvolim-házszabályokat[iii]. A szörnyű parlamenti csaták sok jó magyart elvadítottak tőle, de benne akkor sem a diplomata óvatossága, hanem a próféta fanatizmusa élt. Látta felvonulni a nagy viharokat és azt akarta, hogy az ország hajóján rendben legyen a kormány.

gróf Tisza István
Ekkor süvöltött el füle mellett az első gyilkos golyó. A zavaros fejű gyomai képviselő le akarta lőni az elnöki székből. Erről a Kovács Gyuláról megtudtuk, hogy buzgó börzelátogató és meglepő volt, hogy a börzén Brutusok teremnek. A lövések után 'Tisza kicsinylő kézlegyintése jelezte, hogy nem esett baja. Neki nem, de a magyarság hajója léket kapott. Hock János[iv] megáldotta a merénylőt, az esküdtek fölmentették, szép grófnők virágot vittek neki, az ellenzéki sajtó pedig szabadsághősként tisztelte. És ezzel megindult a gyors süllyedés a sötét mélységek felé: Nyilvánvalóvá lett, hogy a pesti polgárság amelyből ilyen esküdtbírák kerültek ki, sohasem tudná megvédelmezni a rendet, de még a maga vagyonát sem. Az arisztokrácia balga szüzei pedig nem sejtették, hogy ők már akkor a vörös terror lába elé szórták virágukat.

Az ember vagy akarja az egységes nemzeti államot, vagy nem. Tisza akarta és ennek mindent alárendelt, elsősorban önmagát. Elméletben ő nem volt arisztokrata, nem is volt demokrata, ő magyar volt. Az államot egy kisebbség alapította, az tartotta fenn és amit sem vérrel, sem csellel nem lehetett tőle elvenni, azt Tisza nem fogja odaadni semmiféle „választási aritmetika” kedvéért. Ma már, hogy nem kell megvédenünk nemzeti állam egységét, lehetünk demokraták, amennyire tetszik, de úgy látszik, a történelmi események rohama ennek a számadásnak is megcsinálta az ellenpróbáját, mert azok, akik legszenvedélyesebben követelték a demokratikus választójogot, diktátorok lettek, midőn demokraták lehettek volna és az elnyomást hozták, miután a szabadságért harcoltak.

Tragikuma volt Tiszának, hogy éppen az ő bálványozott magyar népének zöme nem fogadta el a dualizmust. A legtisztább lelkű és legtisztább kezű embernek hallania kellett, midőn az erkölcsi felháborodás számon kérte tőle a pártkasszát. Igen, ez volt a 67-es kormányok sebezhető pontja. A sors keserű iróniája, hogy a nemzet nagy céljai szolgálatában hitvány eszközöket is igénybe kellett venni, míg egyes ellenzéki kalandor-politikusok az ő hitvány céljaik szolgálatába állíthatták a demokrácia és a közéleti tisztaság magasztos jelszavait.

Elkövetkezett a nagy istenítélet. Tisza szívósan ellenezte a háborút, de midőn az összeütközés elkerülhetetlenné lett, tűzzel-vassal irtotta a defaitizmust[v], mert a győzelemtől várta a nemzeti állam minden fájó problémájának megoldását. Talán sohasem fog kitudódni, milyen elszánt harcokat kellett vívnia Béccsel a fegyverben álló magyar nép érdekében. És mialatt az ágyuk dörögtek, nyughatatlan kezek a piacra vetették a választójog kérdését. Gróf Esterházy Mór is vállalkozott rá, hogy a demokrata sárkányt elő fogja lovagolni az udvari lovardában. A szegény ermber hamar meggyőződött, hogy ő egyáltalában nem lovas. A pestiek azonban a választójogi bizottság jelentéseit nagyobb érdeklődéssel olvasták, mint a főhadiszállásét.

Tiszával ekkor egy újabb merénylő pisztolycsövéből másodszor is farkasszemet nézett a halál. Az ellenzéki sajtó alig tudta eltitkolni a nagy tiszteletet, melyet a merénylő személye iránt érzett. Népitélet! A magyar népet ezúttal Lékai-Leitner képviselte[vi]. Ha sajtó akkor azt remélte, hogy kiküldött tudósítókkal fogja magát képviseltetni Tisza temetésén, úgy tévedett; Tisza temetésén sokkal fontosabb szerep várt rá: a sírba a sajtót is beletemették.
Herczeg Ferenc Tisza Istvánnal
Tisza életének legtragikusabb pillanata nem az volt, midőn fegyvert fogtak rá, hanem midőn kimondta a képviselőházban a rettenetes szót: a háborút elvesztettük. Az élet kapuja megint egyszer becsapódott a bolyongó nemzet előtt. Ha sohasem volt miniszter Tisza, ez órában kellett volna őt a nemzet élére állítani. Károlyiék Szent István birodalmával együtt eltemették a magyar becsületet is. A birodalmat Tisza sem tudta volna megmenteni, de az óriás sír fölött ott virrasztott volna a magyarság jó híre, mint egy bús arkangyal, a föltámadás arany harsonájával a kezében.

A háborút elvesztettük! Erre a varázsszóra a nemzet szennyes indulatai kiugrottak a föld a1ó1, emberi formát öltöttek és - miniszteri tárcákat követeltek maguknak.

Nem szükséges egyébként a hatalomra került polgári radikálisok mindegyikétől megtagadnunk a jóhiszeműséget, nyugodjunk bele abba, hogy vezető elemeik, legyenek bár zsidók vagy keresztények, egyszerűen képtelenek arra, hogy megértsék az államot. Ez nem az intelligenciájukon vagy a tanultságukon múlik, hanem a legtöbb esetben átöröklött psychikai fogyatkozás lehet. A lelkileg hontalanok, a nemzeti szolidaritáson kívül rekedt nomádok olyanok, mint a lehullott falevelek: nem tartanak már közösséget semmiféle fával és azért az egész erdő világpolgárainak vallják magukat. A jövő életről írnak és szónokolnak, pedig elméleteik a halál rothadási termékei. A nyugati kultúra harcosainak vallják magukat, pedig a keleti barbár pusztaságok kóborlói. Analitikus elmék, mozgékonyak és olykor szikrázók, de sterilisek és az államot, mint az emberi közösség legmagasabb formáját, csak boncolni és bírálni tudják, de magukban megkonstruálni, a tulajdonukba venni nem. Az állami fegyelemből csak az elnyomatást érzik ki és ebből az érzésükből sarjadt ki ellenszenvük az államalkotó magyarsággal szemben. Azt lehetne mondani: ez az ellenszenv volt nagyrészben az új Budapest szellemi életének mozgató ereje.

Ezek a "szabadgondolkozók" a tudományos kutatás szabadságát követelték laboratóriumaik számára, ahol nagyban gyártották a kútmérget. A magyarság pedig azzal a közömbösséggel nézte őket, amelyet szeret szabadelvűségnek nevezni, amely pedig nem egyéb, mint lelki tunyaság. A világon példa nélkül áI1ó jelenség, hogy egy nemzeti fővárosban tenyészhet olyan politikai irány, sajtó, irodalom, művészet, divat, amely csak a kicsinylés és a megvetés hangjait tudja szólni a történelmi nemzetről. A „haza”, a „hazaszeretet” szót úgy kerülték Budapesten, mint valami nevetséges trágárságot. A magyar szupremácia polgári lapokban is osztályuralommá lett, a dzsentri a züllöttség és léhaság szinonímája, a magyar tisztviselőből korlátolt és enyveskezű naplopót, a parasztból buta és falánk állatot csináltak. Ezzel szemben a pesti jássz-típus[vii] minden válfaja a költői kultusz központjává lett, Arany János nyelvét pedig letorkolta a külvárosi zsargon-magyarság. Nos, ezek ketten azóta kifutották a pályájukat: a jásszból a Lenin-fiú, a zsargon szókincsének ulolsó gyöngye a gájdesz[viii].

A forradalmat nem a nemzeti tanács csinálta. Ez a társulás obszkurus magánvállalkozás maradt volna, ha a harcterekről hazaözönlő katonák zavaros hulláma föl nem emeli. A virágos forradalom[ix] napján a kurucok, a vörössapkások és a doberdói bakák hazájában egy új igazságot bocsátott szárnyra a nemizeti tanács: a hazáért hurcolni bűn, gyávának lenni erény.

A sok fölmentett pesti incroyable[x], aki feszengve várta már, hogyan fogják a harctérről megtérők számon kérni a lapulását, megkönnyebbülten kapott az igén. A súlyos sebekből vérző magyarság lázbetegen feküdt és most molhó kezek végigtapogatták, hogy elcsenjék utolsó kincseit is: a becsületét és a jó hírnevét.
ezekben a szörnyű napokban, midőn az ősi khaosz újból föltámadt, hogy fölfalja a teremtést, egy férfi állott mozdulatlan kősziklaként.

Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae...[xi]

Minden tekintet feléje fordult. Manikűrös kezek rámutattak; monoklis szemek sokatmondóan hunyorogtak. Ami gyűlölet, düh, rombolási vágy élt a felforgatókban, az mind őt kereste. Hogyne, hiszen mindenki előtt világos volt: a magyarság méltósága, ereje, reménysége az ő erős agyában, az ő forró szívében él.

A barátai kérték, követelték, hogy meneküljön. Egy szomorú mosoly volt a válasz. Talán arra gondolt, milyen lesújtó volna, ha a jövő történetírója egyetlen férfit, egyetlen magyart sem találna ebben a korban.

Egy nyirkos őszi estén betoppantak hozzá a hóhérok[xii]. A csendőrök, valami titokzatos Parancsnak engedve, elvonulnak. Izgatott hangok a szobában - a hóhérok izgatottak, nem Tisza. Azután csend lesz. Valahol, egy klubban, valaki megigazítja oldalzsebében a selyemkendőt, leejti petyhüdt ajkáról az aranyvégű cigarettát és idegesen nézi az óráját. Talán ő az, aki a népitéletet meghozta?


Sortűz... Úgy halt meg, ahogyan csak ő tudott. A pesti népköztársaságnak ő volt az egyetlen tagja, aki méltó volt a szó római értelmében vett köztársasági polgár névre. Meg kellett halnia, mert ő volt a magyarság ereje és reménysége. Meg kellett halnia még ma, mert holnap már a megcsalt és meggyalázott nép megint az ő nevét kiáltozná. Meg kellett halnia, mert azok a borotvált arcúak, akik körülkönyöklik a nemzeti tanács asztalát, semmivel sem magyarabbak a hajdani bécsi gyülevész-condottierinél[xiii], csak jóval hitványabbak. A puskalövések, amelyek belecsattantak a Városliget őszi alkonyába, a nemzet szívét vették célba és minden magyarnak szóltak.

Egypár rosszhírű ember titokzatos karriert futott meg a népköztársaságban, egy-két mocskos legénynek teli lett a zsebe pénzzel, néhány selyemfiú hideg robespierrei mosollyal ült a kávéházban. A Károlyi-kormány nem engedte meg a rendőrségnek, hogy, keresse a gyilkosokat. Nos, ti Lovászy, Buza Barna, Jászi, Szende urak és ti többiek mind. Eljön a nap, midőn a ti homlokotokon is a halál verejtéke fog gyöngyözni. Kívánjuk nektek, hogy olyan emelt fővel és olyan erős szívvel lépjetek be a fekete kapun, mint belépett Tisza István, akit a felesége oldalán szíven lőni, ti szerintetek, nem volt bűn!

Most ott fekszik a geszti sírboltban. Az agysejtjeivel együtt porrá lesznek a képek is, amelyeket egy szabad, munkás, istenfélő magyar népről festett magának.

Az utókor talán szobrot fog neki állítani. Mi mindig fölismerjük az emberi nagyságot, midőn már kiterítve látjuk, azért is vagyunk a világ legtehetségesebb és azért ma a világ legutolsó népe. De minek szobrot? Az ő alakja karcsú, kemény toronyként emelkedik már is a szűkké lett Alföld láthatára fölé. És napról-napra nő. Minek szobrot? Legszebb emléke, hozzáméltó emléke lesz, ha nemzeti fővárosunkká tudjuk tenni a várost, ahol elfolyt a vére.

--------------------------------------------------------------------------------

[i] „Két Arckép. Tisza István, Károlyi Mihály” Budapest, 1920, Teljes szöveg, saját jegyezeteimmel.

[ii] A szinházi földszint, annak közönsége (fr.). Itt: Mintha csupa Tisza István vette volna körül.

[iii] Kb. A végtelen időhúzásra alkalmas házszabályok. A lengyel liberum veto-ra, az országgyűlési tagoknak ama jogára utal, mellyel minden egyes tag tiltakozásával, (nie pozwalam) a határozathozatalt megakadályozhatta. Így az ország gyakorlatilag kormányozhatatlanná, a rendszer a tehetetlenség jelképévé vált. Utalás a Tisza kormányzását gátló obstrukciókra, mikor a Parlamentben órákat olvastak fel idézeteket, törvényeket, csakhogy a kormány ne tudjon a többségével élve határozatot hozni.

[iv] Hock János (Devecser, 1859. dec. 31. – Bp., 1936. okt. 9.) író, politikus, katolikus lelkész. 1887-től szabadelvű, majd nemzeti párti programmal országgyűlési képviselő. Később ismét szabadelvű, azután más pártokhoz csatlakozott. Szabadkőműves volt, a polgári radikálisok barátja. Kőbányán lett plébános, irodalmi műveket adott ki, a Pesti Hírlap és más lapok munkatársa volt. Ismert szónokként Tisza István ellenzője. 1913-tól a függetlenségi párt tagjaként Károlyi Mihály hívéül szegődött, 1918. okt. 25-én – Károlyi miniszterelnökké történt kinevezésekor - a Nemzeti Tanács elnökévé választották, így ő mondta ki, hogy a Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja a köztársaság kikiáltását. A kommün bukása után Csehországba emigrált és 1933-ig külföldön élt. A rendszert támadó cikkei miatt hazatérte után bíróság elé állították és egy évre elítélték, majd kegyelmet kapott.

[v] Békepártiság, a háború azonnali befejezését sürgető irányzat.

[vi] Tisza ellen 1919 október 16.-án nyilt utcán követett el merényletet.

[vii] Jassz, pesti zsargonban a.m. vagány.

[viii] Gajdesz, korabeli (talán német-jiddis eredetű) jassz zsargon szó, annyi mint pusztulás, dögrovás, ma a „gajra megy, gajra vágni” alakokban él. A Tanácsköztársaság után a Lenin fiúk emlékével asszociálódott a szó. „Az első gyilkosság, amely bebizonyíthatóan a Lenin-fiúk mûködéséhez fûződik, 1919 április 20-án, Húsvét vasárnapján történt. Áldozata Dobsa Miklós l9 éves huszárzászlós volt. Délután apjával a Dunakorzón sétált, ahol igazolásra szólították fel. Mivel katonai igazolványát előző nap elveszítette, bevitték a vörösőrség politikai megbízottjához, Schön-Goldberger Gáborhoz, aki vallatni kezdte. Dobsa a vallatás közben mosolyogni mert, mire Schön átkísértette Csernyhez azzal, hogy „küldjék gajdeszbe”. Ami szintén azt jelentette, hogy öljék meg. Cserny átadta a fiatal embert Groó Géza és Nyakas János terroristáknak, akik levitték a pincébe, össze-vissza verték, eltörték álkapcsát és felsőkarját, maid agyonlőtték. Kifosztott holttestét a Dunába dobták” (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora c. munkája alapján. Budapest, 1935, a Magyar Szemle Kiadása)..

[ix] Az október 30.-án kitört forrradalmat a történetírás, főleg a balos-komunista hagyományok nyomán „őszirózsás forradalomnak” nevezi. Az őszirózsa azonban augusztusban, nem októberben virágzik, a virágok valójában krizantémok voltak, melyekkel a város a közelgő halottak napja miatt volt tele. A halálvirág szomorú szimbóluma Károlyi tevékenységének.

[x] Kb. hangoskodó úrifiúk. Szószerint a.m. „hihetetlen” (fr., ejstd „enkroájábl” . Azokat az affektált piperkőcöket hívták így a fr. forradalom és a császárság közötti direktórium korszakában, akik csizmás-ingujjas-nagykalapos öltözetükkel keltettek feltűnést, és republikánus érzelmű szélsőséges mozgalmat is alakítottak. Tevékenységük inkább utcai verekedésekben merült ki, női megfelelőjük a „mervilleuse”-ök (a.m . „csodálatos”, ejdsd. „merveijjőz” voltak. Mindkét szó affektált nyelvezetükre való irónikus utalás.

[xi] a. m. Ha ég-föld összeszakad, rettenhetetlenül áll meg romjain (idézet Horatius Ódáiból III, 3, 7).

[xii] Tiszát 1919 október 31-én a mai Hermina úton bérelt lakásán lőtték agyon. Felesége, és unokahuga, gróf Almásy Denise volt jelen. A gondolat – a Révai lexikon Tisza-per címszava szerint - Kéri Pál újságírótól eredt, aki tervének megnyerte Csernyák Imre állítólagos századost, a katonatanács elnökét és együtt vettek rá több, a Károlyi pártkörbe feljáró katonaszökevényt a gyilkosság elkövetésére. Kéri Pál és Csernyák Imre vezetésével két autón indultak el a terv szerint Pogány József újságíró, utóbb kommunista népbiztos, Dobó István, Horvacsanovics Tivadar Sándor és Müller, más néven Kudaecker nevű tengerészek, Sztanykovszky Tibor tart. Záslós, Hótter Sándor tényleges főhadnagy, Gaertner Marcel állítólagos vegyészmérnök, és eyg Lánz nevű zászlós, valamenyien zöld katonaköpenyben és katonasapkával a fejükön. Kéri Pál künn maradt a villa előtt, Csernyák benn a kapunál állt meg, Hüttner, Müller illetve Kudaecker és Láng a villa küörül a kertben helyezkedtek el, míg Pogány, Dobó, Horvacsanovics és Sztanykovszky a villa előcsarnokába mentek s a szobájából feleségével és unokahugával gróf Almásy Denise-zelszembejövő Tiszát rövid szóváltás után agyonlőtték. Tiszánál revolver volt, de ezt letette. Akkor nyitottak rá tüizet. A gyilkosok közól Dobót halálra itélték, és a börtönben halt meg – az itélet nem volt törvényes. Csernyák, Pogány, Horvacsanovics és Láng megszöktek. Kérit későb a Szovejtűniónak adták ki. Hüttnert 15 évre itélték, a börtönben halt meg. Fényes László ujságíró ellen is vádat emeltek, de későb eljteték. Mindez a 20-as évek közepéig zajlott le. Pogány a Szovjetúnióba menekült, Kún Bélával együtt Sztálin egyik 37 körüli „tisztogatása” szorán végezték ki). Pogány a Népszava főszerkesztőjeként nagy szerepet játszott a kommunisták hatalomrajuttatásában, Károlyira igen nagy hatással volt. 1919 februárban még a komunisták ellen agitált, de egy hónapra rá már a legnagyobb hatalmú kommunista népbiztos. Apja, Schwarz Vilmos a pesti zsidó hitközség alkalmazottja, temetői előimádkozó volt, aki felakasztotta magát, miután a kommün bukása után a hitközség felmondott neki. Mikor a kommün alatt a temetőben gratuláltak neki, milyen nagy ember let a fia, ezt felelte: „Bárcsak a fiam koporsóját kísérhetném a sírjához” )Az Újság, 1919. okt. 28.). Károlyi kapcsolata a Tisza-gyilkosság elkövetőivel közismert volt, sokan felbujtónak tartották. Ez nincs bizonyítva, közvetett szerepét, tudomását az ügyről azonban nehéz kizárni. A Tisza családhoz küldött részvéttáviratát sokan cinizmusnak tartották.

forrás: www.valtozast.hu

2011. január 9., vasárnap

A 2. magyar hadsereg pusztulása









Ott a messze földön ...

Ott a messze földön, árván, hontalan
Halld meg a kiálltást, fiam, fiam!
Vár Atyád szerelme, vár rád vígasza,
Jöjj a messze tájról, óh jöjj haza!

Rajtad a nyomornak súlyos terhe van,
Tested lelked szenved, fiam, fiam!
Vár Atyád szerelme, vár rád vígasza,
Jöjj a messze tájról, óh jöjj haza!

Búsan összetörve jársz vígasztalan,
Megpihenni vágyol, fiam, fiam!
Vár Atyád szerelme, vár rád vígasza,
Jöjj a messze tájról, óh jöjj haza!

Nézd a rossz világnak csak fullánkja van,
Drága csak nekem vagy, fiam!
Vár Atyád szerelme, vár rád vígasza,
Jöjj a messze tájról, óh jöjj haza!

Szómnak ellen állnod, úgy is hasztalan,
Jöjj mert egyre várlak, fiam, fiam!
Vár Atyád szerelme, vár rád vígasza,
Jöjj a messze tájról, óh jöjj haza!”

/ismeretlen szerző/

Visszaemlékezés

Bártfai Szabó László főhadnagy, századparancsnok, 327 fős századával 1943 január 16-tól, február 20-ig, harmincöt napon át, napi 17 kilométeres átlagos napi menethosszal, öt helyen harcolva, 602 kilométer gyalogmenet után 247 fős századlétszámmal beérkezett Romnijba. Ő írja "Az utolsó emberig" c. visszaemlékezésében:

 Szállást keresünk a dermesztö éjszakában - Német válasz: "Kifelé! Megértette?! Kifelé!

    A dermesztő, jeges éjszakában Harkov felé menet egyedül az a tudat fűtött bennünket és tartotta bennünk a lelket, hogy bármilyen kegyetlen körülmények között, de hazafelé menetelünk. A hóval borított, jéggé fagyott leheletű lovak húzták a szánokat, bár hetek óta éheztek és gyengeségükben a lábukat is alig tudták emelni. Ezeknek a kényszerűségből agyonhajszolt állatoknak köszönhettük, hogy mégiscsak volt mindig élelmünk, és a katonáknak nem kellett cipelniük a nehéz lőszert és egyéb málhát. Belgorodból való elindul ásunk óta már a hetedik órája meneteltünk, és talán huszonöt kilométert tehettünk meg az ítéletidőben. Ideje volt egy kis pihenőt tartani, hogy legalább forró teát főzhessünk, és mindenki aludhasson néhány órát. Negyedik napja sem ember, sem állat nem jutott számottevő pihenőhöz, a helyzet úgy hozta, hogy menni kellett tovább, tovább. Az összeroppanás réme leselkedett ránk a kietlen, sötét, zimankós éjszakában.

   - Álljunk meg - szóltam. - Megnézzük a térképen, milyen messze van a legközelebbi falu. A köpenyem gombjára függesztett villanylámpát felkattintottam, hogy a térképre világítsak, amit a szél majd kitépett a kezemből. A villanylámpa kattant ugyan, csak éppen nem világított. A huszonöt fokos hidegben az elem nem működött. Sok próbálkozás után, viharálló öngyújtók fénye mellett annyit megállapíthattunk, hogy körülbelül négy-öt kilométernyire van egy falu, de a nevét a gyenge fényben nem tudtuk leolvasni a térképről. Ez azonban most nem is volt fontos. Lényeg az, hogy jó órai menet után elérjük a falut, és ott megpihenhetünk. Megnéztem az órámat: éjfél után két óra volt. 


    Mielőtt továbbindultunk volna, tizenöt perc pihenőt adtunk. A
katonák, mint a zsákok, dőltek jobbra-balra a hóba. Alig voltak néhányan, akiknek kedvük volt rágyújtani. A pihenő alatt Csomaival hátramentem a tiszti poggyászt vivő szánkóhoz, hogy a bőröndömből egy-két csomag cigarettát vegyek magamhoz. Közben Csomainak magyaráztam:
  - Látod, Csomai, ezt az öreg, fekete, vulkánfíber koffert! ? Ez sem gondolta volna, hogy lovas szánon járja be a doni sztyeppet, amikor velem volt négy évvel ezelőtt Olaszországban! Úgy nézz rá erre a bőröndre, hogy ez látta a tündéri Velencét, az ősi Rómát, a füstölgő Vezúvot, Nápoly alatt a ragyogó tengert, mely olyan kék volt, mint a tinta. Beutazta ez a mesebeli Capri szigetet, a Comói-tavat, az olasz Riviérát és látta az Alpesek havas csúcsait. Bizony, barátocskám, nevezetes egy koffer ez! És látod, még mindig bírja magát!
  - Én még sohasem voltam külföldön, főhadnagy úr - mondta Csomai.
  - Nem a fenét - feleltem nevetve. - Most is külföldön vagy, méghozzá állami pénzen!
     Erre már Csomai is nevetett.
     A két doboz Memphisszel visszamentünk a század élére, aztán néhány perc múlva indultunk tovább.
     A katonák arra a hírre, hogy rövidesen házakba húzódhatnak, megmelegíthetik végre dermedt, sajgó, tagjaikat, forró teát, kávét főzhetnek, és főleg, hogy aludhatnak egy kicsit, erejük végső megfeszítésével szaporázták lépteiket. A Belgorodból velünk együtt elinduló csapatok már vagy elhaladtak előttünk, vagy más utakra tértek, mert már jó egy órája sem előttünk, sem mögöttünk nem láttunk menetelőket, csak ritkán előzött néhány gépjármű. Ahogy számítottuk, egyórás menet után egy kisebb faluba értünk. A szétszórt, hóval borított házak között ponyvás teherautók álltak, körülöttük néhány katona körvonalai bontakoztak ki.

  - Várjatok itt - mondtam. - Jancsi, te gyere velem, megnézzük, kik vannak itt. Valahová csak behúzódhatunk, talán nincs nagyon tele a falu.
    Ahogy közeledtünk a gépkocsikhoz, az ott álldogáló alakok lekapták vállukról a puskát, és ránk kiáltottak:
 - Halt! (Állj!)
    Tehát németek vannak itt, ezért németül kiáltottam feléjük:
 - Egy magyar utászszázad parancsnoka vagyok! Szállást keresünk!
 - Itt már nincc hely! - válaszolta az egyik német katona. - MeneteIjenek tovább!
A beszéd hallatára a háttérből több német katona jött előre. Amennyire a sötétben kivehettem, volt közöttük tiszt is. Az odajöttek közül az egyik gesztikulálva, ingerülten, goromba hangon kiáltott felénk:
 - Weiter, weiter! Kein Platz mehr! (Tovább, tovább! Nincs több hely!)
    Közben odaszólt valamit az egyik katonának, aki a házak irányába elsietett. Nem voltam hajlandó tudomásul venni a németek elutasító válaszát, mert biztos voltam benne, hogy annyi hely még akad a faluban, hogy néhány órát, ha zsúfoltan is, de pihenhessünk. Közelebb mentünk a német csoporthoz, és így szóltam:

  - A katonáim holtfáradtak! Német parancsra az elmúlt napokban súlyos harcokban vettünk részt, és negyedik napja, pihenő nélkül menetelünk! A katonáknak pihenniük kell! Majd én megnézem, van-e még hely a faluban! Be sem várva a németek válaszát, Lukács Jancsival az egyik közeli, nagyobb ház felé indultunk. Odaérve kinyitottam az ajtót.
     A gyéren világított, elég nagy, legalább ötször hat méteres helyiségben mindössze néhány német katona tartózkodott. Egyikük, egy tiszthelyettes, amint észrevett bennünket, felénk lépett, és agresszív hangon ránk ordított:
- Mit akarnak?! Ez a ház már foglalt! Itt nincs hely! Gyerünk kifelé!
- De van hely - mondtam. - Ide még egy egész szakasz is behúzódhat, ha szükséges! Márpedig most szükséges! Hol van a
parancsnokuk? Ekkor a szoba sötét hátteréből felénk ugrott egy német katona, felkapta az asztalról géppisztolyát, ránk fogta, és így kiáltott:
- Hinaus ! Verstehen Sie? Hinaus, sofort! (Kifelé! Megértette?! Kifelé, de azonnal!)
Eközben a többiek is fegyverük után nyúltak, és fenyegetően körülfogtak kettőnket. Mit tehettünk ? Ezek a bajtársiatlan, pökhendi gazemberek képesek lettek volna ránk lőni, ha tovább ellenkezünk. Ugyan ki vonta volna őket felelősségre ezért ilyen körülmények között?! Mit törődtek ezek azzal, hogy mi a "szövetségeseik" vagyunk, hogy miattuk vergődünk itt már hetek óta!
   Mindegy, a helyzet olyan volt, hogy őrültség lett volna az összecsapást megkockáztatni ezekkel a csirkefogókkal. Pár pillanatig farkas szemet néztünk a fegyveres brigantikkal, aztán ezt mondtam:
  - Gut, "Kameraden"! Wir marschieren weiter, aber das werden wir Ihnen nie vergessen! Uól van, "bajtársak"! Mi tovább menetelünk, de ezt sohasem fogjuk maguknak elfelejteni!
 A házak körül már elég nagy csoport német ődöngött, láthatóan felkészültek arra, hogy erőszakos fellépés esetén ránk lőnek. Rájuk sem hederítve, visszamentünk az útra, ahol a század várakozott, és így kiáltottam a katonák felé:

  - Német szövetségeseink ránk fogták a géppisztolyt, fegyveres erőszakkal megakadályozták, hogy a faluban megpihenhessünk!  Pedig még van hely bőven a házakban! Tovább kell menetelnünk! Indulás!
 Hogy a tisztek és katonák elkeseredésükben erre miket mondtak, nem írom le, mert valóban túlzott "igénybevételét" jelentené a nyomdafestéknek! A németek iránti gyűlölet - furcsa módon - valahogy új erőt öntött a katonákba, és szüntelenül szidalmazva a németeket megindultunk.
Felháborodásunkban valóban nyomdafestéket nem tűrő hangon méltattuk a németek magatartását, és erre minden okunk megvolt.

  Nézzük azonban,milyen hangnemben került terítékre ugyanez a kérdés a katonai felső vezetők részéről.
  Jány vezérezredes és vezérkari főnöke, Kovács vezérőrnagy február 23-án a középső hadseregcsoportnál eljártak a megmaradt magyar csapatrészek további visszavonása ügyében. Jány vezérezredes a hadseregcsoport főparancsnokával tárgyalt, Kovács vezérőrnagy pedig a vezérkari főnököt, Wöhler altábornagyot kereste fel. Kovács vezérőrnagy a német altábornagy előtt így nyilakozott a németek magatartását illetően:

 "Ezután igen erélyes és félre nem érthető szavakban bélyegeztem meg azt az elbánást, amelyben a magyar hadsereget nemcsak a német csapatok, hanem a magasabb vezetés is részesítette és részesíti.
 Rámutattam arra, hogy a 2. német hadsereg Tagesmeldungjának (Napijelentésének) hamis az az állítása, hogy az utóvédet képviselő III. hadtest csapatai Gorsecsnojénál kapituláltak.

    A III. hadtest csapatai nemhogy nem adták meg magukat, hanem Farkas ezredes csoportja két üteggel jött vissza, melyet a német VII. (hadtest) tőlük elvett, vele magát megerősítette, és a magyar csapatoknak az utóvéd és az ellenség között volt szabad menetelnie.
   Közöltem, hogy számtalan felháborító tényről van konkrét tudomásunk, és soha életemben nem hittem, hogy egy szövetséges hadsereggel, amely halottakban és vérben annyit áldozott és becsülettel megállta a helyét, ilyen lealázómódon lehet bánni.  Kijelentéseimet Wöhler altábornagy vérpiros arccal hallgatta végig. Egyetlen megjegyzése az volt, hogy ez szinte hihetetlen. Erre azt válaszoltam, szükség esetén szívesen szolgálunk írásbeli dokumentumokkal."

   Mindez már eső után köpönyeg volt, a megtörténteket nem lehet meg nem történtekké tenni. Ezzel az interpellációval a német atrocitások ügye le is zárult. De az eseményeket túlélő katonákban a rossz emlék megmaradt. (2. 295-298 old.)

forrás: donkanyar.gportal.hu

Emlékezés a 2. magyar hadseregre

  
Lajtos Árpád vezérkari százados
(1910 - 1986)

Emlékezés a 2. magyar hadseregre
    Csak röviden, hogy mi történt a doni magyar hadsereggel : 1942 februárjában mozgósították, áprilistól július végéig elhúzódó időben a hadszíntérre szállították vasúton, oda cseppekben érkezett be. Hadműveleti alkalmazásra első ütemben csak a III. hadtest került (az sem teljes egészében). A Don folyó nyugati partján folyamvédelmi feladatot kapott, olyan kiterjedésben, amely, a szélességénél fogva, legfeljebb folyammegfigyelést tesz lehetővé. Ez a feladat - akárcsak a velünk közvetlenül szomszédos 8. olasz hadseregé, valamint az ahhoz délről csatlakozó 3. román hadseregé - azon a végzetesen téves hitleri helyzetmegítélésen alapult, hogy ezeknek a "fegyvertárs" hadseregeknek nem kell majd komoly harcokat vívniuk, mert a német támadó zöm a nyár végéig megsemmisíti, tönkreveri a Vörös Hadsereg zömét a Donyec, Don, Volga alsó folyás katlanában, illetve a Kaukázustól északra lévő Kubán térségben.
    A magyar hadsereg július, augusztus és szeptember hónapban sikertelen és súlyos veszteségeket okozó harcokban próbálkozott felszámolni a Don folyó nyugati oldalán létesített szovjet hídfőket. Szeptember közepétől 1943. január elejéig - az olaszoknál1942. december közepéig, a románoknál 1942. november közepéig - "csendes" volt a doni arcvonal. Volt tehát idő a védőállások megerősítésére. Hiányzott azonban a faanyag és ami fontosabb; az elszánt akarat. A felváltásokban reménykedtek a csapatok.
    Ehelyett a sztálingrádi térségben bekövetkezett döntő események folytán, sor került a magyar hadsereg elleni döntő támadásra, amellyel szemben semmilyen szempontból nem volt képes a hadsereg helytállni, azaz kitartani. Számos körülmény folytán részben kitört és meg nem fékezhetett pánikok kíséretében hátraözönlött a hadsereg kisebb része, a többiek harcolva, súlyos veszteségek közepette, de ugyancsak visszavonultak.
    A katasztrofális vereséget szenvedett hadsereget 1943. január 24-évei kivonták a harcolók kötelékéből, a hadseregnek töredéke azonban még tovább harcolt, mint utóvéd, egészen február közepéig. A roncsok hazaszállításáról hallani sem akartak a németek, hanem azonnal kettős feladatot szabtak meg a számukra: újjászervezés ütőképes állapotra, közben partizánelhárítás az újjászervezési körletben.
    Részben a szovjet feltartóztathatatlan előretörés, részben a józan belátás folytán, márciusban úgy határoztak, hogy a teljesen tönkrement, demoralizált roncsokat mégis hazaszállítják az anyaországba, helyettük beérik két megszálló hadosztállyal. Április végéig megtörtént a roncsok hazaszállítása.
    Ha most, 1984-ben valaki megkérdezné a véleményem, hogy becsülettel harcoltak-e a magyarok a Donnál, és hogy az elpusztultak hősöknek tekinthetők-e, mindkét kérdésre igennel felelnék. De hát senki nem kérdez meg engem, nyilván nem is számít a véleményem, amelyet bizonyára elfogultnak tekintenek az illetékesek.
    Mindazonáltal, hadd indokoljam meg a véleményemet néhány szóval.
1942/43-ban a Donnál a magyarok ugyan lelkesedés nélkül, előttük nem világos célért harcoltak, de kötelességtudatból. Ehhez képest pedig megtartották a becsületüket. Annak idején egymás közt azt mondtuk a hírhedt Jány-parancs tudomásulvétele után, hogy nem a hadsereg veszítette el a becsületét, hanem a legfelsőbb vezetés, a doni hadsereg szemében.
    Megítélés dolga, hogy hősi halottnak tekinthető-e az, aki nem lelkesen, de kötelességét teljesítve vesztette életét, még akkor is, ha azt nem szívesen adta oda. Szerintem, igenis hősi halott, de legalábbis "katonahalott". Más kérdés, hogy miért nem kapták meg ezek a halottak az utókornak elismerését, amit hősi emlékművekkel szokás kifejezni. Ismerem a hivatalos álláspontot ebben a kérdésben. Rablóháború fasiszta halottainak nem állíthatunk hősi emlékművet. Ugyanígy, a magyar hazáért 1919-ben elesett hősökről hallgatott a krónika, de legalábbis csak mellesleg említette meg, a hősi emlékműveken pedig csak 1914-18 szerepelt, az 1919 nem. (15. 233-235 old.)

forrás: http://donkanyar.gportal.hu

 

A Don-kanyar hőseinek emlékére

Bella István: Halotti beszéd


Néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött
Gyere fiam, menjünk el apánkhoz.
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
s talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz.
Az itthoni eget, leheletünket
emeljük szájához, mint a tükröt,
hátha bepáráll, hátha él még,
hátha elfelhősül a kék ég,
hátha fölül, s hátha ránkümmget,
csöndbozontú szája ránkmordul,
szakállából, havas hajából
kifésüli a férget, a földet.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz.
Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld.
Menjünk - füvekként araszolva,
vakondként a földet púpolva,
menjünk - síronként hullámolva,
sírbarázdákként ringva, ringlódva,
új temetőként kiáradva,
ó-temetőként kiszáradva,
süppedt sírokként apályolva -

menjünk Donkanyarapánkhoz,
Voronyez-Donkanyar-apánkhoz,
Isonzó-Galícia-apánkhoz,
Világos-Temesvár-nagyapánkhoz,
Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz.
vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz,
a Szabadság Szobor-kopjafához,
a Fáklya-ravatali gyertyához,
gyere szanaszét-apánkhoz,
szanaszét-szavú, testű apánkhoz.

Egyik lábunk Északnak menjen,
másik lábunk Delelő délnek,
Balsors-véres-kard kezünket
nyargaltassuk kopjás Keletnek,
Koponyánkat, Gellért hordóját,
gurgassuk keresztes Nyugatnak.

- nincs zöld, hol ne füvelltünk volna,
föld, hol ne röglöttünk volna,
ég, hol páránk ne egesedne,
ág, hol porunk ne leveledne,

eleven ekékkel a tengert
szántottuk sírokkal a tengert,
fölszántottuk sírral a földet
eleven sírokkal a földet,
s vetettünk bele élőembert,
búzaunokát, rozsszüléket,
s arattunk láncot, láncos lángot,
üszög-időt, pipacsigéket.

Gyere fiam, menjünk el apánkhoz
Gyere velem,
Fiam.

Nagy László: Hószakadás

Zászlainkat köpödelem érte, mértéktelen. S nem a kinevezett ellenségtől, de az öntelt, a bódult, a koncleső és pipogya zászlósuraktól. A hazaiaktól, akik a lobogót hurcoltatták határon is túlra, legutóbb legmesszebbre, egészen Voronyezsig, hol a címertartó angyalkezek is lefagytak. Butábban s gonoszabbul, mint a mohácsi vészt, szervezték meg a halált kétszázötvenezer szegény és családos magyarnak. S Mária, az ország patrónája átváltozott a zászlón fülsapkás orosz nővé, partizán szűzzé. Átváltozott szép zöld heggyé, havassá apáink s bátyáink álmaiban.
A huszadik századi bujdosók, szökevények a gének parancsára megindulnak a Hegy iránt, atavisztikusan s magányosan. Csak oda föl a csúcsra, honnan a csendőrlovak is lefordulnak! A barlanghoz, hova a medvék halni járnak, ott kitelelhet a család fiastul, asszonyostul. De az ábránd elé odaáll végül a zöld-alapon-piros-parolis halál. A megszervezett halálhoz mérten sírnivalóan gyér a szervezett ellenállás. Hogy kié a bűn és kié a szégyen, kiderült már. Nem a halottaké, nem a csonka-bonkáké, nem a népé. Ha a manipuláció és tudatlanság nagyobb a hegyeknél: a Hegy már nem menedék. Itt már a kenyeret is kövek alá kell eltemetni. Tüzedhez gyilkosod ül, kiüti a halat kezedből. Itt minden levél mögül téged figyelnek. Méregzöld tömlöcöd lett a hegy, a hajdani szabad legények édesanyja. Jelképesen is idetorlódik a nemzet: szökött katona, tisztességet vállaló tiszt, bujdosó röpcédulás, pásztor és filozófus, nő és gyerek, malomba igyekvő öregember, idetorlódik maga az úristen is, a rácsos hegyi pajtába, ami a legújabb temetőre nyílik. Fölöttük pedig nagy zenegép s kurvák és fölesküdt magyar királyi parancsnokuk. S majd szakad a hó a hazára is, akár a Donnál.

Stomm Marcel "Búcsúparancsa'


1943. február 1.

M. kir. III. hadtestparancsnokság
Hadtestparancsnoksági parancs
Krasznoje Olim, 1943. február 1-jén


A magyar kir. III. hadtest 1943. január 12-tõl kezdődőleg a Don állások kézbentartásáért súlyos, veszteségteljes harcot vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a 2. hadseregtől elválasztva a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napon át biztosította a német 2. hadsereg tervszerű visszavonulásához szükséges időt. A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot.

A mindinkább fellépő lőszer- és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk. Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos, ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedtétek az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetés súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani. A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek áttörni. E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el.

A német hadvezetés már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni és a német hadseregnek szolgálatot teljesíteni akaró honvédeket átveszi és úgy bánik velük, mint a szolgálatában álló többi nép fiaival.

A magyar nép történetében többször előfordult hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságokra is áttörtek.

Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni a hős fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.
Isten Veletek, Magyar Honvédek!
     
Gróf Stomm vezérőrnagy
hadtestparancsnok

A 2. magyar hadsereg pusztulása - a Don kanyar

A II. világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban. 1943 januárjában a szovjet hadsereg általános támadást indított. Ennek esett áldozatául a Voronyezs térségében harcoló 2. magyar hadsereg; 40 ezren vesztették életüket, 70 ezer katona került fogságba, akik közül szintén tízezrek pusztultak el.




A Don mentén a szovjet erők kétségbeesett kísérleteket hajtottak végre a magyar arcvonal áttörésére. Támadásaik azonban megtörtek a magyar csapatok kemény ellenállásán. A Don bozótos és ingoványos partján küzdik le honvédeink az átszivárgott kisebb ellenséges csoportokat. Golyószórósaink előretolt állásaikban halálmegvető bátorsággal tartanak ki az erős ellenséges tűzben, hogy megakadályozzák a szovjet csapatok átkelését. A Don-menti harcokban igen fontos tüzérségünk szerepe. Feladata távolabbi ellenséges célok leküzdése, gyülekezési helyek és átkelő pontok megsemmisítése és a támadásainkhoz szükséges tűztámogatás megadása. Uriv közelében zajlott le a Don-menti harcok legnagyobb páncélos csatája, ahol legendás hősiességével ismét dicsőséget szerzett a magyar katona.


A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943. januárjában a Sztálingrád körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben.


A rendszerváltás előtt nemigen lehetett megemlékezni a katonákról, akik mint a németekkel szövetséges haderő tagjai a Szovjetunió ellen harcoltak. Tragikus sorsuk, „feláldozásuk története” a magyar történelem egyik legszomorúbb fejezete.