2011. január 9., vasárnap

Nagy László: Hószakadás

Zászlainkat köpödelem érte, mértéktelen. S nem a kinevezett ellenségtől, de az öntelt, a bódult, a koncleső és pipogya zászlósuraktól. A hazaiaktól, akik a lobogót hurcoltatták határon is túlra, legutóbb legmesszebbre, egészen Voronyezsig, hol a címertartó angyalkezek is lefagytak. Butábban s gonoszabbul, mint a mohácsi vészt, szervezték meg a halált kétszázötvenezer szegény és családos magyarnak. S Mária, az ország patrónája átváltozott a zászlón fülsapkás orosz nővé, partizán szűzzé. Átváltozott szép zöld heggyé, havassá apáink s bátyáink álmaiban.
A huszadik századi bujdosók, szökevények a gének parancsára megindulnak a Hegy iránt, atavisztikusan s magányosan. Csak oda föl a csúcsra, honnan a csendőrlovak is lefordulnak! A barlanghoz, hova a medvék halni járnak, ott kitelelhet a család fiastul, asszonyostul. De az ábránd elé odaáll végül a zöld-alapon-piros-parolis halál. A megszervezett halálhoz mérten sírnivalóan gyér a szervezett ellenállás. Hogy kié a bűn és kié a szégyen, kiderült már. Nem a halottaké, nem a csonka-bonkáké, nem a népé. Ha a manipuláció és tudatlanság nagyobb a hegyeknél: a Hegy már nem menedék. Itt már a kenyeret is kövek alá kell eltemetni. Tüzedhez gyilkosod ül, kiüti a halat kezedből. Itt minden levél mögül téged figyelnek. Méregzöld tömlöcöd lett a hegy, a hajdani szabad legények édesanyja. Jelképesen is idetorlódik a nemzet: szökött katona, tisztességet vállaló tiszt, bujdosó röpcédulás, pásztor és filozófus, nő és gyerek, malomba igyekvő öregember, idetorlódik maga az úristen is, a rácsos hegyi pajtába, ami a legújabb temetőre nyílik. Fölöttük pedig nagy zenegép s kurvák és fölesküdt magyar királyi parancsnokuk. S majd szakad a hó a hazára is, akár a Donnál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése