2011. február 25., péntek

1946-ban történt

Egyszer, 1946 elején, a Parlamentben együtt ebédelt a kommunista Rákosi Mátyás, Varga Jenő, a kisgazdapárti Varga Béla és Kovács Béla, mind a négyen nemzetgyűlési képviselők. Amikor a tyúkhúsleves érdemeire terelődött a szó, Varga Jenő megjegyezte, ő leginkább a nyakát szereti szopogatni. Ekkor Kovács Béla rámeredt Rákosi nyakára, és rászólt: „Te Mátyás! Hiszen neked nincs is nyakad! Hová teszik majd a kötelet?” – Arról nem szól a fáma, hogy a kopasz vezér hogyan reagált a nagydarab parasztember tréfájára.


Azt viszont tudjuk, hogy alig egy évvel később mi volt a válasza. A Rákosi vezette Magyar Kommunista Párt a bolsevik típusú totális diktatúra létrehozásának (akkor már nyilvánvaló) céljával 1946 őszén frontális támadást indított az 1945-ös választásokon 57 százalékos többséget kapott Független Kisgazdapárt szétdarabolására, majd teljes szétzúzására. Ennek előfeltétele a kisgazdák karizmatikus vezetőinek, mindenekelőtt Nagy Ferenc miniszterelnöknek és Kovács Béla főtitkárnak a kiiktatása volt. Ahogy Rákosi az MKP parlamenti frakciójának 1946. november 28-i ülésén fogalmazott a kisgazda vezetőkről: „Minden jel arra mutat, hogy bármennyire van is puhulás bizonyos vezetőknél, és bármennyire van differenciálódás, megbomlani ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, ha mi kezdjük el a pucolást…”

A Vörös Hadsereg által megszállt, háborús vesztes Magyarországon a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság gyakorolta a békekötésig a főhatalmat. A magyar nép által 1945. november 4-én megválasztott Nemzetgyűlés és a kisgazdapárt vezette koalíciós kormány eleve korlátozott szuverenitással, a gyakorlatban pedig még korlátozottabb mozgástérrel és erőforrással rendelkezett a szovjet hatóságok védőernyője alatt egyre több hatalmi pozíciót elfoglaló, nagyrészt Moszkvából érkezett és vezérelt hazai kommunistákkal szemben. A demokratikus politikai erők közül gyakorlatilag egyedül a Független Kisgazdapárt volt képes szembeszállni velük. Amit Kovács Béla főtitkár, a Kis Újság 1946. szeptember 28-i számában megüzent a kommunistáknak, egyúttal az egész országnak is, az néhány hónap múlva bevált jóslatnak bizonyult: „Amíg mi politikai tényezők vagyunk Magyarországon, addig nem lehet róla szó, hogy az ország a Kommunista Párt hitbizománya legyen.” Hozzátette, hogy ha a Baloldali Blokk türelmetlen vezetői „valami módon kísérletet tennének, hogy kiiktassanak bennünket mint pártot az ország vezetéséből, maguk maradnának, de azzal – gondolom – tisztában vannak, hogy nélkülünk nincs demokrácia.”

Pontosan ez történt 1947 első felében. A kiiktatási kísérlet az úgynevezett „köztársaság elleni összeesküvés” bolsevista koncepciójának megvalósításával kezdődött. A letartóztatási hullám és a büntetőeljárás eredetileg a Magyar Közösség nevű titkos – valójában sem demokráciaellenes, sem veszélyes – szervezet vezetői ellen indult 1946 végén, de néhány héten belül kiderült, hogy a kommunista irányítás alatt álló politikai rendőrség (ÁVO) és a HM katonapolitikai osztálya a Magyar Közösség „összeesküvésébe” ördögi módon bele akarja keverni a legnagyobb demokratikus párt vezetőit. A kommunista belügyminiszter (Rajk László) már 1947. január 10-én több kisgazdapárti képviselő mentelmi jogának felfüggesztését követelte a kisgazdapárti köztársasági elnöktől (Tildy Zoltán) és a miniszterelnöktől (Nagy Ferenc). A kommunista zsarolás és a szovjet fenyegetés hatására a Vörös Hadsereg megszállása alatt álló magyar állam két legfőbb vezetője engedett. Hét fiatal kisgazda nemzetgyűlési képviselő (köztük volt a jelenlegi parlament korelnöke, Horváth János is) mentelmi jogának ja­nuár 21-i felfüggesztésével indult el a lavina, mert a politikai rendőrség és az ügyészség újabb és újabb kisgazdapárti képviselőket kért ki, február elején már Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát is.

Miért Kovács Béla lett az első számú célpont? Egyrészt ő már régóta szálka volt Rákosi szemében (nem csupán a „nyakas” tréfa miatt), mert a legnépszerűbb parasztpolitikusnak tartotta, aki ráadásul kevésbé volt engedékeny a kemény koalíciós tárgyalások során, mint pártjának többi felsővezetője (különösen Tildy Zoltán köztársasági elnök). Másrészt pedig általa próbálták kompromittálni és eltávolítani a kormány éléről Nagy Ferencet, aki Rákosi szerint is az „utolsó bástya” volt a kommunisták erőszakos hatalomátvételi törekvéseivel szemben.

Miután a kisgazdapárti többségű nemzetgyűlési mentelmi bizottság a többszöri kommunista és szovjet fenyegetésre sem adta ki az ÁVO-nak Kovács Bélát, 1947. február 25-én este szovjet állambiztonsági tisztek elhurcolták a magyar parlamenti képviselőt budapesti, Váci utcai lakásából, és szovjetellenes, fegyveres terroristatevékenység és kémkedés vádjával letartóztatták. (Csak kilenc év múlva engedték szabadon, és csak 1989-ben rehabilitálták a harminc évvel korábban, ötvenegy évesen elhunyt politikust.) Ezzel a magyar belügyekbe való nyílt, durva beavatkozással végső szakaszába lépett a megszállt Magyarország szovjetizálása.

A három hónap múlva miniszterelnöki tisztéből kommunista puccsal eltávolított és száműzetésbe kényszerített Nagy Ferenc Washingtonban 1952 februárjában így emlékeztetett öt éve elhurcolt, legjobb barátjára: „Kovács Béla él, nemcsak testben, de abban is, amit neve és szelleme jelent, és börtönbe zárva is, szovjet katonai őrizet ellenére is nagyobb veszély Moszkva számára, mint tankok és hadseregek. Neve és életműve a vasfüggöny mögé zárt milliók szabadságvágyát és elszánt akaratát jelenti, hódítók és zsarnokok ellen.”

forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése