2011. január 19., szerda

Kultúrpolitika és közoktatásügy a két világháború között

1920. június 4-én tették közzé a trianoni békediktátumot, amely hazánk területének több mint 2/3-ad részét a környező államoknak juttatta. Az elcsatolt területeken maradt a népiskolák kétharmada, a középiskolák mintegy fele. Az elkövetkező idők közoktatás- és művelődéspolitikáját nagymértékben meghatározta a trianoni határok revíziójának követelése és a keresztény-nemzeti ideológia.

Az 1920-as évek elején a fokozatos konszolidációt nagymértékben elősegítette, hogy a hazai kultúrpolitika és a közoktatásügy irányítása gróf Klebelsberg Kunó kezébe került, aki a kultúrát tartotta a fejlődés elsődleges mozgatórugójának. Kultúrpolitikájában nagy súlyt kaptak a nép művelődését szolgáló és a közoktatást fejlesztő intézkedések. 1922-től 1931-ig mint vallás- és közoktatásügyi miniszter, számos, a hazai közoktatásügy szervezeti és tartalmi átalakítását célzó reformot vezetett be. Ekkor zajlott le a magyar közoktatás történetének egyik legnagyobb szabású reformja, amely ezekben az években már halaszthatatlanná vált.


A legfőbb feladat a hazai iskolarendszer belső szerkezetének modernizálása volt. A dualizmus korában számos új iskolatípus jött létre, de az új igények nyomán ismét újfajta iskolák létrehozása vált időszerűvé. Mindezeket egységes rendszerbe kellett szervezni. Emellett mindegyik iskolatípusban szükségessé vált a tananyag tartalmának korszerűsítése is.
Klebelsberg Kunó könyvtárszobájában
 


Klebelsberg iskolareformjának s egész kultúrpolitikájának elvi alapja a kultúrnacionalizmus elmélete volt. Ezt az elméletet a szocializmus időszakában a sovinizmussal azonosították, s a marxista ideológusok teljesen eltorzították, megfosztva azt valódi tartalmától. Klebelsberg szerint a vesztes világháború, a forradalmak, a trianoni békediktátum mind hozzájárultak ahhoz, hogy hazánk politikai tekintélye {V-461.} csökkent, gazdasága tönkrement, jövője bizonytalanná vált, a lakosság hite, önbizalma szertefoszlott. Ebben a helyzetben a felemelkedés felé egyetlen út vezet: egy újszerű nemzeti érzés kibontakoztatása az emberekben, melynek alapja az a felismerés, hogy a magyarság nem rendelkezik számottevő nyersanyagkészlettel, gazdasági erőforrásokkal, de hatalmas kulturális értékek birtokában van. Időtálló értékű kultúránk egy magas szintű, korszerű oktatási és művelődési intézményrendszer keretei között jelentős további értékeket hozhat létre. Az ország felemelkedésének fontos tényezője tehát a kultúra minél szélesebb rétegekre való kiterjesztése. Ebből a sajátos „nemzetnevelési” programból következett, hogy a magyar művelődés egész intézményrendszerét modernizálni, fejleszteni szükséges.
Klebelsberg reformja az iskolarendszer egészére kiterjedt, a népiskoláktól az egyetemig. Az 1921. évi XXX. tc. a tankötelezettséget a 6. életév betöltése után következő 9 tanévben (6 év elemi és 3 év továbbképző, illetve ismétlő népiskola) állapította meg.
Az 1920-as évek kulturális reformsorozata, a klebelsbergi „konzervatív modernizáció” nem hozta meg a várt sikereket. A jobb- és baloldali radikalizmus előretörésével, az 1930-as évek elejétől új kultúrpolitikai elvek kerültek előtérbe. 1931-ben Klebelsberg Kunót Hóman Bálint váltotta fel a miniszteri székben. Hóman művelődéspolitikájában a nemzeti egység, a nemzeti erők növelése és összpontosítása programját hirdette meg. Az iskolai nevelésben az egységes nemzeti szellem megvalósítását tartotta a legfontosabbnak.

Népiskolák

 


Klebelsberg kultúrpolitikai elképzelései között fontos helyet foglalt el a magyar nép műveltségi színvonalának emelése. Ezt a célt népiskolák tömeges felállításával és a szervezett népművelés kiépítésével kívánta megvalósítani.

Kezdeményezésére 1925-ben nagyszabású népiskolai program indult. Az elemi népiskolák 1925 májusában megjelent új, a korszerű európai reformpedagógiai törekvéseket érvényesítő tanterve szerint „a népiskola célja a hazának vallásosan és öntudatosan hazafias polgárokat nevelni, akik az általános műveltség alapelemeit bírják, és képesek arra, hogy ismeretüket a gyakorlati életben értékesítsék”. 1925-től adták ki az új tantervhez az Egységes Népiskolai Vezérkönyvek sorozatát, a népiskolai tantárgyak oktatásához a tanítási kézikönyveket. Az 1926. évi VII. tc. a „mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák felállításáról és fenntartásáról” rendelkezett. A törvény célja az volt, hogy létrejöjjenek az addig csak papíron meglévő 6–12 éves korig terjedő tankötelezettség tárgyi feltételei. Az országot 5 km sugarú körökre osztották, s kötelezték a hatóságokat vagy a földbirtokosokat a népiskolák felállítására. Az 1926. március 24-én kihirdetett VI. tc. létrehozta az országos Népiskolai Építési Alapot, amelyből három év alatt ötezer falusi, tanyai tanterem épült Magyarországon egységes, korszerű típustervek szerint. A téglából, hatalmas ablakokkal, palatetővel, vörösfenyőből készült padlóval épült iskolákhoz háromszobás tanítói lakásokat építettek. A népiskolai építési akció megvalósítására 1932-ig 47 500 000 aranypengőt (az ország egyévi állami költségvetésének mintegy a felét) fordították.

A nemzetiségek lakta területeken ún. kisebbségi tanítási nyelvű népiskolákat hoztak létre.


1927-ben széles körű népművelési program kezdődött. Mivel az ország lakosságának 12%-a analfabéta volt, Klebelsberg javaslatára olyan önművelő egyesületeket kívántak létrehozni, ahol a felnőtt lakosság elsajátíthatja az írás-olvasást. A hatalmas anyagi ráfordítással indult mozgalom nem hozta meg a várt eredményt, s néhány év múlva elhalt.
{V-464.} A miniszter sokat tett a sportért is. Minden iskolában kötelezővé tették a testnevelést mind a fiúk, mind a leányok számára (1921. évi LIII. tc.). A törvény adta lehetőséggel élve kötelezték a településeket sporttelepek, tornatermek létesítésére.
A nyolcosztályos népiskola bevezetése hosszú folyamat eredménye volt; tízesztendős programját Klebelsberg 1928-ban készítette el, de a gazdasági válság miatt törvényi szabályozására csak 1940-ben került sor. 1927-ben már száznál több nyolcosztályú népiskola működött, ezek számára a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 7. és 8. osztályos tantervet és utasítást is kiadott. Az 1940. évi XX. tc. törvénybe iktatta a nyolcosztályos népiskolák felállítását. Eszerint a tankötelezettség hatéves korban kezdődik és kilenc évig tart, az utolsó évben heti egy napon gyakorlati ismereteket nyújtva. A népiskolák műveltségi anyaga igen szegényes volt. Alsó négy osztálya mindenki számára megadta a szükséges alapismereteket, a felső osztályok ezt minimális irodalmi, történelmi, földrajzi és természeti ismeretekkel egészítették ki. A felső négy osztályban a szorgalmi idő október közepétől április közepéig tartott. A törvényben előírtak gyakorlati megvalósítására a háború miatt csak részlegesen került sor; a hatosztályos népiskolák jelentős része nyolcosztályossá alakult ugyan, de az iskolák legtöbbje továbbra is osztatlan maradt.

Polgári iskolák

 

1927-ben törvénnyel (1927. évi XII. tc.) szabályozták a polgári iskolákat. Az iskolatípus céljává azt tették, hogy „a tanulót vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemben gyakorlati irányú általános műveltséghez juttassa és ezzel közvetlenül a gyakorlati életre vagy pedig a középfokú szakiskolákra előkészítse”. Mind a fiú mind a leány polgári iskolákat négyosztályossá tették és középfokú iskolává minősítették. A népiskola négy osztályának elvégzése után a tanulók 14–16%-a íratkozott be a polgári iskolákba. A négyéves képzés itt gyakorlati jellegű volt, nem tekintették az iskola feladatának a tudományok rendszerébe és az elméleti gondolkodásba való bevezetést.
Polgári fiúiskola természetrajz órája, Battonya (1930 k.)


A polgári iskolák óratervében szerepelt a könyvvitel, a közgazdasági, jogi, ipari és mezőgazdasági ismeretek, a kézimunka oktatása. A polgári iskolákból csak tanító- és óvónőképzőkbe, valamint kereskedelmi és más jellegű szakiskolákba lehetett továbblépni. Gimnáziumba alig kerülhetett be polgári iskolát végzett tanuló, hiszen a különbözeti vizsga követelményeinek nehéz volt eleget tenni.



 

Középiskolák

Az 1883-tól működő gimnázium és a nyolcosztályos reáliskola mellett Klebelsberg minisztersége alatt, 1924-ben új középiskola-típus, a reálgimnázium jött létre (1924. évi XI. tc.). Mindhárom a népiskola négy osztályára épülő nyolcosztályos középszintű iskola volt, ahol a tanulmányok érettségi vizsgával zárultak. Az itt végzett tanulók bármelyik egyetemen vagy főiskolán folytathatták tanulmányaikat. Míg a gimnáziumokban tanították a klasszikus nyelveket (latin és görög), a reáliskolát a matematika és a természettudományok magas színvonalú oktatása jellemezte.
A reálgimnázium új igényeket elégített ki. Itt modern nyelveket: angolt, franciát vagy olaszt tanítottak a latin és a – mindhárom iskolatípusban kötelező – német mellett. Az 1929/30-as tanévben 28 gimnázium, 69 reálgimnázium és 23 reáliskola működött. A leány-középiskolák ügyét az 1926. évi XXIV. tc. rendezte, létrehozván a leánygimnáziumot és a leánylíceumot. A leánygimnáziumokban az általános kötelező tantárgyak mellett a latin és a modern nyelvek oktatására helyezték a hangsúlyt. Az itteni tanulmányok érettségi vizsgával zárultak, amely valamennyi felsőoktatási intézménybe való beíratkozásra {V-465.} jogosított. A leánylíceumokban a modern nyelvek, valamint az irodalmi és művészeti tárgyak oktatását állították előtérbe. Latint csak rendkívüli tárgyként tanítottak. Mivel a leánygimnáziumokba beíratkozott tanulóknak csak mintegy harmada kívánt később egyetemi tanulmányokat folytatni, ugyancsak az 1926. évi XXIV. tc.-kel létrehoztak egy gyakorlati jellegű, mérsékelt tananyagú középiskolát, a leánykollégiumot, amelynek tantervében a nők számára szükséges alapvető ismereteket oktatták az általános műveltséget adó tárgyak mellett. Ez az iskolatípus nem honosodott meg, hiszen 1927-ben csupán két leánykollégium működött Magyarországon, míg leánygimnáziumból nyolc, leánylíceumból pedig huszonöt.

1934-ben új középiskolai törvény született, amely egységes középiskolát teremtett (1934. évi XXI. tc.). Megszűnt a korábbi háromféle fiú- és háromféle leány-középiskola, az új egységes magyar középiskola a gimnázium lett. Az 1938-ban megjelent gimnáziumi tanterv az eddigieknél nagyobb teret szentelt az ún. nemzeti tárgyaknak (magyar nyelv és irodalom, művészet, magyar történelem), s egyúttal csökkentette a görög és latin nyelv, valamint a természettudományi tárgyak óraszámát. A világtörténelem a korábbiakhoz képest kisebb súllyal szerepelt.
A középfokú szakoktatásról intézkedett az 1938. évi XIII. tc., amely a felső kereskedelmi, felső mezőgazdasági és felső ipari szakiskolákat „gyakorlati irányú középiskola” egységes elnevezéssel középiskolává minősítette. Ezek a négy évfolyamos iskolák ettől kezdve érettségi bizonyítványt adtak, s a profiljuknak megfelelő felsőfokú tanulmányokra tették jogosulttá tanulóikat. A II. világháború miatt ezek a szakiskolák nem tudtak kellőképpen kifejlődni.
Hóman Bálint nevéhez fűződik a tanügyigazgatás központosítását célzó 1935. évi VI. tc. megalkotása. A törvény az 1920-ban létrehozott öt tankerület helyett nyolcat létesített (Budapest, Budapest vidék, Miskolc, Debrecen, Szeged, Székesfehérvár, Pécs, Szombathely), s királyi főigazgató irányítása alá vonta az összes középszintű iskolát. A törvény szerint az állam felügyeleti joga az egyházi iskolákra is kiterjedt. Az iskolák feletti központi ellenőrzés a nemzetnevelés eszméjének az iskolai gyakorlatba való átültetését segítette elő. A népiskolai felügyeletről és a – vármegyék területével megegyező – népiskolai kerületekről is rendelkező törvény 1949-ig meghatározta a magyar tanügyi igazgatást.

Tanoncképzés

Az 1884-ben kiadott ipartörvénynek a tanoncok oktatására vonatkozó részét 1922-ben módosították (1922. évi XII. tc.). Ennek alapján jelent meg 1924-ben az új tanonciskolai szervezeti szabályzat és tanterv. A törvény kimondta, hogy minden község, amelyben az iparos- és kereskedőtanoncok száma eléri a negyvenet, köteles tanonciskolát állítani. Az iparostanonc-iskolák három évfolyamból álltak. A tanulók nem fizettek tandíjat. A tanév tíz hónapig tartott, a tanítás ideje heti kilenc óra volt. Az iskolalátogatásra fordított időt a tanoncok munkaidejébe be kellett számítani. A gyakorlati képzést a tanoncok a kisiparosok műhelyeiben vagy a vállalati tanműhelyekben kapták, de abba az iskolának beleszólása, irányító-ellenőrző szerepe nem volt. A gyakorlati képzés feletti felügyeletet az Ipartestület gyakorolta.
Az iparostanonc-iskolák – az 1932. évi VIII. tc. és az 1936. évi VII. tc. rendelkezéseivel módosítva (a szerződéskötések idejének szabályozása és legalább az elemi népiskola 6. évfolyamának elvégzése) – 1949-ig működtek ebben a rendszerben.
Az 1922-es törvény alapján nyíltak meg az újjászervezett felsőipari iskolák, amelyek célja „a hazai ipar és technikai munkák számára oly gyakorlati szakemberek {V-468.} képzése, akik kellő gyakorlat után iparukat önállóan folytatni és szakmába vágó technikai munkák kivitelét szakszerűen ellátni és vezetni tudják”.

Óvónő- és tanítóképzés

Az óvónőképző az 1891. évi XV. tc. szerint kétosztályos iskola volt, amelybe a középiskola négy osztályának elvégzése után lehetett beíratkozni. 1926-ban az óvónőképzőkben a képzési időt három évre emelték fel (1926. évi 78006/VI. sz. rendelet). Mivel az óvónők még így is nagyon fiatalon, 17 évesen fejezték be tanulmányaikat, a rendelet módot adott arra, hogy az óvónőjelöltek még egy kiegészítő évet tölthessenek a képzőkben a megfelelő gyakorlat megszerzése céljából.


Kaposvári óvodások (1935)

A tanítóképzést több rendelet szabályozta az 1920–30-as években. Az 1920. évi 86377/VIII/b. sz. rendelet szerint a középiskola négy osztályára épülő négy évfolyamos tanítóképzőkben a képzés idejét hat évre emelték, de még mielőtt életbe léphetett volna a rendelkezés, 1923-ban új rendelet (1923. évi 81896/VI.) látott napvilágot, amely szerint a tanítóképzőkben a képzés ideje öt év. A tanítóképzés új rendjét az 1938. évi XIV. tc. szabályozta. A törvény szerint öt évfolyamos líceumra és a ráépülő tanítóképző akadémiává kell átszervezni. Az átszervezés azonban 1940-ben megakadt, akadémia végül nem létesült.

Felsőoktatás

Az 1920. évi XXV. tc., a hírhedt „numerus clausus” az egyetemekre és főiskolákra való beíratkozást szabályozta. Kimondta: a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság mellett az egyetemre jelentkezőknél arra is figyelemmel kell lenni, „hogy az ország területén létező egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség arányszámát”. A numerus clausus hatására radikálisan csökkent a nemzetiségek körébe sorolt zsidó hallgatók száma az egyetemeken (a budapesti tudományegyetemen például 35,3%-ról 7,6%-ra, a Műegyetemen 36,8%-ról 8,6%-ra). A korlátozást, a hallgatók „nemzetiségi és faji” alapon történő megkülönböztetését az 1928. évi XIV. tc. megszüntette. A két világháború között 4 tudományegyetem mellett további 12 egyetem és egyetemi jellegű főiskola működött hazánkban. A budapesti (1921-től Pázmány Péter Tudományegyetem néven), a debreceni (1921-től Tisza István Tudományegyetem néven) és a Trianon után Pozsonyból áttelepült pécsi, valamint a Kolozsvárról áttelepült szegedi tudományegyetemnek (az utóbbi két intézmény áthelyezéséről az 1921. évi XXV. tv. intézkedett) jog- és államtudományi, hittudományi, bölcsészeti és orvostudományi fakultása volt. (Az 1940. évi XXXIX. tc. újjászervezte az egykori kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemet, s Szegeden megalapította a Horthy Miklós Tudományegyetemet.) A budapesti és a szegedi egyetemen gyógyszerészeti tanfolyam is volt. Szegeden nem folyt hittudományi képzés, de volt matematikai és természettudományi kar.
Míg 1894-ben 5345 hallgató tanult a tudományegyetemeken, addig 1915-ben már 14 575, 1924-ben pedig már 17 353.
Budapesten működött az ország egyetlen műszaki egyeteme, a M. Kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, amelyet az 1934. évi X. tc. hozott létre a korábbi M. Kir. József Műegyetem, a Közgazdaságtudományi Kar, az Állatorvosi Főiskola és a soproni M. Kir. Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola összevonásával. Öt karon (mérnöki és építészmérnöki, gépész- és vegyészmérnöki, mezőgazdasági és állatorvosi, közgazdaságtudományi, valamint a Sopronban működő bánya-, kohó és erdőmérnöki kar) folyt a műszaki szakemberek képzése.
A felsőoktatás az 1930–1940-es években csak egy vékony réteg számára volt elérhető. Az 1937/38-as tanévben kb. 12 000 hallgató {V-469.} tanult felsőoktatási intézményeinkben; a bölcsészeti karoknak 1500, az orvosi karoknak 1400, a műegyetemnek 2300 hallgatója volt. Számos főiskola is képzett felsőfokon szakembereket ezekben az években. Működtek hittudományi főiskolák, jogakadémiák, gazdasági akadémiák, kereskedelmi, művészeti és katonai főiskolák. 1925-ben nyílt meg Budapesten a Magyar Testnevelési Főiskola.



Állam- és Jogtudományi Kar szemináriuma, Budapest (1930-as évek)

A középiskolai tanárok képzésének kérdéseit 1924-ben szabályozták (1924. évi XXVII. tc.). A tudományegyetemek mellett tanárképző intézeteket hoztak létre, amelyek élén az elnök (egyetemi nyilvános rendes tanár) és az igazgatótanács állt. Az intézet tantestülete nyilvános rendes és rendkívüli egyetemi tanárokból, meghívott egyetemi magántanárokból, fő- és középiskolai tanárokból állt. A négyéves képzés célja az volt, hogy a hallgatók az előadások és gyakorlatok során elsajátítsák a szaktárgyaik tanításához szükséges pedagógiai, pszichológiai és szakmódszertani ismereteket és készségeket. Ezenkívül a törvény egyéves tanítási gyakorlatot is előírt a tanárjelöltek számára. A középiskolai tanárképzés 1927/28-ban életbe lépett új rendje és a tanárképző intézetek új szervezeti szabályzata lényegében 1949-ig érvényben maradt. Eszerint a tanárjelölteknek a negyedik félév lezárása előtt alapvizsgát, a nyolcadik félév előtt szakvizsgát, az egy tanéven át tartó gyakorlóév után pedig pedagógiai szakvizsgát kell tenniük.
1939-ben Györffy István etnográfus, egyetemi tanár kezdeményezésére és támogatásával megalakult a Bolyai Kollégium, amely szegényparaszti származású főiskolai-egyetemi hallgatók demokratikus szellemű, bentlakásos intézménye volt. 1942-ben vezetősége alapszabályt dolgozott ki, amely autonóm vezetést, ügyintézést biztosított az intézmény számára. Ekkor vette fel a kollégium Györffy István nevét. A tagok bekapcsolódtak a Parasztszövetség munkájába. 1944-ben a kollégiumot az állami szervek feloszlatták. Egyes kollégisták kapcsolatba kerültek a munkásmozgalommal. Az intézmény 1945 januárjától 1948 őszéig újra legálisan, a Nemzeti Parasztpárt támogatásával működött.

(forrás: http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1362.html)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése