2011. január 11., kedd

Herczeg Ferenc: Gróf Tisza István

Herczeg Ferenc
Lélekharang jajgatása kíséri vándorútján a magyarságot. Nádasdy és Zrinyi, Thökölv. Rákóczi és Bercsényi, - Batthyány Lajos, Kossuth, Perényi és az aradi tábornokok, ők és mások százan: a magyar gondolat inkarnációi voltak, végig akarták gondolni ezt a szép s szomorú gondolatot s ezért hóhérkéztől vagy bujdosásban kellett meghalniok.

Az októberi forradalom a régi hatalom lefegyverzésén kezdte, a rozsdás hóhérbárd is a magyar népköztársaság kezébe került. Caraffa azonban nyugton alhatik, Haynaunak sem kell megfordulnia sírjában: a budapesti gyűlölet nem ont más vért, csak magyart. Első áldozata a legigazabb magyar ember lesz.

Jó hazafiak, tiszteletreméltó férfiak közt is sok ellenese volt Tisza Istvánnak. Hogyne: Nagy-Britanniában ilyen ember a nemzet ünnepelt vezére lehet, de ahhoz, hogy a mi földrajzi délkörünk alatt megértsék, hajlékonyabbnak, több színűnek, asszonyosabbnak, igen: orientálisabbnak kell lennie.

De hiszen őt nem az viszi sírjába, amit sokan kifogásolnak rajta, hanem éppen az, amit minden magyar elismer benne. Ráírhatják a geszti sírboltra: „Meghalt, mert magyar volt”.

Magyar volt, harcos és keresztény. De lehet, hogy ez nála tautológia, hisz annyira egy darabból való volt. Annyira férfi volt, hogy a lelki hermafroditák megbotránkoztak rajta. Valami atavisztikus vonás lehetett benne, hogy ő, aki mélységes keresztény alázattal állott szemben az élet bús csodájával, oly nagy gyönyörűségét lelte a veszedelemben.

Ambíciója a legnagyobb volt, az uralkodásra született férfi ambíciója, de a hiúság, épp úgy, mint az irigység minden fajtája, ismeretlen volt az ő ép és naiv férfilelke előtt. Ha diplomatának lenni annyi, mint udvaroncnak lenni, akkor ő nem volt az. Az édesszavúak, az alkalmazkodók az emberek megvetői közül kerülnek ki, ő pedig mindig úgy beszélt embertársaival, mintha a Tisza Istvánok parterrje[ii] venné körül. Diplomata nem, de annál több volt: vezér.

Vezérnek született. Azzá avatta széles látószöge, amely mindíg a nagy egészet fogta át, csodálatos sugallóképessége, amely harcra tudta sorakoztatni a fehérmájúakat is és rettenetes energiája, amely az akadályok égbenyúló havasláncai előtt sem hökkent vissza. Ernyedten, ábrándozva sohasem látta senki; a szelleme jó1 elzárt palack volt, amelyből nem párolgott ki semmi, mihelyt szüksége volt magára, mindig egészen megtalálta magát.

Az egyénisége úgy nőtt ki a magyar fajiságból, mint a sziklaszál a gránithegyből és aki őt ismerte, az ismerte azt, ami a magyarságban erős és értékes. Öntudatlanul is annyira egy volt a magyarsággal; hogy az ő szájából gyakran a nemzet hangját véltük hallani. De öntudatosan is szerette a fajtáját, azzal a kimondhatatlanul gyöngéd, hallgatag, fájó és halálosan elszánt szeretettel, amellyel egy boldogtalan, szép királygyermeket lehetne szeretni. Neki, a világot látott európainak, a germánok és angolszászok ismerőjének és csodálójának, a magyar parasztság maradt a világ legkülönb népe és az alföldi naplemente a természeti szépségek koronája. Mégis kell valaminek élnie ebben a földben és ebben a népben, valami gyönyörű ősi titoknak, ha ilyen embereket annyira rabul tud ejteni.

Én mindig a vérbeli forradalmárt sejtettem benne, a forradalmárt, akit a történelmi helyzet arra szorított, hogy a kettős monarchia lovagja legyen. A mellével fogta fel a 67-es kiegyezésnek szóló csapásokat, bár nem szerette Ausztriát, de meg volt róla győződve, hogy az egységes nemzeti állam egyelőre csak a monarchia hatalmi apparátusának védelme alatt állhat fenn. Egyelőre! - legyünk őszinték: minden 67-es politika az időnyerés politikája volt. És a világtörténelem megcsinálta számadásának ellenpróbáját: mihelyt megbukott a dualizmus, széthullott Magyarország is. De a kuruc farkas fölneszelt Tiszában, mihelyt megpillantotta azt a baljóslatú alakot, amely Ferenc József úr jobbján állott. Bizonvos: ha Ferenc Ferdinánd trónra lép és csak egy ujjal érinti a magyarság jogait, akkor szemben találja magával Tisza egész elszántságát és én a tollam hegyével meg tudom jelölni a „forradalmi” Károlyi-kormány tagjait, akik a bécsi labancokkal masíroznak.

Akit elválasztott tőle a fanatikus harciassága, az is igazolva láthatta Tiszát március 21-ikén. Mert ekkor nyilvánvalóvá lett, hogy harci kedvében a nemzet életösztöne lángolt. Még a béke éveit éltük, midőn a lejtőtől óvta a nemzetet, „a lejtőtől, amelyen nincs többé megállás”, és ha száz élete lett volna, de szívesen odadobta volna mind a százat, csakhogy megakassza az öngyilkos rohamot. De sem ifjú királya, sem nemzete nem hitt neki, bár nem egyszer „az ég szerelmére” kérlelte őket. Emlékezzünk vissza: valahányszor a "lejtőt" emlegette, gúnyos mosoly derítette föl politikusok és újságírók arcát. Most már lenn fekszünk a mélységben. Tört tagokkal. Az ifjú király a zászlósaival, polgár és munkás, politikus és újságíró. A mosoly megfagyott ajkunkon.

A lejtőről akarta visszarántani nemzetét akkor is, midőn kegyetlen csapásokkal darabokra törte a nyepozvolim-házszabályokat[iii]. A szörnyű parlamenti csaták sok jó magyart elvadítottak tőle, de benne akkor sem a diplomata óvatossága, hanem a próféta fanatizmusa élt. Látta felvonulni a nagy viharokat és azt akarta, hogy az ország hajóján rendben legyen a kormány.

gróf Tisza István
Ekkor süvöltött el füle mellett az első gyilkos golyó. A zavaros fejű gyomai képviselő le akarta lőni az elnöki székből. Erről a Kovács Gyuláról megtudtuk, hogy buzgó börzelátogató és meglepő volt, hogy a börzén Brutusok teremnek. A lövések után 'Tisza kicsinylő kézlegyintése jelezte, hogy nem esett baja. Neki nem, de a magyarság hajója léket kapott. Hock János[iv] megáldotta a merénylőt, az esküdtek fölmentették, szép grófnők virágot vittek neki, az ellenzéki sajtó pedig szabadsághősként tisztelte. És ezzel megindult a gyors süllyedés a sötét mélységek felé: Nyilvánvalóvá lett, hogy a pesti polgárság amelyből ilyen esküdtbírák kerültek ki, sohasem tudná megvédelmezni a rendet, de még a maga vagyonát sem. Az arisztokrácia balga szüzei pedig nem sejtették, hogy ők már akkor a vörös terror lába elé szórták virágukat.

Az ember vagy akarja az egységes nemzeti államot, vagy nem. Tisza akarta és ennek mindent alárendelt, elsősorban önmagát. Elméletben ő nem volt arisztokrata, nem is volt demokrata, ő magyar volt. Az államot egy kisebbség alapította, az tartotta fenn és amit sem vérrel, sem csellel nem lehetett tőle elvenni, azt Tisza nem fogja odaadni semmiféle „választási aritmetika” kedvéért. Ma már, hogy nem kell megvédenünk nemzeti állam egységét, lehetünk demokraták, amennyire tetszik, de úgy látszik, a történelmi események rohama ennek a számadásnak is megcsinálta az ellenpróbáját, mert azok, akik legszenvedélyesebben követelték a demokratikus választójogot, diktátorok lettek, midőn demokraták lehettek volna és az elnyomást hozták, miután a szabadságért harcoltak.

Tragikuma volt Tiszának, hogy éppen az ő bálványozott magyar népének zöme nem fogadta el a dualizmust. A legtisztább lelkű és legtisztább kezű embernek hallania kellett, midőn az erkölcsi felháborodás számon kérte tőle a pártkasszát. Igen, ez volt a 67-es kormányok sebezhető pontja. A sors keserű iróniája, hogy a nemzet nagy céljai szolgálatában hitvány eszközöket is igénybe kellett venni, míg egyes ellenzéki kalandor-politikusok az ő hitvány céljaik szolgálatába állíthatták a demokrácia és a közéleti tisztaság magasztos jelszavait.

Elkövetkezett a nagy istenítélet. Tisza szívósan ellenezte a háborút, de midőn az összeütközés elkerülhetetlenné lett, tűzzel-vassal irtotta a defaitizmust[v], mert a győzelemtől várta a nemzeti állam minden fájó problémájának megoldását. Talán sohasem fog kitudódni, milyen elszánt harcokat kellett vívnia Béccsel a fegyverben álló magyar nép érdekében. És mialatt az ágyuk dörögtek, nyughatatlan kezek a piacra vetették a választójog kérdését. Gróf Esterházy Mór is vállalkozott rá, hogy a demokrata sárkányt elő fogja lovagolni az udvari lovardában. A szegény ermber hamar meggyőződött, hogy ő egyáltalában nem lovas. A pestiek azonban a választójogi bizottság jelentéseit nagyobb érdeklődéssel olvasták, mint a főhadiszállásét.

Tiszával ekkor egy újabb merénylő pisztolycsövéből másodszor is farkasszemet nézett a halál. Az ellenzéki sajtó alig tudta eltitkolni a nagy tiszteletet, melyet a merénylő személye iránt érzett. Népitélet! A magyar népet ezúttal Lékai-Leitner képviselte[vi]. Ha sajtó akkor azt remélte, hogy kiküldött tudósítókkal fogja magát képviseltetni Tisza temetésén, úgy tévedett; Tisza temetésén sokkal fontosabb szerep várt rá: a sírba a sajtót is beletemették.
Herczeg Ferenc Tisza Istvánnal
Tisza életének legtragikusabb pillanata nem az volt, midőn fegyvert fogtak rá, hanem midőn kimondta a képviselőházban a rettenetes szót: a háborút elvesztettük. Az élet kapuja megint egyszer becsapódott a bolyongó nemzet előtt. Ha sohasem volt miniszter Tisza, ez órában kellett volna őt a nemzet élére állítani. Károlyiék Szent István birodalmával együtt eltemették a magyar becsületet is. A birodalmat Tisza sem tudta volna megmenteni, de az óriás sír fölött ott virrasztott volna a magyarság jó híre, mint egy bús arkangyal, a föltámadás arany harsonájával a kezében.

A háborút elvesztettük! Erre a varázsszóra a nemzet szennyes indulatai kiugrottak a föld a1ó1, emberi formát öltöttek és - miniszteri tárcákat követeltek maguknak.

Nem szükséges egyébként a hatalomra került polgári radikálisok mindegyikétől megtagadnunk a jóhiszeműséget, nyugodjunk bele abba, hogy vezető elemeik, legyenek bár zsidók vagy keresztények, egyszerűen képtelenek arra, hogy megértsék az államot. Ez nem az intelligenciájukon vagy a tanultságukon múlik, hanem a legtöbb esetben átöröklött psychikai fogyatkozás lehet. A lelkileg hontalanok, a nemzeti szolidaritáson kívül rekedt nomádok olyanok, mint a lehullott falevelek: nem tartanak már közösséget semmiféle fával és azért az egész erdő világpolgárainak vallják magukat. A jövő életről írnak és szónokolnak, pedig elméleteik a halál rothadási termékei. A nyugati kultúra harcosainak vallják magukat, pedig a keleti barbár pusztaságok kóborlói. Analitikus elmék, mozgékonyak és olykor szikrázók, de sterilisek és az államot, mint az emberi közösség legmagasabb formáját, csak boncolni és bírálni tudják, de magukban megkonstruálni, a tulajdonukba venni nem. Az állami fegyelemből csak az elnyomatást érzik ki és ebből az érzésükből sarjadt ki ellenszenvük az államalkotó magyarsággal szemben. Azt lehetne mondani: ez az ellenszenv volt nagyrészben az új Budapest szellemi életének mozgató ereje.

Ezek a "szabadgondolkozók" a tudományos kutatás szabadságát követelték laboratóriumaik számára, ahol nagyban gyártották a kútmérget. A magyarság pedig azzal a közömbösséggel nézte őket, amelyet szeret szabadelvűségnek nevezni, amely pedig nem egyéb, mint lelki tunyaság. A világon példa nélkül áI1ó jelenség, hogy egy nemzeti fővárosban tenyészhet olyan politikai irány, sajtó, irodalom, művészet, divat, amely csak a kicsinylés és a megvetés hangjait tudja szólni a történelmi nemzetről. A „haza”, a „hazaszeretet” szót úgy kerülték Budapesten, mint valami nevetséges trágárságot. A magyar szupremácia polgári lapokban is osztályuralommá lett, a dzsentri a züllöttség és léhaság szinonímája, a magyar tisztviselőből korlátolt és enyveskezű naplopót, a parasztból buta és falánk állatot csináltak. Ezzel szemben a pesti jássz-típus[vii] minden válfaja a költői kultusz központjává lett, Arany János nyelvét pedig letorkolta a külvárosi zsargon-magyarság. Nos, ezek ketten azóta kifutották a pályájukat: a jásszból a Lenin-fiú, a zsargon szókincsének ulolsó gyöngye a gájdesz[viii].

A forradalmat nem a nemzeti tanács csinálta. Ez a társulás obszkurus magánvállalkozás maradt volna, ha a harcterekről hazaözönlő katonák zavaros hulláma föl nem emeli. A virágos forradalom[ix] napján a kurucok, a vörössapkások és a doberdói bakák hazájában egy új igazságot bocsátott szárnyra a nemizeti tanács: a hazáért hurcolni bűn, gyávának lenni erény.

A sok fölmentett pesti incroyable[x], aki feszengve várta már, hogyan fogják a harctérről megtérők számon kérni a lapulását, megkönnyebbülten kapott az igén. A súlyos sebekből vérző magyarság lázbetegen feküdt és most molhó kezek végigtapogatták, hogy elcsenjék utolsó kincseit is: a becsületét és a jó hírnevét.
ezekben a szörnyű napokban, midőn az ősi khaosz újból föltámadt, hogy fölfalja a teremtést, egy férfi állott mozdulatlan kősziklaként.

Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae...[xi]

Minden tekintet feléje fordult. Manikűrös kezek rámutattak; monoklis szemek sokatmondóan hunyorogtak. Ami gyűlölet, düh, rombolási vágy élt a felforgatókban, az mind őt kereste. Hogyne, hiszen mindenki előtt világos volt: a magyarság méltósága, ereje, reménysége az ő erős agyában, az ő forró szívében él.

A barátai kérték, követelték, hogy meneküljön. Egy szomorú mosoly volt a válasz. Talán arra gondolt, milyen lesújtó volna, ha a jövő történetírója egyetlen férfit, egyetlen magyart sem találna ebben a korban.

Egy nyirkos őszi estén betoppantak hozzá a hóhérok[xii]. A csendőrök, valami titokzatos Parancsnak engedve, elvonulnak. Izgatott hangok a szobában - a hóhérok izgatottak, nem Tisza. Azután csend lesz. Valahol, egy klubban, valaki megigazítja oldalzsebében a selyemkendőt, leejti petyhüdt ajkáról az aranyvégű cigarettát és idegesen nézi az óráját. Talán ő az, aki a népitéletet meghozta?


Sortűz... Úgy halt meg, ahogyan csak ő tudott. A pesti népköztársaságnak ő volt az egyetlen tagja, aki méltó volt a szó római értelmében vett köztársasági polgár névre. Meg kellett halnia, mert ő volt a magyarság ereje és reménysége. Meg kellett halnia még ma, mert holnap már a megcsalt és meggyalázott nép megint az ő nevét kiáltozná. Meg kellett halnia, mert azok a borotvált arcúak, akik körülkönyöklik a nemzeti tanács asztalát, semmivel sem magyarabbak a hajdani bécsi gyülevész-condottierinél[xiii], csak jóval hitványabbak. A puskalövések, amelyek belecsattantak a Városliget őszi alkonyába, a nemzet szívét vették célba és minden magyarnak szóltak.

Egypár rosszhírű ember titokzatos karriert futott meg a népköztársaságban, egy-két mocskos legénynek teli lett a zsebe pénzzel, néhány selyemfiú hideg robespierrei mosollyal ült a kávéházban. A Károlyi-kormány nem engedte meg a rendőrségnek, hogy, keresse a gyilkosokat. Nos, ti Lovászy, Buza Barna, Jászi, Szende urak és ti többiek mind. Eljön a nap, midőn a ti homlokotokon is a halál verejtéke fog gyöngyözni. Kívánjuk nektek, hogy olyan emelt fővel és olyan erős szívvel lépjetek be a fekete kapun, mint belépett Tisza István, akit a felesége oldalán szíven lőni, ti szerintetek, nem volt bűn!

Most ott fekszik a geszti sírboltban. Az agysejtjeivel együtt porrá lesznek a képek is, amelyeket egy szabad, munkás, istenfélő magyar népről festett magának.

Az utókor talán szobrot fog neki állítani. Mi mindig fölismerjük az emberi nagyságot, midőn már kiterítve látjuk, azért is vagyunk a világ legtehetségesebb és azért ma a világ legutolsó népe. De minek szobrot? Az ő alakja karcsú, kemény toronyként emelkedik már is a szűkké lett Alföld láthatára fölé. És napról-napra nő. Minek szobrot? Legszebb emléke, hozzáméltó emléke lesz, ha nemzeti fővárosunkká tudjuk tenni a várost, ahol elfolyt a vére.

--------------------------------------------------------------------------------

[i] „Két Arckép. Tisza István, Károlyi Mihály” Budapest, 1920, Teljes szöveg, saját jegyezeteimmel.

[ii] A szinházi földszint, annak közönsége (fr.). Itt: Mintha csupa Tisza István vette volna körül.

[iii] Kb. A végtelen időhúzásra alkalmas házszabályok. A lengyel liberum veto-ra, az országgyűlési tagoknak ama jogára utal, mellyel minden egyes tag tiltakozásával, (nie pozwalam) a határozathozatalt megakadályozhatta. Így az ország gyakorlatilag kormányozhatatlanná, a rendszer a tehetetlenség jelképévé vált. Utalás a Tisza kormányzását gátló obstrukciókra, mikor a Parlamentben órákat olvastak fel idézeteket, törvényeket, csakhogy a kormány ne tudjon a többségével élve határozatot hozni.

[iv] Hock János (Devecser, 1859. dec. 31. – Bp., 1936. okt. 9.) író, politikus, katolikus lelkész. 1887-től szabadelvű, majd nemzeti párti programmal országgyűlési képviselő. Később ismét szabadelvű, azután más pártokhoz csatlakozott. Szabadkőműves volt, a polgári radikálisok barátja. Kőbányán lett plébános, irodalmi műveket adott ki, a Pesti Hírlap és más lapok munkatársa volt. Ismert szónokként Tisza István ellenzője. 1913-tól a függetlenségi párt tagjaként Károlyi Mihály hívéül szegődött, 1918. okt. 25-én – Károlyi miniszterelnökké történt kinevezésekor - a Nemzeti Tanács elnökévé választották, így ő mondta ki, hogy a Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja a köztársaság kikiáltását. A kommün bukása után Csehországba emigrált és 1933-ig külföldön élt. A rendszert támadó cikkei miatt hazatérte után bíróság elé állították és egy évre elítélték, majd kegyelmet kapott.

[v] Békepártiság, a háború azonnali befejezését sürgető irányzat.

[vi] Tisza ellen 1919 október 16.-án nyilt utcán követett el merényletet.

[vii] Jassz, pesti zsargonban a.m. vagány.

[viii] Gajdesz, korabeli (talán német-jiddis eredetű) jassz zsargon szó, annyi mint pusztulás, dögrovás, ma a „gajra megy, gajra vágni” alakokban él. A Tanácsköztársaság után a Lenin fiúk emlékével asszociálódott a szó. „Az első gyilkosság, amely bebizonyíthatóan a Lenin-fiúk mûködéséhez fûződik, 1919 április 20-án, Húsvét vasárnapján történt. Áldozata Dobsa Miklós l9 éves huszárzászlós volt. Délután apjával a Dunakorzón sétált, ahol igazolásra szólították fel. Mivel katonai igazolványát előző nap elveszítette, bevitték a vörösőrség politikai megbízottjához, Schön-Goldberger Gáborhoz, aki vallatni kezdte. Dobsa a vallatás közben mosolyogni mert, mire Schön átkísértette Csernyhez azzal, hogy „küldjék gajdeszbe”. Ami szintén azt jelentette, hogy öljék meg. Cserny átadta a fiatal embert Groó Géza és Nyakas János terroristáknak, akik levitték a pincébe, össze-vissza verték, eltörték álkapcsát és felsőkarját, maid agyonlőtték. Kifosztott holttestét a Dunába dobták” (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora c. munkája alapján. Budapest, 1935, a Magyar Szemle Kiadása)..

[ix] Az október 30.-án kitört forrradalmat a történetírás, főleg a balos-komunista hagyományok nyomán „őszirózsás forradalomnak” nevezi. Az őszirózsa azonban augusztusban, nem októberben virágzik, a virágok valójában krizantémok voltak, melyekkel a város a közelgő halottak napja miatt volt tele. A halálvirág szomorú szimbóluma Károlyi tevékenységének.

[x] Kb. hangoskodó úrifiúk. Szószerint a.m. „hihetetlen” (fr., ejstd „enkroájábl” . Azokat az affektált piperkőcöket hívták így a fr. forradalom és a császárság közötti direktórium korszakában, akik csizmás-ingujjas-nagykalapos öltözetükkel keltettek feltűnést, és republikánus érzelmű szélsőséges mozgalmat is alakítottak. Tevékenységük inkább utcai verekedésekben merült ki, női megfelelőjük a „mervilleuse”-ök (a.m . „csodálatos”, ejdsd. „merveijjőz” voltak. Mindkét szó affektált nyelvezetükre való irónikus utalás.

[xi] a. m. Ha ég-föld összeszakad, rettenhetetlenül áll meg romjain (idézet Horatius Ódáiból III, 3, 7).

[xii] Tiszát 1919 október 31-én a mai Hermina úton bérelt lakásán lőtték agyon. Felesége, és unokahuga, gróf Almásy Denise volt jelen. A gondolat – a Révai lexikon Tisza-per címszava szerint - Kéri Pál újságírótól eredt, aki tervének megnyerte Csernyák Imre állítólagos századost, a katonatanács elnökét és együtt vettek rá több, a Károlyi pártkörbe feljáró katonaszökevényt a gyilkosság elkövetésére. Kéri Pál és Csernyák Imre vezetésével két autón indultak el a terv szerint Pogány József újságíró, utóbb kommunista népbiztos, Dobó István, Horvacsanovics Tivadar Sándor és Müller, más néven Kudaecker nevű tengerészek, Sztanykovszky Tibor tart. Záslós, Hótter Sándor tényleges főhadnagy, Gaertner Marcel állítólagos vegyészmérnök, és eyg Lánz nevű zászlós, valamenyien zöld katonaköpenyben és katonasapkával a fejükön. Kéri Pál künn maradt a villa előtt, Csernyák benn a kapunál állt meg, Hüttner, Müller illetve Kudaecker és Láng a villa küörül a kertben helyezkedtek el, míg Pogány, Dobó, Horvacsanovics és Sztanykovszky a villa előcsarnokába mentek s a szobájából feleségével és unokahugával gróf Almásy Denise-zelszembejövő Tiszát rövid szóváltás után agyonlőtték. Tiszánál revolver volt, de ezt letette. Akkor nyitottak rá tüizet. A gyilkosok közól Dobót halálra itélték, és a börtönben halt meg – az itélet nem volt törvényes. Csernyák, Pogány, Horvacsanovics és Láng megszöktek. Kérit későb a Szovejtűniónak adták ki. Hüttnert 15 évre itélték, a börtönben halt meg. Fényes László ujságíró ellen is vádat emeltek, de későb eljteték. Mindez a 20-as évek közepéig zajlott le. Pogány a Szovjetúnióba menekült, Kún Bélával együtt Sztálin egyik 37 körüli „tisztogatása” szorán végezték ki). Pogány a Népszava főszerkesztőjeként nagy szerepet játszott a kommunisták hatalomrajuttatásában, Károlyira igen nagy hatással volt. 1919 februárban még a komunisták ellen agitált, de egy hónapra rá már a legnagyobb hatalmú kommunista népbiztos. Apja, Schwarz Vilmos a pesti zsidó hitközség alkalmazottja, temetői előimádkozó volt, aki felakasztotta magát, miután a kommün bukása után a hitközség felmondott neki. Mikor a kommün alatt a temetőben gratuláltak neki, milyen nagy ember let a fia, ezt felelte: „Bárcsak a fiam koporsóját kísérhetném a sírjához” )Az Újság, 1919. okt. 28.). Károlyi kapcsolata a Tisza-gyilkosság elkövetőivel közismert volt, sokan felbujtónak tartották. Ez nincs bizonyítva, közvetett szerepét, tudomását az ügyről azonban nehéz kizárni. A Tisza családhoz küldött részvéttáviratát sokan cinizmusnak tartották.

forrás: www.valtozast.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése