2011. január 9., vasárnap

Visszaemlékezés

Bártfai Szabó László főhadnagy, századparancsnok, 327 fős századával 1943 január 16-tól, február 20-ig, harmincöt napon át, napi 17 kilométeres átlagos napi menethosszal, öt helyen harcolva, 602 kilométer gyalogmenet után 247 fős századlétszámmal beérkezett Romnijba. Ő írja "Az utolsó emberig" c. visszaemlékezésében:

 Szállást keresünk a dermesztö éjszakában - Német válasz: "Kifelé! Megértette?! Kifelé!

    A dermesztő, jeges éjszakában Harkov felé menet egyedül az a tudat fűtött bennünket és tartotta bennünk a lelket, hogy bármilyen kegyetlen körülmények között, de hazafelé menetelünk. A hóval borított, jéggé fagyott leheletű lovak húzták a szánokat, bár hetek óta éheztek és gyengeségükben a lábukat is alig tudták emelni. Ezeknek a kényszerűségből agyonhajszolt állatoknak köszönhettük, hogy mégiscsak volt mindig élelmünk, és a katonáknak nem kellett cipelniük a nehéz lőszert és egyéb málhát. Belgorodból való elindul ásunk óta már a hetedik órája meneteltünk, és talán huszonöt kilométert tehettünk meg az ítéletidőben. Ideje volt egy kis pihenőt tartani, hogy legalább forró teát főzhessünk, és mindenki aludhasson néhány órát. Negyedik napja sem ember, sem állat nem jutott számottevő pihenőhöz, a helyzet úgy hozta, hogy menni kellett tovább, tovább. Az összeroppanás réme leselkedett ránk a kietlen, sötét, zimankós éjszakában.

   - Álljunk meg - szóltam. - Megnézzük a térképen, milyen messze van a legközelebbi falu. A köpenyem gombjára függesztett villanylámpát felkattintottam, hogy a térképre világítsak, amit a szél majd kitépett a kezemből. A villanylámpa kattant ugyan, csak éppen nem világított. A huszonöt fokos hidegben az elem nem működött. Sok próbálkozás után, viharálló öngyújtók fénye mellett annyit megállapíthattunk, hogy körülbelül négy-öt kilométernyire van egy falu, de a nevét a gyenge fényben nem tudtuk leolvasni a térképről. Ez azonban most nem is volt fontos. Lényeg az, hogy jó órai menet után elérjük a falut, és ott megpihenhetünk. Megnéztem az órámat: éjfél után két óra volt. 


    Mielőtt továbbindultunk volna, tizenöt perc pihenőt adtunk. A
katonák, mint a zsákok, dőltek jobbra-balra a hóba. Alig voltak néhányan, akiknek kedvük volt rágyújtani. A pihenő alatt Csomaival hátramentem a tiszti poggyászt vivő szánkóhoz, hogy a bőröndömből egy-két csomag cigarettát vegyek magamhoz. Közben Csomainak magyaráztam:
  - Látod, Csomai, ezt az öreg, fekete, vulkánfíber koffert! ? Ez sem gondolta volna, hogy lovas szánon járja be a doni sztyeppet, amikor velem volt négy évvel ezelőtt Olaszországban! Úgy nézz rá erre a bőröndre, hogy ez látta a tündéri Velencét, az ősi Rómát, a füstölgő Vezúvot, Nápoly alatt a ragyogó tengert, mely olyan kék volt, mint a tinta. Beutazta ez a mesebeli Capri szigetet, a Comói-tavat, az olasz Riviérát és látta az Alpesek havas csúcsait. Bizony, barátocskám, nevezetes egy koffer ez! És látod, még mindig bírja magát!
  - Én még sohasem voltam külföldön, főhadnagy úr - mondta Csomai.
  - Nem a fenét - feleltem nevetve. - Most is külföldön vagy, méghozzá állami pénzen!
     Erre már Csomai is nevetett.
     A két doboz Memphisszel visszamentünk a század élére, aztán néhány perc múlva indultunk tovább.
     A katonák arra a hírre, hogy rövidesen házakba húzódhatnak, megmelegíthetik végre dermedt, sajgó, tagjaikat, forró teát, kávét főzhetnek, és főleg, hogy aludhatnak egy kicsit, erejük végső megfeszítésével szaporázták lépteiket. A Belgorodból velünk együtt elinduló csapatok már vagy elhaladtak előttünk, vagy más utakra tértek, mert már jó egy órája sem előttünk, sem mögöttünk nem láttunk menetelőket, csak ritkán előzött néhány gépjármű. Ahogy számítottuk, egyórás menet után egy kisebb faluba értünk. A szétszórt, hóval borított házak között ponyvás teherautók álltak, körülöttük néhány katona körvonalai bontakoztak ki.

  - Várjatok itt - mondtam. - Jancsi, te gyere velem, megnézzük, kik vannak itt. Valahová csak behúzódhatunk, talán nincs nagyon tele a falu.
    Ahogy közeledtünk a gépkocsikhoz, az ott álldogáló alakok lekapták vállukról a puskát, és ránk kiáltottak:
 - Halt! (Állj!)
    Tehát németek vannak itt, ezért németül kiáltottam feléjük:
 - Egy magyar utászszázad parancsnoka vagyok! Szállást keresünk!
 - Itt már nincc hely! - válaszolta az egyik német katona. - MeneteIjenek tovább!
A beszéd hallatára a háttérből több német katona jött előre. Amennyire a sötétben kivehettem, volt közöttük tiszt is. Az odajöttek közül az egyik gesztikulálva, ingerülten, goromba hangon kiáltott felénk:
 - Weiter, weiter! Kein Platz mehr! (Tovább, tovább! Nincs több hely!)
    Közben odaszólt valamit az egyik katonának, aki a házak irányába elsietett. Nem voltam hajlandó tudomásul venni a németek elutasító válaszát, mert biztos voltam benne, hogy annyi hely még akad a faluban, hogy néhány órát, ha zsúfoltan is, de pihenhessünk. Közelebb mentünk a német csoporthoz, és így szóltam:

  - A katonáim holtfáradtak! Német parancsra az elmúlt napokban súlyos harcokban vettünk részt, és negyedik napja, pihenő nélkül menetelünk! A katonáknak pihenniük kell! Majd én megnézem, van-e még hely a faluban! Be sem várva a németek válaszát, Lukács Jancsival az egyik közeli, nagyobb ház felé indultunk. Odaérve kinyitottam az ajtót.
     A gyéren világított, elég nagy, legalább ötször hat méteres helyiségben mindössze néhány német katona tartózkodott. Egyikük, egy tiszthelyettes, amint észrevett bennünket, felénk lépett, és agresszív hangon ránk ordított:
- Mit akarnak?! Ez a ház már foglalt! Itt nincs hely! Gyerünk kifelé!
- De van hely - mondtam. - Ide még egy egész szakasz is behúzódhat, ha szükséges! Márpedig most szükséges! Hol van a
parancsnokuk? Ekkor a szoba sötét hátteréből felénk ugrott egy német katona, felkapta az asztalról géppisztolyát, ránk fogta, és így kiáltott:
- Hinaus ! Verstehen Sie? Hinaus, sofort! (Kifelé! Megértette?! Kifelé, de azonnal!)
Eközben a többiek is fegyverük után nyúltak, és fenyegetően körülfogtak kettőnket. Mit tehettünk ? Ezek a bajtársiatlan, pökhendi gazemberek képesek lettek volna ránk lőni, ha tovább ellenkezünk. Ugyan ki vonta volna őket felelősségre ezért ilyen körülmények között?! Mit törődtek ezek azzal, hogy mi a "szövetségeseik" vagyunk, hogy miattuk vergődünk itt már hetek óta!
   Mindegy, a helyzet olyan volt, hogy őrültség lett volna az összecsapást megkockáztatni ezekkel a csirkefogókkal. Pár pillanatig farkas szemet néztünk a fegyveres brigantikkal, aztán ezt mondtam:
  - Gut, "Kameraden"! Wir marschieren weiter, aber das werden wir Ihnen nie vergessen! Uól van, "bajtársak"! Mi tovább menetelünk, de ezt sohasem fogjuk maguknak elfelejteni!
 A házak körül már elég nagy csoport német ődöngött, láthatóan felkészültek arra, hogy erőszakos fellépés esetén ránk lőnek. Rájuk sem hederítve, visszamentünk az útra, ahol a század várakozott, és így kiáltottam a katonák felé:

  - Német szövetségeseink ránk fogták a géppisztolyt, fegyveres erőszakkal megakadályozták, hogy a faluban megpihenhessünk!  Pedig még van hely bőven a házakban! Tovább kell menetelnünk! Indulás!
 Hogy a tisztek és katonák elkeseredésükben erre miket mondtak, nem írom le, mert valóban túlzott "igénybevételét" jelentené a nyomdafestéknek! A németek iránti gyűlölet - furcsa módon - valahogy új erőt öntött a katonákba, és szüntelenül szidalmazva a németeket megindultunk.
Felháborodásunkban valóban nyomdafestéket nem tűrő hangon méltattuk a németek magatartását, és erre minden okunk megvolt.

  Nézzük azonban,milyen hangnemben került terítékre ugyanez a kérdés a katonai felső vezetők részéről.
  Jány vezérezredes és vezérkari főnöke, Kovács vezérőrnagy február 23-án a középső hadseregcsoportnál eljártak a megmaradt magyar csapatrészek további visszavonása ügyében. Jány vezérezredes a hadseregcsoport főparancsnokával tárgyalt, Kovács vezérőrnagy pedig a vezérkari főnököt, Wöhler altábornagyot kereste fel. Kovács vezérőrnagy a német altábornagy előtt így nyilakozott a németek magatartását illetően:

 "Ezután igen erélyes és félre nem érthető szavakban bélyegeztem meg azt az elbánást, amelyben a magyar hadsereget nemcsak a német csapatok, hanem a magasabb vezetés is részesítette és részesíti.
 Rámutattam arra, hogy a 2. német hadsereg Tagesmeldungjának (Napijelentésének) hamis az az állítása, hogy az utóvédet képviselő III. hadtest csapatai Gorsecsnojénál kapituláltak.

    A III. hadtest csapatai nemhogy nem adták meg magukat, hanem Farkas ezredes csoportja két üteggel jött vissza, melyet a német VII. (hadtest) tőlük elvett, vele magát megerősítette, és a magyar csapatoknak az utóvéd és az ellenség között volt szabad menetelnie.
   Közöltem, hogy számtalan felháborító tényről van konkrét tudomásunk, és soha életemben nem hittem, hogy egy szövetséges hadsereggel, amely halottakban és vérben annyit áldozott és becsülettel megállta a helyét, ilyen lealázómódon lehet bánni.  Kijelentéseimet Wöhler altábornagy vérpiros arccal hallgatta végig. Egyetlen megjegyzése az volt, hogy ez szinte hihetetlen. Erre azt válaszoltam, szükség esetén szívesen szolgálunk írásbeli dokumentumokkal."

   Mindez már eső után köpönyeg volt, a megtörténteket nem lehet meg nem történtekké tenni. Ezzel az interpellációval a német atrocitások ügye le is zárult. De az eseményeket túlélő katonákban a rossz emlék megmaradt. (2. 295-298 old.)

forrás: donkanyar.gportal.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése