2011. február 25., péntek

A kommunizmus áldozatainak emléknapja

Ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Majd többévi előzetes fogva tartás után a Szovjetunióba hurcolták, és 1952-ben 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A „Gulag” néven ismert kényszermunka-táborok keserveit megjárva, 1955-ben térhetett haza, de csak félév múlva szabadult.



 Bár ezután még képviselőként politikai szerepet is volt alkalma vállalni, az igazságtalan meghurcoltatás és fogság megpróbáltatásai következtében 1959-ben 51 évesen meghalt.
Sorsa egyfajta típus-példája lett azoknak, akiket ma már a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon.

Kovács Béla példája és a doni katasztrófa úgy kapcsolódik össze, hogy a második világháború, benne a doni vesztes csata során fogságba került magyar hadifoglyok is százezres nagyságrendben kerültek a Gulag embertelen kényszermunka-táboraiba, s közülük sokan ott lelték halálukat. A „malenkij-robot” címen elhurcolt magyar civileknek pedig csak mintegy tíz százaléka maradt életben, s térhetett vissza otthonába. Ezek között jelentős számú nő, sőt fiatal nő is volt.

Az elmúlt évszázad ötvenes éveiben itthon Magyarországon is ezrek kerültek koncepciós vádak és perek alapján börtönbe, bitófára vagy kényszermunka-táborokba. Az úgynevezett kitelepítetteket pedig minden indoklás és ítélet nélkül hurcolták el, s tartották, dolgoztatták embertelen körülmények között évekig a hortobágyi, és más e célra létesített telepeken. Ezeken a helyeken a gyermekek is együtt szenvedtek szüleikkel. A letartóztatások, elhurcolások, kihallgatások módja (általában éjjel vagy hajnalban, az ágyból riasztották fel a soron következőket), a verések, a testi és lelki megaláztatások az emberi méltóságot sárba tiporták, s minden erkölcsi megfontolást nélkülöztek. A kínzások, az éhezés, fázás, a betegségek, továbbá a nehéz munka következtében sokan még fogságuk idején meghaltak, mások testileg-lelkileg megrokkantak, s akik még ma is életben vannak, azok többsége is élete végéig viseli e megpróbáltatások nyomait.



Ezután következtek még az 1956-os forradalom kivégzettei, bebörtönzöttei és a külföldre menekültek serege.
Az áldozatok között sokan voltak, akiket kifejezetten a hitükért üldöztek, s még többen, akik a nehézségeket Istenbe vetett hittel és bizodalommal voltak képesek elhordozni és túlélni. Ők voltak azok, akik rabtársaikat is erősítették, s táplálták bennük a reményt.
Az üldözések értelmi szerzői és kegyetlen végrehajtói kísértetiesen megvalósították a Pál apostol által idézett prófétai igéket: „Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik; Isten félelmével nem törődnek.” (Róma 3,12-18).  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése