2011. március 21., hétfő

Kassák parlamenti beszéde

Kassák Lajos (Érsekújvár, 1887. március 21. – Budapest, 1967. július 22.) író, költő, műfordító, képzőművész.


Kassák számos esetben került szembe az éppen regnáló hatalommal, és egy rövid ideig maga is országgyűlési képviselő volt.

Az országgyűlés 52. ülése 1948. évi február hó 24-én, kedden.

Molnár Imre elnöklete alatt.


HAJDU ERNÖNÉ jegyző (felolvassa a 11. címet, amelyet a Ház hozzászólás nélkül elfogad. Felolvassa a 12. címet.)

ELNÖK: Szólásra következik a feliratkozott szónokok közül?

HAJDU ERNÖNÉ jegyző: Kassák Lajos!

KASSÁK LAJOS (szd): T. Országgyűlés! A közoktatásügyi tárca költségvetésének vitáját figyelemmel kisérve örömmel állapítottam meg, hogy három esztendő alatt elérkeztünk oda, hogy a közoktatásügyi tárcát ilyen komolyan, és ilyen hozzáértéssel, s egymás iránti lojalitással vitatjuk, tárgyaljuk. Ennél a tárcánál a fő gondot az állami és felekezeti iskolák kérdése adja. Meg kell állapítanunk, hogy ennek a kérdésnek vitatása közben bizonyos politikai tendencia lappang. Ezt a politikai tendenciát a kormányzatnak valahogy fel kell tárni, és meg kell szüntetnie, mert lehetetlenség az, hogy még az oktatási kérdésbe is olyan politikai ellentéteket vigyenek bele, amelyek alapjában véve oktatásunk gátlását jelenti, s a demokrácia fejlődését és megerősödését hátráltatják. Kérem a kultuszkormányt, hogy ebben a kérdésben tegyen meg mindent annak érdekében, hogy mind a tárgyalás folyamata, mind a fejlődés folyamata minél világosabb, tárgyszerűbb és reálisabb legyen.

Meggyőződésem, hogy a demokrácia megmaradása, fejlődése nem utolsó sorban a népesség kulturáltságán fog múlni. Az elmúlt rezsimeknek, hogy fennmaradhassanak, megerősödhessenek, szükségük volt arra, hogy a népet lenyomják, a kulturálódástól elzárják. Minél tudatlanabb, minél igénytelenebb volt ez a nép, annál jobbam építhette meg fellegvárait az uralkodó osztály, annál jobban aknázhatta ki az ország gazdasági javait. Az a rezsim tehát, a népek együgyűségén épült fel. Az új demokratikus államformának a nép tudatosításain, etikáján, igényességén kell felépülnie. Ha ez a nép művelődik, akkor semmi kétségünk nincs azirányban, hogy ennek az államnak a kormányformája emberséges, szociális és humánus lesz.

Örömmel kell megállapítanom, hogy a kultuszköltségvetés a művészetek és az irodalom részére 34 millió forintot irányozott elő és akar felhasználni. Ha ehhez hozzávetjük, még a tájékoztatási és külügyminisztériumban előirányzott összegeket, ez összesen körülbelül 40 millió. Ez olyan nagyon szép összeg az ország szegénységre való tekintettel és arra való tekintettel, hogy ez az ország most éli politikai és gazdasági lázállapotát, hogy ha ennek az országnak a kormányzata ennyit tud az irodalomra és a művészetre áldozni, akkor nem lehet előttünk kétséges, hogy valóban a nép gondozását akarja elérni azért, hogy a maga pozícióját, a maga államformáját megerősítse, mert ez a nép és kormányzat ebben a pillanatban egy és azonos.

Ha összevetjük ezt a 40 milliót az 1938-as kultuszköltségvetésben a művészetre és irodalomra előirányzott összeggel, akkor azt kell látnunk, hogy az akkori rezsim a maga formájában konszolidált rezsim volt, és ha az ő összegét átszámítjuk forintértékre, akkor mindössze 13 milliót áldozott a kultúrának erre az ágazatára. Ma tehát 26 millióval többet áldoz a kormány, mint egy konszolidációs állapotban, 1938-ban. Természetes, hogy itt még nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ezen az összegen kívül indítványozták és valósítják meg az úgynevezett Kossuth-díjat, ami szintén nagyon szép összeg. Tehát a művészek és az irodalmárok részére anyagilag sokat jelent, de ezenkívül sokat jelent mint erkölcsi megbecsülés is. Sem ilyen anyagi, sem ilyen erkölcsi megbecsülésben ennek az országnak írói és művészei eddig még nem részegültek. (ORTUTAY Gyula miniszter: Ez igaz!)

Én mint író és művész természetesen a legnagyobb hálámat fejezem ki ezért a kormányzatnak.

Ez alatt a rövid idő alatt majdnem csak tőmondatokban szólhatok hozzá a kérdésekhez és fájlalnom kell, hogy eddig az általános vitában a képviselő urak közül jóformán senki nem tért ki a művészet és irodalom kérdésére. Egy képviselő úr kitért rá, és sokallotta azt az összeget, amelyet a színházaknak adunk. (ORTUTAY Gyula miniszter: És azt hogy a munkások az Operába járnak!) Így felületes látással egy kicsit furcsa is, hogy a színház ennyit kap, de ha viszont átgondoljuk azt, hogy a színház hivatása többé nem az, mint ami a múltban volt, – a múltban egyrészt egy kiváltságos osztály szórakoztató helye volt, másrészt a kiváltságos osztály anyagilag is el tudta tartani a színházat, most pedig a színház pedagógiai eszközzé is átváltozott. (KUNSZERI Gyula (md) gúnyosan: Az a baj, hogy kevés olyan jó darab van, mint a Kassák-darab! – Derültség az ellenzéken.) akkor látjuk, hogy nemcsak művészetet akar produkálni, de egyben olyan művészetet is amely az emberiség fejlődésében feltétlenül hasznos hatást érvényesíthet. Tehát nem lehet sokallani, mert ha még nincs itt az országban az az osztály, amely a színházakat el tudná tartani, ha az állam erre nem adna elegendő pénzt, akkor megtörténnék az, hogy kikapcsolódnék ez a művelődési eszköz életünkből. Ezt nem kívánhatjuk, sőt örömmel vesszük, hogy ennyit áldoz a kultuszkormány a színházakra; ellenben én mint író azt mondom, helyeslem, hogy ennyit kap a színház, viszont keveslem azt, amit az irodalom kap. (TERNAY István (md): Úgy van!) Ne értsük félre egymást, nem sokallok valamit, hanem keveselek valamit, keveslem azt, amit az irodalom kap, mégpedig azért, mert ha megnézzük a művészetek sorrendjét, akkor az irodalom az úgynevezett alapművészet. A színház sem élhetne az irodalom közreműködése nélkül, az iskola sem élhetne az irodalom közreműködése nélkül.

Kérem a kultuszminiszter urat, úgyis mint minisztert, úgyis mint kutató tudóst és úgyis mint írót, hogy szívlelje meg kérésemet és megjegyzésemet s amennyiben lehet, a jövő költségvetésében vagy valamilyen módon még az idén is járuljon hozzá ahhoz, hogy az írók és művészek részére több juttatás jusson, mint eddig.

Nem helyeslem azt, hogy nem szóltak a képviselő urak az irodalomról és művészetről, azért sem, mert ez egy művelődési szektor is. Igaz, hogy az iskola, mint az ismeretek terjesztője, az alapműveltséget adja az ifjúkorú embereken és gyermekeken keresztül, utána van a köznevelés, amely már tágabb látókörű és mélyebbre szántó valami, s azután van, az irodalom és a művészet. Az irodalom és a művészet hivatása az, hogy az embereket lelkükben megművelje. Az irodalom nem pedagógiai módszerrel dolgozik, az irodalom nem ismeretterjesztő iskolai értelemben, de viszont az irodalom és a művészet az az erő, az emberi szellemnek az az ereje, amely az embereket megműveli, kultúranyaggá formálja át, és minél több művészetet lát valaki, minél több irodalmat olvas, annál fogékonyabb lesz a tudományok és így a társadalomtudományok iránt is és az emberek egymás közötti életviszonyainak felismerésére is annál fogékonyabb lesz. Az irodalomnak tehát igenis pedagógiai hatóereje is van.

Kérem a kultuszminiszter urat, hogy amennyiben lehetséges, az irodalom és a művészet-kérdésének kezelése a minisztériumában, ne csak a hivatalnoki apparátuson keresztül történjék. Amennyire tehet, kapcsolja be oda a művészeket, mert a hivatalnokok részben nem ismerik a problémák lélektani mélységét, részben pedig mint adminisztrátorok alkalomszerűen, vagy szimpátiaszerűem eltolnak dolgokat. Nagyon jó volna, ha be lehetne kapcsolni ide a művészeket és írókat.

Felhívom a kultuszminisztérium figyelmét arra, hogy nagyon kritikus pontra került a magyar művészet és a magyar közönség egymáshoz való viszonya. A magyar közönség általában nagyon alacsony fokon áll művészeti és irodalmi tekintetben. Ez nem az ő bűne, de amint már jeleztem, nemcsak huszonöt év, hanem hosszú évszázadok tették lehetségessé azt, hogy a nép lemaradjon fejlődésében, igényei elsatnyuljanak és ugyanúgy érzékenysége is elsatnyuljon.

Ma az irodalom sokkal magasabb és komplikáltabb szinten áll, mint maga a néplélek. Ebből konfliktusok adódnak naponta. Részben támadják a művészetet, mint érthetetlent, mint absztraktot, mint amely a néppel nem azonosítja magát. Mi művészek viszont nagyon jól érezzük azt, hogy mi igenis a népben gyökerezünk és a világban terebélyesedünk szét. Nem a néphez kötődünk le, hanem a népből akarunk felnőni mérhetetlen magasságba. Természetesen ez a nép, amely sokkal alacsonyabb nívón áll múltjánál fogva, mint mi, konfliktusba kerül velünk.

Lehetetlenség lenne viszont azt cselekedni akár a politikusoknak, akár a társadalomszervezőknek, hogy a művészek szabad kísérletezési lehetőségeit, szabad kereséseit gátolják. Ebből sem az országnak, sem a politikának, sem a demokráciának semmi haszna nem lennie. (Egy hang a néppárton: Ez igaz!) Meg kell ellenben találni a módot, hidat kell építeni a nép és művészei között.

Ajánlanék valamit a kultuszminiszter úrnak, ami talán indokolható. Én, mint munkás, összesen négy elemi iskolát végeztem, tehát, ha ma valamit tudok, azt valószínűleg a magam szorgalmából kellett privátim megszereznem. Azt, hogy valahogyan elkezdődött a fejlődésem, a szocialista szervezetek könyvtárának köszönhetem. Ki kell azonban jelentenem, hogy az akkori szocialista könyvtárak nem olyanok voltak, mint a maiak, hanem sokkal különbek. Akkor a Chorinok ott nem helyezkedhettek el, hanem elhelyezkedett az úgynevezett klasszikus irodalom sok kiadványa. Zolán, Balzacon, Flauberten, Tolsztojon, Dosztojevszkyn, Anatole France-on nevelődtem. Ha megnézzük ma a könyvtárakat, ilyen könyvek alig vannak bennük. Nemcsak azért, mert a munkásság nem kíváncsi rájuk, hanem azért sem, mert ilyen könyvek nincsenek többé a piacon.

Ajánlanám a kultuszminisztériumnak, hogy ha lehetséges, létesítsenek állami könyvkiadó vállalatot, amely nem a művészi életbe akar beavatkozni, hanem kiadja a klasszikusokat, idegeneket és magyarokat. Ezekkel a klasszikus kötetekkel kell megalapozni a könyvtárakat, a vidéki és egyetemi könyvtárakat, a mozgó könyvtárakat, s ezek a könyvek lesznek majd azok, amelyeknek gyűjtésével az emberek a magánkönyvtáraikat is megalapozhatják. Mert el kell jönnie az időnek, amikor az emberek nem lesznek megelégedve csupán azzal, hogy elmehessenek egy könyvtárba és onnan kivehessenek egy könyvet, el kell jönnie az időnek, amikor az ember a saját birtokában, az otthonában is könyvet akar tartani. Ha ezt a könyvkiadó vállalatot meg tehetne csinálni, akkor a kiadványok példányszáma nagyságánál fogva roppant olcsón lehetne adni a könyveket, olyan olcsón, hogy azokat már a mai munkás is meg tudja venni.

Ezen az irodalmon keresztül a múltnak társadalmi keresztmetszetét ismerhetné meg egyrészt, megismerhetné a múlt lelkiségét, sőt egyáltalában az embert, mint olyat ezekből a könyvekből, másrészt a könyvek elé írott okos, demokratikus, haladó szellemű előszavaik felvilágosítanák az embert arról, hogy mit is olvasott, mi ennek a jelentősége pillanatnyilag. Ez lenne az a bizonyos mankó, amely a képzetlen embereket a fejlődésben előrevezetné. Emlékszem rá, hogy a klasszikus könyvtár előszavai mit jelentettek fejlődésem számára. Ma is meg lehetne tenni, hogy egy ilyen könyvtárat teremtenének meg tájékoztató előszavakkal az egyes műveknél. Meg vagyok róla győződve, hogy nagyon rövid időn belül a magyar közönség és a magyar írók találkozhatnának. A magyar közönség természetesen ezen a vonalon nagy fejlődési utat járhatna be.

Ki kell térnem agy pillanatra a képzőművészet területére is. Kérném a kultuszminiszter urat, hogy ha elkezdődnek az építkezések, a romos házak tatarozásai, akkor amennyiben lehetséges, legyen tekintettel arra, hogy az ezt intéző ügyosztály gondoljon a festők, szobrászok, szóval a képzőművészek részére műteremlakások építésére. Erre semmiféle külön pénzbefektetés nem kell, a tér, a hely adva van. Ne vegyük azt úgy, hogy a műteremlakás csak művészek részére alkalmas, mert szorultság esetében más emberek is ellakhatnak benne. Viszont ma művészeink ott tartanak, hogy annyijuk sincs, hogy valahol egy képet megfessenek, vagy egy szobrot megfaraghassanak. Egyszerűen nincs eszközük, nincs lehetőségük a termelésre. Ha ma nekünk mindent meg kell tennünk, hogy a hároméves terv érdekében még termelőeszközöket is állítsunk elő, akkor ugyanúgy meg kell tennünk mindent, hogy a művészeknek meglegyenek a termelőeszközeik.

Ezenkívül kérem a kultuszkormányt, gondolja meg, nem lenne-e itt az ideje az úgynevezett élő muzeum megszervezésének. Az élő muzeumot úgy gondolom, hogy a fiatalabb művészek műveiből, a nagybányai művészettől napjainkig terjedő alkotásokból egy muzeumot lehetne felállítani, mert ezekből a magyar intelligens ifjúság úgyszólván még semmit sem ismer.

Ennek a muzeumnak hivatása az lenne, hogy Nagybányától napjainkig összegyűjtse az értékes képeket. Ezt a muzeumot a Margitszigeten gondolnám el. Ha azt fölépítik, olyan népközösségi terület lesz, ahol az emberek csupa szórakozásképpen is kinyitnák a múzeum ajtaját, és megismerkednének ezekkel a művészeti dolgokkal. Ebből a múzeumból tizenöt-húsz év múlva át lehetne rostálni az abszolút értékeket a nagy múzeum részére. Az is fölfrissülne és az emberek közvetlen kontaktust kapnának a művészi produktumokkal.

Szó volt az előbb arról – az egyik képviselőtársam szóvátette, – hogy a Művészeti Tanács elnöke díjazást kap és hogy ülésdíjat is fizetnek a Művészeti Tanács tagjainak. A Művészeti Tanács elnökének az elfoglaltsága nagyon nagy, az elnök nem multiföldbirtokos és ma sincs annyi állása, hogy megélhetne belőle. Ez a fizetés az elfoglaltsága után jogosan jár neki. Nem követelhetjük meg, hogy egy zenész, akinek zenei téren most jóformán semmi bevétele nincs és nem lehet, áldozza föl a délutánjait sorban a Művészeti Tanács részére és ne kapjon érte semmit. Ennyi ellenszolgáltatással a kanálistisztítónak és a zenésznek egyformán tartozunk. (Úgy van! Úgy van!) Ezenkívül, ami az ülésdijakat illeti, azt mondta a képviselő úr, hogy ezeket inkább adják alkotóművészeknek. Először is a Művészeti Tanács tagjai mind alkotóműveszek.

ELNÖK: Kérem a képviselő urat, fejezze be beszédét.

KASSÁK LAJOS (szd): Másodszor nem jól ellátott emberek, tehát az a 20 forint, amit kapnak egy délutáni ülésezésért, nem szemrehányható és nem vonható el. Én magam szégyellem magamat, hogy húsz forintért ülnek ott egész délután. (Igaz! Úgy van! – Taps.) Sajnos, többet nem tudok már a témáról beszélni, de bízva a kormány jóakaratában, céltudatosságában és ismerve a kultuszminiszter urat, a magam és pártom részéről a költségvetést elfogadom. (Taps a kormánypártokon. – A szónokot sokan üdvözlik. – 14.30.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése