2011. december 30., péntek

Babits Mihály: Áldás a magyarra...


"Lám,igaz jószágunk visszatért kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze,
Mert erős a fegyver és nagy a hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja,mint a Dunának és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.

Él a nagy Isten és semmi se megy kárba,
Magyarok sem lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned,veled már az Isten.
kelnek a zsarnokok,tűnnek a zsarnokok.
Zsibbad a szabadság,de titkon bizsereg,
és jön az igazság,közelebb, közelebb.."

2011. november 5., szombat

Bibó István kiáltványa

1956. november 4.

Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a hajnali szovjet tárgyaláskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megjelenni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az Országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedül törvényes magyar kormány egyetlen képviselője.

Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:

Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benn akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, miszerint a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be. A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. A néhány napirenden volt utcai igazságtételt, valamint ókonzervatív erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését a kormány rövid úton megszüntethette volna. Az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, illetőleg visszahívni: komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen - kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem érdekében.

Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.

Isten óvja Magyarországot!

Budapest, 1956. november 4.

(Megjelent; Bibó István: Válogatott tanulmányok, 1935-1979. IV. kötet. Szerk.: ifj. Bibó István. Budapest, 1990. 165-168. l.)

2011. november 2., szerda

Ha-ha-ha!!!

Szerencsétlenségére akkor került államtitkári posztra, amikor nem volt még elég felnőtt a nemzet igazán tahó kormánytagok befogadására. Megdönthetetlennek hitt hatnapos kormányszóvivőségi rekordját csak Demcsák Zsuzsa tudta később alulmúlni.
Maradt így aztán újságíró, és a gyökér bulvárfogyasztók haza tanár ura. De ezen már tényleg ne akadjunk fenn. Abban a médiában, ahol Győzike rapper, Sas József humorista és Palik László sportriporter, ő miért is ne viselhetné éppen a Tanár Úr titulust?


2011. október 31., hétfő

Magyar holokauszt





A második világháború vége felé a jugoszláv partizánok úgy foglalták vissza a Délvidéket, hogy közben közel 40 ezer ártatlan magyart mészároltak le. Ez volt Tito vérbosszúja az újvidéki hideg napokért.
A magyar holokauszt. Egyszerűen csak így lehet leírni azokat a szenvedéseket és kínhalálokat amelyeken '44 telén a vajdasági magyarok végigmentek A II. világháború elvesztésével egy időben Délvidéken egy kíméletlen vérontás vette kezdetét. Tito partizánjai ugyanis vérbosszúra esküdtek fel és megkezdték a vajdasági magyarság tömeges kivégzését.
944. október közepétől kezdődően másfél hónapon át, tombolt a halál Bácskában, Bánátban, Baranyában és a Szerémségben. A jogtalan cselekedetek valójában jól szervezett hidegvérrel végrehajtott tömeggyilkosságok voltak. Nem spontán népi akció, nem a 42-es hidegnapok miatti bosszú, hanem jó előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott népirtás, az őslakos vajdasági magyarság lefejezése. A megmaradt halállistákon a kivégzettek nemzetiségét is feltüntették. Egész települések magyar lakosságát vitték a kivégzőhelyre. Bűntelen emberek kerültek fel ezekre a szörnyű listákra. Semmi mást nem tudtak fölhozni ellenük, minthogy magyarok voltak.

Magyar holokauszt

A délvidéki mészárlás áldozatainak emlékére
Született: Délvidék,
Meghalt: 1944, Bácska, Bánát, Baranya, Szerémség
"Mind tudjuk, hogy a holokausztipar rémmeséi mellett hiányoznak a nemzettársak. Családok kiket a gulágra vittek, családok kiket a szlovákok mészároltak le a Felvidéken, családok kiket a szerbek mészároltak le a Délvidéken, családok akiket a zsidók mészároltak le az Andrássy út 60 poklában, családok akiket az oroszok mészároltak le otthonaikban, vagy hurcoltak el a gulágra mielőtt közülük a családanyákat és leánygyermekeket tucatszám legbrutálisabbban megerőszakolták.
Számolni sem tudom mennyien vannak akik már csak emlékeinkben élnek lobogó lánggal. Egy közös van bennük: életüket adták mert magyarnak születtek."
Nukleon
A második világháború vége felé a jugoszláv partizánok úgy foglalták vissza a Délvidéket, hogy közben közel 40 ezer ártatlan magyart mészároltak le. Ez volt Tito vérbosszúja az újvidéki hideg napokért.
A magyar holokauszt. Egyszerűen csak így lehet leírni azokat a szenvedéseket és kínhalálokat amelyeken ‘44 telén a vajdasági magyarok végigmentek A II. világháború elvesztésével egy időben Délvidéken egy kíméletlen vérontás vette kezdetét. Tito partizánjai ugyanis vérbosszúra esküdtek fel és megkezdték a vajdasági magyarság tömeges kivégzését.
1944. október közepétől kezdődően másfél hónapon át, tombolt a halál Bácskában, Bánátban, Baranyában és a Szerémségben. A jogtalan cselekedetek valójában jól szervezett hidegvérrel végrehajtott tömeggyilkosságok voltak. Nem spontán népi akció, nem a 42-es hidegnapok miatti bosszú, hanem jó előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott népirtás, az őslakos vajdasági magyarság lefejezése. A megmaradt halállistákon a kivégzettek nemzetiségét is feltüntették. Egész települések magyar lakosságát vitték a kivégzőhelyre.
Bűntelen emberek kerültek fel ezekre a szörnyű listákra.
Semmi mást nem tudtak fölhozni ellenük, minthogy magyarok voltak.

forrás

Délvidéki mészárlások

1942 januárjában-februárjában a Délvidékre bevonuló magyar csapatok és csendőr alakulatok által végrehajtott partizánvadász-razziákban több mint 4 ezer, főleg szerb nemzetiségű ember vesztette életét. Az 1942-ben elkövetett bűnös túlkapások, gyilkosságok napfényre kerültek és már a Horthy rendszerben feltárták az eseményeket, felelősségre vonták a bűnösöket.
Cseres Tibor Hideg napok című regényéből film is készült, magyar bocsánatkérésként, az áldozatokért.


Az 1942-es „hidegnapok” után két és fél évvel jött a titói megtorlás. Máig sem tudni, hogy pontosan hány magyar áldozata volt a bosszúhadjáratnak. Matuska Márton vajdasági történelem kutató szerint sok falu teljes férfi lakosságát kiirtották, s aki megmaradt haláltáborba vitték. A partizán osztagok házról házra járva szedték össze a magyarokat, főleg a férfiakat elmondhatatlan kegyetlenséggel hosszan kínozták, majd kivégezték őket, az áldozatokkal megásatott tömegsírokba lökve a tetemeket.

Az 1944-45-ös titói megtorlásról 1990-ig egy szót sem lehetett kiejteni. Az elmúlt években az elhunytak hozzátartozói egy-egy keresztállítással kísérelték meg az emlékezést a délvidéki temetőkben és a tömegsírok feltételezett helyein. A rákövetkező napokban az emlékezés e szerény jelei közül sokat ledöntöttek, tönkretettek ismeretlenek.

2009. november 29.-én a Bazilikában és szerte a világon, ahol magyarok élnek, imádkozzunk együtt az ártatlanul elpusztítottakért, emlékezzünk meg a második világháború minden délvidéki áldozatáról és gondoljunk hálás szívvel azokra, akik a kisebbségi lét nehézségeit vállalva őrzik halottaink emlékét.


„Csak el akarom mondani, oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok. S amikor mindez megtörtént, akkor ne azt hirdessük, hogy most ismét rajtunk a sor, hogy mindezt visszaadjuk, kamatostul, mint szokás, hanem mondjuk, hogy ennek örökre vége”

(Matuska Márton: „A megtorlás napjai” című könyvéből)


Megjegyzés:

Mivel elévülés nélküli emberiség elleni bűntettekről van szó, ideje lenne megindítani az eljárást, megállapítani a felelősséget, ma már ebben lehetne támogatást kapni nemzetközi fórumoktól, és jó lenne a magyar iskolákban tanítani a történteket. Minden ellenkező híreszteléssel szemben magyart sem szabad ölni.

Hogyan is van ez?
Tény: Háborús bűntett elkövetése miatt vádat emelt Képíró Sándor volt csendőr százados ellen a Budapesti Nyomozó Ügyészség.
Nemzeti Jogvédő Alapítvány oldaláról:
"Zuroff úr, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal iroda igazgatója a magyarországi zsidószakértők által is bírált az „utolsó esély” ún. nácivadász akció keretében Dr. Képíró Sándor személyében háborús bűnöst vélt találni, s így emberek tömeges kivégzésével vádolja. Ezek úgy foglalhatók össze, hogy: 1942-ben, az 1941-ben Magyarországhoz visszacsatolt Újvidék városában csendőrtisztként részt vett zsidók és szerbek kivégzésében és kivégeztetésében, hogy részt vett továbbá a délvidéki zsidó deportálások lebonyolításában 1944-ben,s hogy a felelősségrevonás elől 1944-ben a nemzetiszocialista Németországba menekült, s hogy 1946-ban háborús bűncselekmény miatt elítélték.
Ennek kapcsán azt állítja, hogy Dr. Képíró Sándor a harmadik legkeresettebb háborús bűnös Dr. Efraim Zuroff tízes listáján. Számos alkalommal közöltük és bizonyítottuk, hogy dr. Képíró nem követett el bűncsekményt, terhére elkövették a hamis vád bűntettét, s folyamatosan elkövetik a rágalmazás bűntettét."

2011. október 30., vasárnap

Pincebörtön

A Köztársaság téri pincebörtönök titkai 1992-ben, a Magyar Televízió egyik szerkesztő-riporterét, Dézsi Zoltánt azzal a feladattal bízták meg, készítsen filmet a Köztársaság téri pincebörtönök titkairól. A 120 perces kétrészes filmet Pincebörtön címmel nem sokkal az 1994-es tavaszi választások előtt mutatta be a Magyar Televízió. A film egykori csatornázási dolgozók, titkárnők, egykori rendészek, AVH-sok, kábelszerelők segítségével igyekezett hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a Magyar Szocialista Párt (MSZP) alapjaiban az egykori pincebörtönre épült amelynek titkait 1956 óta rejti az épület. Dézsi Zoltán ma is lankadatlanul kutat-keres, annál is inkább, mivel az új metróvonal építése során fény derülhet a még rejtőzködő titkokra is. ...

A forradalom arca

November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen.



Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott hősi szabadságharca így végül elbukott.

A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tün­te­té­sével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával feje­ződött be Csepelen november 11-én

A következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is. Az 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16 év feletti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását. (Lásd: Mansfeld Péter kivégzése!) A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak...

A harcokban 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el, negyedmillió magyar hagyta el az országot, de egyesek szerint a halálos áldozatok száma elérheti akár a 40 000-ret is.

2011. október 29., szombat

Vasárnap a m1-es csatornán - Kötelező megnézni!!

Megrázó, sok vitát kiváltó filmet mutat be vasárnap a köztelevízió m1-es csatornája a Szcientológiai Egyházról.

SzcientológusokA „Míg végül semmid sem marad” című ilm igaz történeten alapul. Egy német családról szól, akiket prédaként ölel át és fon be egy magát vallásnak hirdető csoportosulás, a Szcientológiai egyház. Miközben a fiatalasszony képtelen elszakadni, s egyre mélyebben és szorosabban kötődik a szervezethez, a férj, aki korábban maga is szcientológus volt, úgy dönt, hogy otthagyja a társaságot. Sikerül is a menekülés, ám eközben elveszíti a hitvesét és a kislányát.
A kényes témának számító filmet titokban forgatták, mert az alkotók tartottak a szcientológusok támadásaitól. A német közszolgálati televízióban való bemutatása óta azonban csak fokozódnak a film körüli feszültségek, botrányok. A németországi szcientológusok szerint a tévéfilm „a türelmetlenség és a diszkrimináció légkörét alakítja ki egy vallási közösség ellen". A film készítői azonban cáfolják a vádakat, s mint hírlik, nem futamodnak meg, mert az igazság, vallják, mindennél előbbre való.

A filmet október 30-án, vasárnap este 21.30-kor vetíti az m1.

2011. május 18., szerda

Hab a tortán

Pályaválasztás: legyél te is európai képviselő!

Mennyit „keres” egy európai képviselő? Kevesen tudják a választ és még kevesebben azt, hogy 2011 március 3-án az Európai Néppárt (aminek miniszterelnökünk az egyik alelnöke) az Európai Szocialisták Pártjával együtt egy 1,500 EUR juttatásemelést (havonta) szavazott meg az európai képviselők számára. Érdekes megjegyezni, hogy már tavaly is volt egy hasonló 1,500 EUR havi juttatásemelés, a jelenlegivel tehát tavaly óta havi 3,000 EUR-óval emelkedett az EP-képviselő juttatása. Most tehát, így néz ki egy EP-képviselő bére és juttatása:
• Havi fizetés: 7,957 EUR, azaz jelenleg kb 2,172,000 Ft. Ez évente kb 26,067,000 Ft.
• Ehhez még hozzájön 304 EUR naponta, ha a képviselő jelen van a plenáris ülésen (ami nem kötelező...), azaz naponta plusz 83,000 Ft. Mivel évente 60 plénáris ülés van, ez 4,980,000 Ft.
• Havi juttatás asszisztensek alkalmazására (4 asszisztensre van lehetőség): 19,709 EUR, azaz 5,380,000 Ft. Ez évente 64,567,000 Ft.
• Évi juttatás utazási költségekre: 60,000 EUR, azaz 16,380,000 Ft.
• Végkielégítés az 5 éves mandátum után (ezt „nyugdíjnak” hívják hívatalosan): 394,000 EUR, azaz 107,560,000 Ft.
Ha mindezt összeadjuk, az 5 éves mandátum végén 786,000 EUR, azaz 214,578,000 Ft a kis summa (270 Ft/EUR árfolyamon), amit felvehet egy európai képviselő juttatásaival együtt és ebben még nincs is benne a napi 304 EUR (azaz 83,000 Ft), ami „jár” minden napi jelenlét után a plenáris üléseken, de a többihez képest, ez már ugye aprópénz. Persze, a magyar EP képviselő fizetése adóköteles Magyarországon (a juttatások már nem), de a nemrég bevezetett egykulcsos 16%-os szja adó aligha jelent többet, mint egy szunyogharapást ilyen kaliberű jövedelem számára.


Mindezzel szemben, Magyarországon a felmérések szerint 3 millió ember él szegénységben, vagyis, a magyar társadalom egy harmada. De akár 3.5-4 millióról is beszélhetünk, ha ebbe a körbe soroljuk azokat is, akik a nyomor közvetlen fenyegetettségében élnek. Másfél millióra becsülhető ebből a csoportból azoknak a száma akik mélyszegénységben élnek, vagyis másfél millió ember ma Magyarországon a teljes kilátástalanság állapotába került és gyakran éhezik.

Az idén nem csak a képviselők havi juttatása emelkedett több mint 400 ezer forinttal (ami végre meghaladja a havi 5 milliót), hanem növekedett az éves keret is, amiből a képviselő elkényeztetheti magát a kimerítő munka után. Ugyanis, immár közel egy milliárd forint az a -tavaly még csak 700 milliós- évi keret, amiből a képviselő és családtagjai egészségügyi és fitnessz szolgáltatásokat igényelhetnek. Létezik az EP képviselők számára egy „Practical Guide to the Reimbursement of Medical Expenses” (vagyis „gyakorlati útmutató az egészségügyi költségek visszatérítéséhez”), amely bizalmas dokumentumnak számított ameddig most ki nem borította a bilit egy brit nemzeti képviselő. Eszerint, az EP képviselők és hozzátartozóik olyan szolgáltatásokat vehetnek igénybe grátisz, mint: plasztikai sebészet, fogyasztó, alakformáló és fiatalító kezelések, „limfatikus drenázsok” (méregtelenítő masszázsok) vagy akár termálfürdő látogatások. Emellett –sírni vagy nevetni?- a női képviselő férje számára az impotencia kezelése, valamint a Viagra költségei is téríthetők…

Vajon még hány ilyen titkos EP költségvetési keret létezik különböző egzotikus természetbeli juttatásokra? Bizonyára van még, hiszen például nemrég arra is fény derült, hogy 2009-ben közel egy milliárd forintba került az európai adófizetőnek az EP képviselők számára bérelt brüsszelli limuzinok. Van-e egyáltalán valami Brüsszelben, amit az EP képviselőnek a keservesen megkeresett gázsiből (jelenleg havi 2 millió és valamennyi) kell fizetnie és nem plusz juttatás formában kap meg? Hát nem egy csodavilágban élünk? Legalábbis persze, ami az EP képviselőket illeti.



Források:
• http://www.origo.hu/nagyvilag/20090223-tpa-galvinjelentes-epkepviselok-fizetese-visszaelesek.html
• http://jslefebvre.wordpress.com/2011/03/04/les-deputes-europeens-se-font-un-petit-cadeau-a-135-millions/
• http://www.bbc.co.uk/news/world-europe-12645730
• http://euobserver.com/9/31918

2011. április 13., szerda

Fény derül a katyni mészárlásokra

1943. április 13.

A berlini rádió adta hírül, hogy a német megszállás alatt lévő Szmolenszk környékén, a katyni erdőben tömegsírokat találtak, amelyek az 1939 szeptemberében szovjet hadifogságba esett és az NKVD által agyonlőtt lengyel katonatisztek holttesteinek ezreit rejtették.

A bejelentést kezdetben Nyugaton erőteljes kétkedés fogadta, mivel átlátszó náci propagandafogásnak tartották. Hamarosan kiderült azonban, hogy a brutális mészárlás tényleg megtörtént. 1939 szeptemberében a Vörös Hadsereg közel 230 ezer lengyel hadifoglyot ejtett, a tisztek elhelyezésére három tábort nyitottak: Kozelszkben, Sztarobelszkben, valamint Osztaskovban.

A kivégzéseket Sztálin 1940. március 5-én rendelte el Berija belügyi népbiztos javaslatára. A döntés több mint 25 ezer ártatlan ember halálos ítéletét jelentette. A Kreml hatvan év után ismerte el a gyilkosságok tényét.

II. József Bécsbe viteti a koronát

1784. április 13-án II. József Bécsbe viteti a koronát



Szigorú alkotmányjogi felfogás értelmében Magyarországnak nem is volt II. József nevű királya. (Ezen felfogás értelmében királynak az számít, akit megkoronáztak, s nem az, aki ténylegesen uralkodik.

Ezért tekintjük például IV. Ferdinándot királynak, aki ugyan sohasem uralkodott, de 1647-ben magyar királlyá koronázták, ám még apja halála előtt elhunyt.)

Mária Terézia legidősebb fia ugyanis, aki 1765-től a Német-római Birodalom császári címét is viselte, és Magyarországon kilenc és fél évig uralkodott, sohasem koronáztatta magát magyar királlyá.

A koronázáskor ugyanis az új uralkodónak meg kellett esküdnie arra, hogy a rendeket eddigi szabadságukban megtartja, és erre II. József nem volt hajlandó, hiszen egész reformprogramja éppen a rendiség összetörésére irányult. II. József nemcsak nem elégedett meg azzal, hogy visszautasítsa a koronát, de 1784-ben hagyományos őrzési helyéről, a pozsonyi várból Bécsbe, az udvari kincstárba vitette a Szent Koronát.
A koronaőrséget feloszlatta. Ez a gesztusa szinte hadüzenet volt a magyar rendi felfogásnak. Világossá tette; nem szent ereklyének, hanem csak becses múzeumi tárgynak tekinti Szent István koronáját.

A kortársak emiatt `kalapos királynak` csúfolták.

2011. április 3., vasárnap

1941. április 3-án Teleki Pál öngyilkos lesz


1941 elején egyre fokozódott a német nyomás Jugoszláviára annak érdekében, hogy csatlakozzék a háromhatalmi szerződéshez. Pál jugoszláv régensherceg és Cvetković miniszterelnök úgy vélte, ha engednek a német kívánságnak, elkerülhetik a megszállást vagy éppen a fegyveres agressziót. Ezért március 25-én a kormányfő és a külügyminiszter Bécsben aláírta a háromhatalmi egyezményt. A következő napokban azonban egy spontán népi tüntetésektől támogatott államcsíny, amelyet angolbarát tábornokok, katonatisztek hajtottak végre, elsöpörte a kormányzatot.
Ez az esemény veszélyeztette a görögországi német beavatkozást célzó Marita-terv és az eredetileg május 15.-i kezdésre kitűzött Barbarossa-terv (a Szovjetunió elleni támadás) megvalósítását. Hitler ezért úgy döntött, hogy mielőbb lerohanja Jugoszláviát. A gyors siker érdekében szükségesnek tartotta, hogy magyar fegyveres erők is részt vegyenek a hadműveletekben. Horthy hajlott a cselekvésre. A Bácska, a Bánát, egy adriai kijárat megszerzésének lehetősége jelentette számára az elsődleges vonzerőt.
Teleki Pál miniszterelnök viszont tisztában volt azzal, hogy noha Anglia 1940 nyarától egyedül viselt háborút Németország ellen, hamarosan lehetséges egy olyan világkoalíció létrejötte, amely döntő vereséget mér Németországra, szétzúzza a tengelyt, és Magyarország ismét a vesztes oldalra kerül.
A kormányfő úgy ítélte meg, hogy nem tudja megakadályozni Magyarország részvételét a Jugoszlávia elleni támadásban. Barcza György londoni magyar követ április 2-i táviratából kiderült, hogy Magyarország számíthat az angol hadüzenetre. Teleki - nem alaptalanul - úgy érezte, ő is felelős a katasztrófáért, mivel nem lépett fel eléggé határozottan, hogy megkísérelje visszatartani Horthyt a kárhozatos döntéstől.
Az április 3-ára virradó éjszakán önkezével vetett véget életének.

Churchill a német támadás megindulásakor, április 6-án, utasítást adott a Magyarországgal való diplomáciai kapcsolatok megszakítására, a következő napon ez meg is történt. Roosevelt elnök, amikor az amerikai törvényhozást tájékoztatta a Magyarország és Jugoszlávia közötti hadiállapotról, Magyarországot nevezte meg agresszornak. Visinszkij helyettes külügyi népbiztos közölte Kristóffy követtel: a szovjet kormányra különösen rossz benyomást tett, hogy Magyarország egy olyan állam ellen intézett katonai támadást, amellyel, néhány hónappal ezelőtt örök barátsági egyezményt kötött; hangsúlyozta továbbá, hogy kormánya csak azért nem alkalmaz szankciókat, mert nem akarja a Magyarországgal kialakult viszonyt felborítani.

2011. március 28., hétfő

Nyílt levél Gyöngyöspatáról

Gyöngyöspata többségi társadalma fontosnak érzi, hogy a sokszor egyoldalú, felszínes híradások, nyilatkozatok mellett tájékoztassa az ország közvéleményét arról, valójában milyen folyamatok és történések vezettek az elmúlt hetekben kialakult helyzethez, és egyben rávilágítson arra is, mitől várja a feszültségek és problémák enyhülését.

A faluban több száz évig békésen élt együtt a magyar többség és a cigány kisebbség. Generációkon keresztül a mezőgazdasági termelés határozta meg a falu arculatát, adta az itt élők kenyerét. Az első problémák 15-20 évvel ezelőtt jelentkeztek, és egyre súlyosbodtak. Egyre hangosabb és agresszívebb lett egy csoport a falu lakosságán belül (nagyrészt máshonnan betelepített családok), és egyre inkább mindennapossá váltak sok család, ember számára az inzultálások és a sérelmükre elkövetett tulajdon elleni bűncselekmények. Tehát egyáltalán nem hangulatkeltésről és politikai játszmáról van csak szó, mint ahogy azt sokan hangoztatják. A problémák nem újkeletűek!

Szeretnénk világossá tenni, hogy a sajtó jelentős részében gyerekcsínynek és apróbb lopásnak titulált „ügyek” valójában mit is takarnak. A folyamatos fenyegetettség és félelem, valamint megalázottság lett része számos, főleg idős ember mindennapjainak, főként a falunak azon a részén, ami az említett, társadalmi normákat megszegő családok közelében található. Kialakult a félelemkeltésnek és bűnözésnek egy fojtogató hálója: a deviáns csoportba tartozó gyerekek, tinédzserek nappal, a miséről vagy éppen a boltból hazatérő idős embereket nyíltan szidalmazzák, sok esetben le is köpik, táskájukat rángatják, őket kővel dobálják. Majd éjszaka bemennek a kertjükbe, fészerükbe, ahonnan ellopnak kisebb és nagyobb javakat.

Lehet ezeket „apróbb lopásnak” is nevezni, de a tevékenység olyan gyakori és módszeres, hogy a végeredmény tragikus: sok létminimum közelében élő idős ember kerül lehetetlen helyzetbe, amikor éppen ellopják tűzifáját, vagy annyira fosztogatják a kertjét, hogy föl kell hagynia a termeléssel. De a legfájóbb a pszichés hatás: a folyamatos rettegés miatt a megérdemelt nyugodt öregkor helyett mindennapi félelem és létbizonytalanság lett osztályrésze sok-sok embernek.

Föl szeretnénk arra is hívni a figyelmet, hogy a pusztítás akkor is pusztítás, ha nagyon sok apró mozdulat következménye. Az említett közösségromboló csoport miatt tizenöt év alatt eltűnt, romhalmazzá és pusztasággá vált a Kecske-kő harminc hektárnyi oldala, ami előtte Gyöngyöspata „nyaralónegyede” volt hobbikertekkel, pincékkel, gyümölcsösökkel. A karókat, oszlopokat tűzifának hordták el, a pincéket föltörték, számos esetben a cserép mellett még a tetőgerendákat is elvitték, a gyümölcslopás módszerét sokszor a faágak letörése és elvonszolása jelentette. Most úgy néz ki a terület, mintha bombatalálat érte volna. A termelés leállása miatti anyagi kár is hatalmas, szerény becslések mellett is körülbelül harmincmillió forint évente, de legalább ennyire fájó veszteség, hogy Gyöngyöspata egyik legfontosabb közösségi színterét veszítette el, vészesen rövid idő alatt.

A faluban két hétig tartózkodó Szebb Jövőért Polgárőrség tevékenysége országos szintű felháborodást váltott ki, de az éremnek másik oldala is van: a falu lakóinak nagy része úgy érzékelte, hogy összességében (nyilván ebben a jelen lévő rendőri erőknek is szerepe volt) két évtizede nem érzett nyugalom és biztonságérzet volt tapasztalható. A faluközpont hídján megszűnt a gyerekbandák vámszedése (szó szerint értendő!), az idősek nyugodtan el tudtak menni misére, a postára vagy a boltba, nem kellett feléjük repülő kődaraboktól, köpésektől, szidalmaktól tartaniuk, és éjszaka is nyugodtan alhattak.

Ennél kisebb súlyú dolgok, de tény, hogy a szokásos ordibálás, kiabálás is megszűnt, valamint a lopott kábelek égetéséből származó, rákkeltő anyagokat tartalmazó füst sem rontotta a falu levegőjét. A lakosság nagy részének hozzáállását, és a már hosszú évek óta kialakult nyomást jelzi, hogy a 2800 lakosú faluban pár nap alatt 1005-en írták alá azt a petíciót, ami a Szebb Jövőért Polgárőrség helyben maradását kérte, amikor annak hatósági kiutasítása került szóba.

Tisztában vagyunk azzal, és fontosnak tartjuk deklarálni, hogy nem a helyi cigányság egésze felelős a fent leírt problémákért, számos becsületes és a közösséget építő család is él itt köztük. Ezért megértjük és sajnáljuk, ha ebben a két hétben bármilyen sérelem érte őket. De fontosnak tartjuk a nyilvánosság elé tárni, hogy sok száz ember, köztük kiemelten idősek és gyerekek, hasonló félelemben és sokszor megaláztatásban él már nem két hete, hanem sok éve. Azt szeretnénk elérni, hogy az ő problémáik se legyenek szőnyeg alá söpörve vagy bagatellizálva, hanem mind a hatóságok, mind a politika és a média segítsen rajtuk is. Decemberben az iskolában hárman ájulásig vertek egy gyermeket, akit szülei át is írattak másik iskolába. Tettük indoklásakor azt válaszolták, szórakozásból cselekedtek. Az ilyenek miért nem érdekes hírek a jogvédők és újságírók számára?

Kiemelendő az is, hogy az átlagosnál nem rosszabb bűnözési statisztikák hátterében félelem és kiábrándultság van, nagyságrendekkel több a valódi bűneset, mint amit hivatalosan lajtromba vesznek. Az egyik korábbi helyi képviselő munkájának hála egy civil gyűjtemény is született, amiben a rendőrségi statisztikáknál nagyságrendekkel több bűncselekményt dokumentáltak 2006-ban.

Csak a valódi integráció és rendfenntartás segíthet. De csakis az a fajta integráció, ami világosan különbséget tesz a közösséget építeni és az azt rombolni akaró egyének között, etnikumra való tekintet nélkül. Támogatni és segíteni kell mindenkit, aki rászorul, ha annak valódi célja a békés együttélés és az alapvető társadalmi normák betartása. De minden létező eszközzel föl kell lépni azokkal szemben, akik életmódjukkal, magatartásukkal másokat megkárosítanak.

Nyugalmat és biztonságot akar a falu, ehhez kérjük mindenki segítségét.

Úgy érezzük, fordulóponthoz érkeztünk: vagy tovább erősödnek az eddigi folyamatok, és a Kecske-kői pincék után a lakóházak kerülnek sorra 5-10 éven belül, hogy cserepenként és téglánként lebontsák azokat, mint ahogyan az Ózd egyes részein, Arlón vagy sok-sok névtelen áldozattá vált észak-magyarországi kis faluban történt, vagy igazi rend szabja meg majd a mindennapokat. Csakis ekkor virágozhat föl újra a falu. A turizmus, a borászat, a gyümölcstermesztés mint perspektíva légvár marad, ha a háttérben félelemkeltő rablóbandák működhetnek.

A falu a tervek szerint földet és vetőmagot ad együttműködésre nyitott helyi cigány családoknak, hogy így fogódzót kapjanak a kiemelkedéshez. Kapát és vetőmagot is sokak adnának őszinte emberi jó szándékból és jól felfogott önös érdekből is. Vályogvető, valamint kosárfonó vállalkozás beindítása is szerepel az önkormányzat tervei között.

Gyöngyöspata segítséget vár. Nagyobb, állandó és hatékonyabb rendőri jelenlétet, szigorúbb bírósági és gyermekvédelmi gyakorlatot, a rövid hírnév elmúltával is rendet és nyugalmat a közösség minden tagja számára! Segítő kezeket kérünk, hogy segítő kezeket nyújthassunk egymásnak.

Gyöngyöspata község lakossága



Az utolsó szó jogán

Gyöngyöspata Képviselőtestülete részéről

Gyöngyöspata Képviselőtestülete, s a ma még jelentős többségben a településen élő tisztességes emberek az utolsó szó jogán, mivel rajtunk kívül már mindenkit meghallgattak, szólunk az ország vezetőihez, a magyar közvéleményhez és a médiához.

Minden törvénytisztelő és rendet akaró embernek helye van Gyöngyöspatán, ha embertársait tiszteletben tartva tesz eleget kötelességeinek és gyakorolja jogait, óvja mindannyiunk környezetét, egészségét.

Ezt az alapvető elvárást azonban Magyarország sok száz településén éppen így megfogalmazzák, tehát ne kezelje senki elszigetelt egyedi jelenségként. E gondokat ne tartsuk Gyöngyöspata egyedi problémájának.

A média, s a politikai erők, tisztelet a kivételnek, leginkább a maguk kénye-kedve szerint, pusztán önös érdekből vagy politikai tőke reményében, sokszor elferdítve, tájékozatlanul, túlzó módon nyilatkoznak, lejáratva, megbélyegezve egy ezeréves múlttal büszkélkedő települést. Értjük ez alatt a falu tisztességgel dolgozó lakóit, annak vezetőit. Mi több, nemzetközi fórum elé viszik becsmérlő módon községünk nevét, rasszistának, kirekesztőnek, megnyomorítónak bélyegezve az itt élő jó szándékú embereket.

A jövőbeni hasonló megnyilvánulások elkerülése érdekében nyomatékkal kérjük országunk és a parlamenti pártok vezetőit, hogy helyben tájékozódjanak a tényleges helyzetről a falu vezetésétől s a helyi emberektől. Kérjük a médiát, hogy pártok és szervezetek érdekeitől mentesen, valóban függetlenül, s kerülve a szenzációhajhászást, tájékoztassák a nemzetközi és hazai közvéleményt a gyöngyöspatai történésekről.

Gyöngyöspata Képviselőtestülete a továbbiakban nem járul hozzá a faluban tervezett, vagy már engedélyezett demonstrációkhoz, felvonulásokhoz, pártrendezvényekhez, s követeli, hogy a jogvédő szervezetek által gerjesztett hisztéria-hadjárat szűnjék meg!

Békét akar minden gyöngyöspatai lakos! Nyugalmat, amelyben biztonsággal végezheti mindennapi munkáját. A falu vezetése egy olyan, jogok és kötelességek egyensúlyán alapuló Magyarország példásan működő településén akar munkálkodni, ahol az ott élők mindezeket betartva és elfogadva élnek, élhetnek.

Az utolsó szó jogán: Gyöngyöspata nyugalmat, békét akar!

Gyöngyöspata, 2011. március 25.

Gyöngyöspata Képviselőtestülete

2011. március 21., hétfő

Kassák parlamenti beszéde

Kassák Lajos (Érsekújvár, 1887. március 21. – Budapest, 1967. július 22.) író, költő, műfordító, képzőművész.


Kassák számos esetben került szembe az éppen regnáló hatalommal, és egy rövid ideig maga is országgyűlési képviselő volt.

Az országgyűlés 52. ülése 1948. évi február hó 24-én, kedden.

Molnár Imre elnöklete alatt.


HAJDU ERNÖNÉ jegyző (felolvassa a 11. címet, amelyet a Ház hozzászólás nélkül elfogad. Felolvassa a 12. címet.)

ELNÖK: Szólásra következik a feliratkozott szónokok közül?

HAJDU ERNÖNÉ jegyző: Kassák Lajos!

KASSÁK LAJOS (szd): T. Országgyűlés! A közoktatásügyi tárca költségvetésének vitáját figyelemmel kisérve örömmel állapítottam meg, hogy három esztendő alatt elérkeztünk oda, hogy a közoktatásügyi tárcát ilyen komolyan, és ilyen hozzáértéssel, s egymás iránti lojalitással vitatjuk, tárgyaljuk. Ennél a tárcánál a fő gondot az állami és felekezeti iskolák kérdése adja. Meg kell állapítanunk, hogy ennek a kérdésnek vitatása közben bizonyos politikai tendencia lappang. Ezt a politikai tendenciát a kormányzatnak valahogy fel kell tárni, és meg kell szüntetnie, mert lehetetlenség az, hogy még az oktatási kérdésbe is olyan politikai ellentéteket vigyenek bele, amelyek alapjában véve oktatásunk gátlását jelenti, s a demokrácia fejlődését és megerősödését hátráltatják. Kérem a kultuszkormányt, hogy ebben a kérdésben tegyen meg mindent annak érdekében, hogy mind a tárgyalás folyamata, mind a fejlődés folyamata minél világosabb, tárgyszerűbb és reálisabb legyen.

Meggyőződésem, hogy a demokrácia megmaradása, fejlődése nem utolsó sorban a népesség kulturáltságán fog múlni. Az elmúlt rezsimeknek, hogy fennmaradhassanak, megerősödhessenek, szükségük volt arra, hogy a népet lenyomják, a kulturálódástól elzárják. Minél tudatlanabb, minél igénytelenebb volt ez a nép, annál jobbam építhette meg fellegvárait az uralkodó osztály, annál jobban aknázhatta ki az ország gazdasági javait. Az a rezsim tehát, a népek együgyűségén épült fel. Az új demokratikus államformának a nép tudatosításain, etikáján, igényességén kell felépülnie. Ha ez a nép művelődik, akkor semmi kétségünk nincs azirányban, hogy ennek az államnak a kormányformája emberséges, szociális és humánus lesz.

Örömmel kell megállapítanom, hogy a kultuszköltségvetés a művészetek és az irodalom részére 34 millió forintot irányozott elő és akar felhasználni. Ha ehhez hozzávetjük, még a tájékoztatási és külügyminisztériumban előirányzott összegeket, ez összesen körülbelül 40 millió. Ez olyan nagyon szép összeg az ország szegénységre való tekintettel és arra való tekintettel, hogy ez az ország most éli politikai és gazdasági lázállapotát, hogy ha ennek az országnak a kormányzata ennyit tud az irodalomra és a művészetre áldozni, akkor nem lehet előttünk kétséges, hogy valóban a nép gondozását akarja elérni azért, hogy a maga pozícióját, a maga államformáját megerősítse, mert ez a nép és kormányzat ebben a pillanatban egy és azonos.

Ha összevetjük ezt a 40 milliót az 1938-as kultuszköltségvetésben a művészetre és irodalomra előirányzott összeggel, akkor azt kell látnunk, hogy az akkori rezsim a maga formájában konszolidált rezsim volt, és ha az ő összegét átszámítjuk forintértékre, akkor mindössze 13 milliót áldozott a kultúrának erre az ágazatára. Ma tehát 26 millióval többet áldoz a kormány, mint egy konszolidációs állapotban, 1938-ban. Természetes, hogy itt még nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ezen az összegen kívül indítványozták és valósítják meg az úgynevezett Kossuth-díjat, ami szintén nagyon szép összeg. Tehát a művészek és az irodalmárok részére anyagilag sokat jelent, de ezenkívül sokat jelent mint erkölcsi megbecsülés is. Sem ilyen anyagi, sem ilyen erkölcsi megbecsülésben ennek az országnak írói és művészei eddig még nem részegültek. (ORTUTAY Gyula miniszter: Ez igaz!)

Én mint író és művész természetesen a legnagyobb hálámat fejezem ki ezért a kormányzatnak.

Ez alatt a rövid idő alatt majdnem csak tőmondatokban szólhatok hozzá a kérdésekhez és fájlalnom kell, hogy eddig az általános vitában a képviselő urak közül jóformán senki nem tért ki a művészet és irodalom kérdésére. Egy képviselő úr kitért rá, és sokallotta azt az összeget, amelyet a színházaknak adunk. (ORTUTAY Gyula miniszter: És azt hogy a munkások az Operába járnak!) Így felületes látással egy kicsit furcsa is, hogy a színház ennyit kap, de ha viszont átgondoljuk azt, hogy a színház hivatása többé nem az, mint ami a múltban volt, – a múltban egyrészt egy kiváltságos osztály szórakoztató helye volt, másrészt a kiváltságos osztály anyagilag is el tudta tartani a színházat, most pedig a színház pedagógiai eszközzé is átváltozott. (KUNSZERI Gyula (md) gúnyosan: Az a baj, hogy kevés olyan jó darab van, mint a Kassák-darab! – Derültség az ellenzéken.) akkor látjuk, hogy nemcsak művészetet akar produkálni, de egyben olyan művészetet is amely az emberiség fejlődésében feltétlenül hasznos hatást érvényesíthet. Tehát nem lehet sokallani, mert ha még nincs itt az országban az az osztály, amely a színházakat el tudná tartani, ha az állam erre nem adna elegendő pénzt, akkor megtörténnék az, hogy kikapcsolódnék ez a művelődési eszköz életünkből. Ezt nem kívánhatjuk, sőt örömmel vesszük, hogy ennyit áldoz a kultuszkormány a színházakra; ellenben én mint író azt mondom, helyeslem, hogy ennyit kap a színház, viszont keveslem azt, amit az irodalom kap. (TERNAY István (md): Úgy van!) Ne értsük félre egymást, nem sokallok valamit, hanem keveselek valamit, keveslem azt, amit az irodalom kap, mégpedig azért, mert ha megnézzük a művészetek sorrendjét, akkor az irodalom az úgynevezett alapművészet. A színház sem élhetne az irodalom közreműködése nélkül, az iskola sem élhetne az irodalom közreműködése nélkül.

Kérem a kultuszminiszter urat, úgyis mint minisztert, úgyis mint kutató tudóst és úgyis mint írót, hogy szívlelje meg kérésemet és megjegyzésemet s amennyiben lehet, a jövő költségvetésében vagy valamilyen módon még az idén is járuljon hozzá ahhoz, hogy az írók és művészek részére több juttatás jusson, mint eddig.

Nem helyeslem azt, hogy nem szóltak a képviselő urak az irodalomról és művészetről, azért sem, mert ez egy művelődési szektor is. Igaz, hogy az iskola, mint az ismeretek terjesztője, az alapműveltséget adja az ifjúkorú embereken és gyermekeken keresztül, utána van a köznevelés, amely már tágabb látókörű és mélyebbre szántó valami, s azután van, az irodalom és a művészet. Az irodalom és a művészet hivatása az, hogy az embereket lelkükben megművelje. Az irodalom nem pedagógiai módszerrel dolgozik, az irodalom nem ismeretterjesztő iskolai értelemben, de viszont az irodalom és a művészet az az erő, az emberi szellemnek az az ereje, amely az embereket megműveli, kultúranyaggá formálja át, és minél több művészetet lát valaki, minél több irodalmat olvas, annál fogékonyabb lesz a tudományok és így a társadalomtudományok iránt is és az emberek egymás közötti életviszonyainak felismerésére is annál fogékonyabb lesz. Az irodalomnak tehát igenis pedagógiai hatóereje is van.

Kérem a kultuszminiszter urat, hogy amennyiben lehetséges, az irodalom és a művészet-kérdésének kezelése a minisztériumában, ne csak a hivatalnoki apparátuson keresztül történjék. Amennyire tehet, kapcsolja be oda a művészeket, mert a hivatalnokok részben nem ismerik a problémák lélektani mélységét, részben pedig mint adminisztrátorok alkalomszerűen, vagy szimpátiaszerűem eltolnak dolgokat. Nagyon jó volna, ha be lehetne kapcsolni ide a művészeket és írókat.

Felhívom a kultuszminisztérium figyelmét arra, hogy nagyon kritikus pontra került a magyar művészet és a magyar közönség egymáshoz való viszonya. A magyar közönség általában nagyon alacsony fokon áll művészeti és irodalmi tekintetben. Ez nem az ő bűne, de amint már jeleztem, nemcsak huszonöt év, hanem hosszú évszázadok tették lehetségessé azt, hogy a nép lemaradjon fejlődésében, igényei elsatnyuljanak és ugyanúgy érzékenysége is elsatnyuljon.

Ma az irodalom sokkal magasabb és komplikáltabb szinten áll, mint maga a néplélek. Ebből konfliktusok adódnak naponta. Részben támadják a művészetet, mint érthetetlent, mint absztraktot, mint amely a néppel nem azonosítja magát. Mi művészek viszont nagyon jól érezzük azt, hogy mi igenis a népben gyökerezünk és a világban terebélyesedünk szét. Nem a néphez kötődünk le, hanem a népből akarunk felnőni mérhetetlen magasságba. Természetesen ez a nép, amely sokkal alacsonyabb nívón áll múltjánál fogva, mint mi, konfliktusba kerül velünk.

Lehetetlenség lenne viszont azt cselekedni akár a politikusoknak, akár a társadalomszervezőknek, hogy a művészek szabad kísérletezési lehetőségeit, szabad kereséseit gátolják. Ebből sem az országnak, sem a politikának, sem a demokráciának semmi haszna nem lennie. (Egy hang a néppárton: Ez igaz!) Meg kell ellenben találni a módot, hidat kell építeni a nép és művészei között.

Ajánlanék valamit a kultuszminiszter úrnak, ami talán indokolható. Én, mint munkás, összesen négy elemi iskolát végeztem, tehát, ha ma valamit tudok, azt valószínűleg a magam szorgalmából kellett privátim megszereznem. Azt, hogy valahogyan elkezdődött a fejlődésem, a szocialista szervezetek könyvtárának köszönhetem. Ki kell azonban jelentenem, hogy az akkori szocialista könyvtárak nem olyanok voltak, mint a maiak, hanem sokkal különbek. Akkor a Chorinok ott nem helyezkedhettek el, hanem elhelyezkedett az úgynevezett klasszikus irodalom sok kiadványa. Zolán, Balzacon, Flauberten, Tolsztojon, Dosztojevszkyn, Anatole France-on nevelődtem. Ha megnézzük ma a könyvtárakat, ilyen könyvek alig vannak bennük. Nemcsak azért, mert a munkásság nem kíváncsi rájuk, hanem azért sem, mert ilyen könyvek nincsenek többé a piacon.

Ajánlanám a kultuszminisztériumnak, hogy ha lehetséges, létesítsenek állami könyvkiadó vállalatot, amely nem a művészi életbe akar beavatkozni, hanem kiadja a klasszikusokat, idegeneket és magyarokat. Ezekkel a klasszikus kötetekkel kell megalapozni a könyvtárakat, a vidéki és egyetemi könyvtárakat, a mozgó könyvtárakat, s ezek a könyvek lesznek majd azok, amelyeknek gyűjtésével az emberek a magánkönyvtáraikat is megalapozhatják. Mert el kell jönnie az időnek, amikor az emberek nem lesznek megelégedve csupán azzal, hogy elmehessenek egy könyvtárba és onnan kivehessenek egy könyvet, el kell jönnie az időnek, amikor az ember a saját birtokában, az otthonában is könyvet akar tartani. Ha ezt a könyvkiadó vállalatot meg tehetne csinálni, akkor a kiadványok példányszáma nagyságánál fogva roppant olcsón lehetne adni a könyveket, olyan olcsón, hogy azokat már a mai munkás is meg tudja venni.

Ezen az irodalmon keresztül a múltnak társadalmi keresztmetszetét ismerhetné meg egyrészt, megismerhetné a múlt lelkiségét, sőt egyáltalában az embert, mint olyat ezekből a könyvekből, másrészt a könyvek elé írott okos, demokratikus, haladó szellemű előszavaik felvilágosítanák az embert arról, hogy mit is olvasott, mi ennek a jelentősége pillanatnyilag. Ez lenne az a bizonyos mankó, amely a képzetlen embereket a fejlődésben előrevezetné. Emlékszem rá, hogy a klasszikus könyvtár előszavai mit jelentettek fejlődésem számára. Ma is meg lehetne tenni, hogy egy ilyen könyvtárat teremtenének meg tájékoztató előszavakkal az egyes műveknél. Meg vagyok róla győződve, hogy nagyon rövid időn belül a magyar közönség és a magyar írók találkozhatnának. A magyar közönség természetesen ezen a vonalon nagy fejlődési utat járhatna be.

Ki kell térnem agy pillanatra a képzőművészet területére is. Kérném a kultuszminiszter urat, hogy ha elkezdődnek az építkezések, a romos házak tatarozásai, akkor amennyiben lehetséges, legyen tekintettel arra, hogy az ezt intéző ügyosztály gondoljon a festők, szobrászok, szóval a képzőművészek részére műteremlakások építésére. Erre semmiféle külön pénzbefektetés nem kell, a tér, a hely adva van. Ne vegyük azt úgy, hogy a műteremlakás csak művészek részére alkalmas, mert szorultság esetében más emberek is ellakhatnak benne. Viszont ma művészeink ott tartanak, hogy annyijuk sincs, hogy valahol egy képet megfessenek, vagy egy szobrot megfaraghassanak. Egyszerűen nincs eszközük, nincs lehetőségük a termelésre. Ha ma nekünk mindent meg kell tennünk, hogy a hároméves terv érdekében még termelőeszközöket is állítsunk elő, akkor ugyanúgy meg kell tennünk mindent, hogy a művészeknek meglegyenek a termelőeszközeik.

Ezenkívül kérem a kultuszkormányt, gondolja meg, nem lenne-e itt az ideje az úgynevezett élő muzeum megszervezésének. Az élő muzeumot úgy gondolom, hogy a fiatalabb művészek műveiből, a nagybányai művészettől napjainkig terjedő alkotásokból egy muzeumot lehetne felállítani, mert ezekből a magyar intelligens ifjúság úgyszólván még semmit sem ismer.

Ennek a muzeumnak hivatása az lenne, hogy Nagybányától napjainkig összegyűjtse az értékes képeket. Ezt a muzeumot a Margitszigeten gondolnám el. Ha azt fölépítik, olyan népközösségi terület lesz, ahol az emberek csupa szórakozásképpen is kinyitnák a múzeum ajtaját, és megismerkednének ezekkel a művészeti dolgokkal. Ebből a múzeumból tizenöt-húsz év múlva át lehetne rostálni az abszolút értékeket a nagy múzeum részére. Az is fölfrissülne és az emberek közvetlen kontaktust kapnának a művészi produktumokkal.

Szó volt az előbb arról – az egyik képviselőtársam szóvátette, – hogy a Művészeti Tanács elnöke díjazást kap és hogy ülésdíjat is fizetnek a Művészeti Tanács tagjainak. A Művészeti Tanács elnökének az elfoglaltsága nagyon nagy, az elnök nem multiföldbirtokos és ma sincs annyi állása, hogy megélhetne belőle. Ez a fizetés az elfoglaltsága után jogosan jár neki. Nem követelhetjük meg, hogy egy zenész, akinek zenei téren most jóformán semmi bevétele nincs és nem lehet, áldozza föl a délutánjait sorban a Művészeti Tanács részére és ne kapjon érte semmit. Ennyi ellenszolgáltatással a kanálistisztítónak és a zenésznek egyformán tartozunk. (Úgy van! Úgy van!) Ezenkívül, ami az ülésdijakat illeti, azt mondta a képviselő úr, hogy ezeket inkább adják alkotóművészeknek. Először is a Művészeti Tanács tagjai mind alkotóműveszek.

ELNÖK: Kérem a képviselő urat, fejezze be beszédét.

KASSÁK LAJOS (szd): Másodszor nem jól ellátott emberek, tehát az a 20 forint, amit kapnak egy délutáni ülésezésért, nem szemrehányható és nem vonható el. Én magam szégyellem magamat, hogy húsz forintért ülnek ott egész délután. (Igaz! Úgy van! – Taps.) Sajnos, többet nem tudok már a témáról beszélni, de bízva a kormány jóakaratában, céltudatosságában és ismerve a kultuszminiszter urat, a magam és pártom részéről a költségvetést elfogadom. (Taps a kormánypártokon. – A szónokot sokan üdvözlik. – 14.30.)

2011. március 14., hétfő

Bem apó


1849. március 21-én délután Debrecennek - 1849. január eleje óta a magyar kormányzat székhelyének - lakói nagy betűkkel nyomott, szembetűnő plakátokra figyeltek fel. A hirdetmények tudatták, hogy "Bem, a magyar hadsereg jeles tábornoka martius 15-én a népszabadság évnapját, a nemzethez méltó ünnepéllyel szentelte meg. Ez napon éjjeli 11 órakor kiveré a muszkákat a vöröstoronyi útszoroson át Oláhországba". A derék cívisek azt is megtudhatták, hogy a képviselőház aznapi ülésében "a derék tábornokot altábornaggyá kineveztetni s a magyar hadi rend nagy keresztével megtiszteltetni rendelé".
Végre egy győzelmi jelentés - gondolhatták a debreceni atyafiak. Azt azonban kevesen tudták, hogy Bem József tábornok nem csupán a magyar szabadság születésnapját ünnepelte meg 1849. március 15-én. Egy nappal e jeles haditény előtt a tábornok 55 életévébe lépett, s alighanem ez volt egyik legszebb születésnapja addigi pályafutása során.

Az indulás

Józef Bem 1794. március 14-én született a korábban az egységes Lengyelországhoz, ekkor a Habsburg-birodalomhoz tartozó Galíciában, Tarnów városában. A család sziléziai eredetű volt, az iparosok családjából származó apa, Andreas jogot végzett, s előbb a lwówi városi tanácsnál dolgozott, majd ügyvéd volt a tarnówi nemesi bíróságon.
A gyenge testalkatú Józef Bem ifjúkoráról keveset tudunk. 1807-ben a krakkói középiskola tanulója volt, amikor jelentkezett a Napóleon oldalán harcoló lengyel seregbe. A lengyel hazafiak abban reménykedtek, hogy Napóleon segítségével helyreállíthatják az egységes Lengyelországot. Illúzióikat az is erősítette, hogy Napóleon 1807-ben létrehozta a Varsói Nagyhercegséget, s ennek területét 1809-ben újabbakkal növelte. A fiatal Bem egy tüzérüteghez került, s csakhamar kitűnt szorgalmával. Ennek köszönhetően 1809-ben áthelyezték a varsói tüzérhadapródkarhoz, majd felvették a varsói hadapródiskolába. 1810-ben már alhadnagyi rangban szolgált az újoncképző önkéntes iskola állományában, majd 1811-ig a tüzérségi felsőiskolán tanult. Ekkor április 1-jén főhadnaggyá nevezték ki egy Gdanskban állomásozó lovasüteghez.
1812-ben eljött az első komoly próbatétel. Bem is részt vett a napóleoni Grande Armée oroszországi hadjáratában, majd 1813-ban Gdansk védői között szolgált. Hősies magatartásáért 1813. december 20-án megkapta a francia becsületrendet. Nem sokkal ezután, 1814. január 2-án Gdansk kapitulált.
A napóleoni háborúkkal véget ért a Lengyelország helyreállításáért folytatott küzdelem első szakasza is. Az ország nem tűnt el teljesen Európa térképéről. A bécsi kongresszus orosz főség alatt létrehozta a Lengyel Királyságot. Ez a Kongresszusi Királyságnak is nevezett államalakulat saját alkotmánnyal, törvényhozó testülettel és végrehajtó hatalommal, s ami lényegesebb, saját - noha orosz mintára szervezett - hadsereggel rendelkezett. Bem itt szolgált hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1826-ig. Az orosz hatóságok nem tartották megbízhatónak, 1816-17-ben fegyelmi büntetéssel is sújtották.
Bem különleges technikai érdeklődése már ekkor megmutatkozott. 1815-ös minősítésében "igen nagy tehetségű tisztként" jellemezték. 1818-tól oktatott a varsói tüzérségi iskolában, s maga is kísérleteket folytatott egy új tüzéreszközzel, a Congréve-féle hadiröppentyűvel, a mai rakéta ősével. Egy ilyen kísérletben, 1819 áprilisában robbanás keletkezett a laboratóriumban, s Bem súlyosan megsérült. Amúgy sem szép arcát égési sebek csúfították el. Kísérleteit azonban nem hagyta abba, s 1820-ban német nyelvű kötetben hozta nyilvánosságra azok eredményeit. 1822-ben belekeveredett egy függetlenségi összeesküvésbe, s bár bizonyítékot nem találtak ellene, a cári birodalomban "reformnak" nevezett megrendszabályozásra küldték. A hatalommal támadt összeütközéseinek az lett a vége, hogy 1826 elején elbocsátották a hadseregből.
A polgári életbe visszatérő Bem számára az újabb alkalom 1830 őszén jött el, amikor november 29-én kitört a varsói felkelés. A csakhamar országos méretűvé szélesedő fegyveres mozgalomnak óriási szerencséje volt, hiszen a kongresszusi Lengyelország viszonylag jelentős fegyveres erővel rendelkezett. E szerencsével azonban együtt járt egy nagy szerencsétlenség is: a hadseregnek mindvégig nem volt jó képességű hadvezére. Az 1831 januárjában kezdődő hadműveletekben a lengyel hadsereg sikerrel hárította el az oroszok támadásait. E harcokban Bem ütegparancsnokként harcolt. A lengyel támadás azonban már jóval kevesebb eredménnyel járt. A bevezető, április 10-én vívott iganiei ütközet lengyel sikere után az orosz főerőkkel május 26-án Ostrolêkanál vívott döntő csata a lengyel hadsereg katasztrofális vereségét hozta. Bem már Iganienél kitüntette magát, de tüzéri tudása igazából Ostrolêkánál mutatkozott meg. A fővezér megfeledkezett Bem ütegéről, s az az összecsapás végső szakaszában egymaga fedezte a lengyel sereg roncsainak visszavonulását. Bem 10 lövegével állította meg az orosz gyalogság előnyomulását, s az orosz fővezér által bevetett 62 löveg sem volt képes Bem ütegét visszaszorítani. A sikeres szereplés meghozta Bemnek az ezredesi kinevezést, s a Varsó elleni orosz támadás előtt dandártábornokká és a tüzérség főparancsnokává nevezték ki. A Varsó alatti harcokban azonban kétségtelen bátorsága ellenére is hibákat követett el. A főváros kiürítése után a porosz területre történő visszavonulás, lefegyverzés és emigráció következett.
Az emigrációban Bem az Adam Czartoryski herceg vezette, úgynevezett arisztokrata irányzathoz csatlakozott; ahhoz az irányzathoz, amely az európai nagyhatalmak segítségével akarta kivívni a lengyel függetlenséget. Bem - a lengyel emigráció hagyományainak megfelelően - különböző európai konfliktusokban igyekezett kamatoztatni katonai képességeit. 1832-ben Portugáliában lengyel emigránsokból légiót akart szervezni az alkotmányosságért küzdő Dom Pedro oldalán. Bem abból indult ki, hogy minden ilyen részvétel elősegítheti a lengyel ügy iránti érdeklődés fenntartását, s hogy ezáltal a lengyel emigránsok "edzésben maradhatnak", tehát tovább csiszolhatják katonai képzettségüket. A légió szervezéséből azonban végül nem lett semmi. Részben azért, mert a lengyel emigránsok többsége idegenkedett minden ilyen szerepvállalástól; részben, mert a megszilárdult helyzetű portugál kormány is visszamondta az ajánlatot. Sőt, a toborzás közben egyik honfitársa merényletet követett el Bem ellen. A légiószervezés kudarca aztán évekre népszerűtlenné és gyanússá tette Bemet emigránstársai szemében.

1848 - Magyarország

1848 tavasza Londonban érte, s ezt követően Párizsba sietett. Itt megpróbálta rávenni a francia politikusokat a lengyel ügy melletti egyértelmű kiállásra. Ezt követően Lwówba utazott, majd 1848 szeptember végén úgy döntött, hogy Magyarországra jön. Ekkor már hónapok óta folytak a harcok a Délvidéken a magyarok és a szerb felkelők között, s immár Jellaèiæ horvát bán fegyveres intervenciója is bekövetkezett. Bem úgy vélte, csak a lengyelek képesek a magyarok ellen uszított szlávokat kibékíteni, s a közös ellenség, a Habsburg-hatalom elleni harcra bírni. Magyarországi utazása azonban némi haladékot szenvedett. Az 1848. október 6-i bécsi forradalom után Bécsbe utazott, s ott október 15-én átvette a mozgó nemzetőrség parancsnokságát. Október második felében tehát ő intézte Bécs védelmét, s bár mindent megtett a magyar csapatokkal történő egyesülés érdekében, a cs. kir. fősereg túlereje ellen nem tudta megvédeni a várost. A vereséget követően elhagyta Bécset.
1848. november 3-án reggel 4 órakor egy futár kopogtatott be Kossuth Lajosnak, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének pozsonyi szállására. A futár egy rövid levelet nyújtott át az elnöknek. A levélben - amely valami irtózatos macskakaparással íródott - a következők állottak: "Bem tábornok Johann Schneider név alatt megérkezett. Megszállt a főőrtanyán, s várja az utasítást, hol és mikor láthatja őnagyméltóságát, Kossuth urat."
Kossuth csakhamar Bemért üzent, s még aznap találkoztak is. "Bem generális itt van. Szolgálatát ajánlja. Elfogadom" - írta lakonikus rövidséggel az Országos Honvédelmi Bizottmány Pesten tartózkodó tagjainak. Majd beszámolt arról, hogy Bem szerint rövidesen várható a cs. kir. fősereg összpontosított támadása.
A fent idézett, egyes szám harmadik személyben írott rövidke levéllel kezdődött meg annak - a nagy magyar regényíró, Jókai Mór által "kis szürke embernek" nevezett - tábornoknak a magyarországi pályafutása, aki anyanyelvén kívül kitűnően tudott franciául és németül, de csaknem tízhónapos magyarországi tartózkodása alatt is csupán néhány szót tanult meg magyarul. S akit ennek ellenére olyannyira imádtak a katonái, hogy csak Bem apóként emlegették.
Kossuth örömmel fogadta a nagyhírű tábornokot, de eleinte nem tudott mit kezdeni vele. Előbb katonai tanácsadóként Guyon ezredes mellé rendelte, majd Pestre küldte őt. Bem még Pozsonyban találkozott Görgeivel is. A találkozóról csupán Görgei emlékirata nyújt tájékoztatást, s e szerint az ifjú fővezér első benyomásai nem voltak jók. "Bem megjelenése kellemetlen volt számomra - írja. - Nem tudtam, honnan jön, és mi a célja. Megmagyarázhatatlan felbukkanása Bécsben, ottani, csak hírből ismert tevékenysége, és mostani, megmagyarázatlan odaadása, mellyel hazám megvédelmezése ügyének hódolt, önkéntelenül a divatos forradalmár-katona fajtából való kóbor lovagok egyikének jellemezte szememben. Hazám ügye pedig igazságosnak, szentnek tetszett nekem, és határozott ellenszenvet éreztem az ilyen elemek fegyverbarátsága ellen. Ráadásul Bem kedvező ítélete Guyonról, és kedvezőtlen ítélete rendes ezredbeli tisztjeink felől homlokegyenest ellenkezett tulajdon tapasztalataimmal, és nem sok okot találtam rá, hogy Bem hadi működésétől maradandó eredményeket reméljek hazám ügyének."
Meglehetősen kemény szavak, s a rokonszenvnek nyoma sincs bennük. Amikor Görgei e sorokat leírta, Bem már egy év halott volt, s ezért a leírás minden kegyelet nélkülinek tűnik. Ugyanakkor nem tagadható, hogy Görgei alighanem pontosan írta le első benyomásait. A Pozsonyban, majd a Simunichot üldöző Guyon főhadiszállásán felbukkanó Bem ugyanis másokban sem keltett különösebb rokonszenvet. "...kicsi volt és zömök, egyik lábán bicegő, azon seb következtében, melyet csípőjén portugali szolgálatban kapott; ez, és gömbölyű arcának szabálytalan, csaknem lapos vonásai, sötét arcszíne s őszülő haja, kopott condottiére-re emlékeztetett; nem mondhatom, hogy az első benyomás kedvező lett volna" - írja róla Pulszky Ferenc. Szintén Pulszky írja, hogy amikor Bem Pozsonyba érkezett, Csány László kormánybiztos "zsidónak tartotta a bicegő kis köpcös urat, s nem ismert rá a lengyel forradalom hősére". Splény Béla, Guyon sógora Sárfőn látta a polgári öltözetű öregurat. "Ha én tudtam volna, mi lesz Bemből, jobban megnéztem volna őt" - írja róla.
Egy héttel Magyarországra érkezése után, 1848. november 10-én a Budapesten tartózkodó lengyel emigránsok egyike, Ksawery Kolodziejski merényletet követett el Bem ellen - s megsebesítette az arcán, mert Bem ellenezte az önálló magyarországi lengyel légió felállítását.
A tábornok sem maradt adós ellenfeleinek a válasszal. Hosszú emlékiratban ismertette eddigi pályafutását, ellenfeleit pedig kommunistáknak és Moszkva fizetett ügynökeinek mondta. Az epizód miatt Bem alkalmazása némi haladékot szenvedett. November 22-én Kossuth értesítette, hogy az OHB elfogadta ajánlatát, s alkalmazni fogja a magyar hadseregben, egy hét múlva pedig megbízta őt a felső-erdélyi hadsereg vezetésével.

Az erdélyi hadjárat

Bemnek nem volt könnyű dolga. Az 1848 októbere óta folyó erdélyi harcokban az ottani magyar csapatokat egyik vereség a másik után érte. Az észak-erdélyi magyar csapatok Csucsa környékére szorultak vissza; Háromszék kivételével egész Erdély a cs. kir. csapatok és a román fölkelők uralma alá került. Bem beköszöntője rövid volt és határozott: "Uraim, a kormány engem e hadsereg teljhatalmú főparancsnokává nevezett ki. Én önöktől feltétlen engedelmességet kérek; aki nem engedelmeskedik, azt agyon fogom lövetni. De fogok tudni jutalmazni is. A múltról nem beszélek. A parancsokat rögtön kiadom. Elmehetnek." - mondta a szilágysomlyói főhadiszálláson található tiszteknek.
Erdélybe indulása előtt Bem megígérte Kossuthnak, hogy a hadsereg a karácsonyt a november végén elveszett Kolozsvárott fogja tölteni. Így is történt. Bem hamar fölismerte, hogy a cs. kir. csapatok nem elég erősek egész Erdély megszállásához. Ezért előbb az Észak-Erdélyben található, Karl Urban ezredes vezette cs. kir. erőket támadta meg, s miután több vereséget mért rájuk, január elején a Borgói-szoroson át Bukovinába űzte őket. Ezután délnek fordult, s összeköttetésbe lépett a magyar utánpótlás legfőbb bázisát jelentő Székelyfölddel, majd támadást indított Nagyszeben, az erdélyi cs. kir. főerők legfontosabb támaszpontja ellen. A szőkefalvi-gálfalvi győztes ütközettel induló támadás azonban január 21-én Nagyszebennél súlyos vereségbe torkollt. Bem az ezt követő visszavonulásban elveszítette serege és tüzérsége több mint felét. Egészen Déváig vonult vissza, itt azonban egy hadosztálynyi erősítést kapott Arad alól Damjanich János tábornoktól. Az erősítések birtokában február 9-én Piskinél fényes diadalt aratott Puchner Antal altábornagy főerői felett. Ezután ismét Észak-Erdélyben termett, ahol Urban betörése után Kolozsvárt fenyegették a cs. kir. csapatok. Bem azonban február 26-27-én Borgóprundnál ismét súlyos vereséget mért Urbanra, majd megint Nagyszeben ellen vonult. Immár nemcsak az osztrák, hanem a január végén Erdélybe bevonuló orosz erőkkel is szembe kellett szállnia. Március 2-3-án Medgyesnél Puchner vereséget mért Bem csapataira; Bem ezután Segesvárra vonult vissza. Puchner úgy érezte, Bem végre a kezében van. Nagyszabású bekerítő hadművelettel akarta megsemmisíteni Bem seregét. A lengyel tábornok azonban észrevette, hogy Puchner fedezetlenül hagyta a Segesvár-Nagyszeben közötti utat. Így aztán villámgyorsan Nagyszeben alá vonult, kiszorította a városból az orosz védőőrséget, majd az így hadműveleti bázisát veszített, s részekre tagolt osztrák és orosz erőket Erdély kiürítésére kényszerítette. Ezzel a magyar honvédsereg első nagyszabású támadó hadművelete ért sikerrel véget. Bem terve ezek után az volt, hogy a délvidéki magyar erők segítségére siet. Április közepén megjelent a Bánságban, a temesvári erődöt laza ostromzár alá vonta, s az itt állomásozó cs. kir. csapatokat Havasalföldre űzte. Bánsági hadjárata valóságos diadalmenet volt. Júniusban a román felkelés fellángolása és az orosz intervencióról érkező hírek miatt azonban kénytelen volt visszatérni Erdélybe.
Ekkor ugyanis már világos volt, hogy a cs. kir. csapatok segítségére jelentős orosz sereg vonul be Magyarországra. A nyári hadjáratban Bem kb. 45.000, fele részben nemzetőrökből, frissen kiállított honvédekből és szabadcsapatokból álló seregének kellett megvédenie a testvérhazát az orosz és osztrák hadsereg több mint 50 000 emberével szemben. Bem tudta, hogy nagy csatákban nem számíthat győzelemre. Ezért sehol sem vonta össze minden erejét, hanem hadosztályonként vetette harcba azt. Így ugyan egyik vereség a másik után érte, de két hónapon keresztül megakadályozta az oroszokat abban, hogy hadműveleti céljuknak megfelelően, az alföldi magyar erők hátába kerüljenek. Július 31-én Segesvárnál ugyan vereséget szenvedett Lüders orosz főerőitől, de aztán azok háta mögött - megismételve tavaszi haditettét - ismét elfoglalta Nagyszebent. Az augusztus 6-i nagyszeben-nagycsűri döntő ütközetben azonban súlyos vereség érte. Ezután a Bánságba sietett, s itt Temesvárnál átvette a magyar főerők parancsnokságát. Augusztus 9-én döntő csatába ereszkedett Haynau cs. kir. főseregével, de az ellenséges tüzérség fölénye, no meg a magyar lőszertartaléknak az ütközet előtt történt továbbküldése miatt itt is vereséget szenvedett. Bem azonban továbbra sem érezte reménytelennek a helyzetet. Visszatért Erdélybe, s csak amikor látta a magyar csapatok teljes demoralizálódását, döntött az újabb emigráció mellett.

A végső emigráció

Bem augusztus 23-án lépett török területre. Mivel úgy vélte, hogy Törökország és Oroszország nemsokára háborúba keveredik egymással, szeptember 17-én áttért mohamedán hitre, s belépett a török hadseregbe. A török hatóságok azonban - a nyugati nagyhatalmak tanácsára - igyekeztek elkerülni a konfliktust, s Bemet a szíriai Aleppóba vezényelték. Itt 1850 őszén még megakadályozta, hogy a környékbeli arab lakosság kifossza a várost, rövidesen azonban ágynak esett, és december 10-én meghalt. A székelyek Bem apója nem volt még hatvanéves.
Temetésén nemcsak a magyar emigránsok, a török hatóságok képviselői voltak ott, hanem az angol és francia konzul is. Sírfelirata a következő volt: "A dicső Murat pasa, aki menedéket talált a török udvarnál, megtagadta előbbeni vallását és mohamedánná lett. Szerencsések az anyák, kik olyan gyermeket hordanak méhükben, mint ő volt. De, fájdalom, nagy a mi veszteségünk! A sors kíméletlen volt e nagy emberrel szemben. Ezen dicsőséges hős életének fonalát egy csapással elvágta a halál Aleppó városában".
Bem földi maradványai hetvenkilenc éven át nyugodtak e sírban. Az első világháború után Magyarországon és Lengyelországban újult erővel támadt fel a Bem-kultusz. 1927-ben Tarnówban megalakult a Bem-bizottság, amely azt a célt tűzte ki, hogy Bem hamvait hazaszállíttassa. Ugyanakkor Magyarországon is megalakult a Magyar Országos Bem Bizottság, amely az ezzel kapcsolatos hazai ügyek intézését is magára vállalta. Némi huzavona után, 1929. június 20-án az akkor már Szíriához tartozó Aleppóban exhumálták Bem maradványait. Az exhumáláson jelen volt egy Ali Riza nevű idős török férfi, aki gyermekként még részt vett a temetésen is. A csontvázat teljes épségben találták, s a tábornok sebesülésének nyomai alapján minden kétséget kizáróan azonosították, majd egy díszes, a lengyel sassal díszített ezüstveretű koporsóba helyezték. A koporsót szállító vonat június 22-én indult el az Isztambul-Szófia-Belgrád-útvonalon át Magyarország felé. Június 26-án Kelebiánál érkezett magyar területre, ahol ünnepélyesen fogadták. Innen Kiskunhalason és Soltvadkerten át érkezett Kiskőrösre, Petőfi szülővárosába. A vonat útja valóságos diadalmenet volt: minden településen küldöttségek, egyesületek, zászlóerdő és óriási tömeg fogadta. A szerelvény június 26-án délután 5 óra 40 perckor órakor érkezett a Keleti pályaudvarra. A koporsót ágyútalpon szállították a Nemzeti Múzeumba, ahol felravatalozták. Június 27-én a Nemzeti Múzeumnál óriási ünnepséget tartottak - a koszorúzók között ott voltak a Habsburg-család Magyarországon élő tagjai is. A június 28-i díszünnepségen megjelent Horthy Miklós kormányzó is. A koporsót ünnepélyes gyászmenetben ismét a Keleti pályaudvarra szállították, s a vonat délután fél kettő körül indult el kelet felé.

A határig tartó út ismét diadalmenethez hasonlított. A szerelvény Somoskőújfalunál hagyta el Magyarországot. "Olyan benyomásokkal távozunk, mintha nem idegenből mennénk haza, hanem a testvéreinktől. Nem lehet ezt elfelejteni soha. Keresni kell a szavakat, de olyan pillanatok ezek, amelyekben az ember éppen a szavakat nem találja" - mondta a lengyel küldöttség vezetője, Przedzymirski ezredes a Pesti Hírlap riporterének. A lengyel tisztek magyarul köszöntek el: "Viszontlátásra", mire az ünneplő tömegből valaki bekiáltotta: "Viszontlátásra a Kárpátokban".

A feszült magyar-csehszlovák viszony ellenére a csehszlovák hadsereg is díszőrséget rendelt ki a szerelvény mellé. A vonat Füleken, Losoncon, Garamberzencén, Ruttkán és Zsolnán át érkezett Oderbergbe, majd június 29-én reggel fél nyolckor Dziedzice állomásnál lépte át a lengyel határt. Innen Krakkóba érkezett, ahol újabb díszünnepség következett. A vonat június 30-án érkezett Tarnówba, ahol már készen állt egy mesterséges szigeten, a hat korinthoszi oszlopon álló díszes kőszarkofág. A sajátos megoldásra azért volt szükség, mert miután Bem az emigrációban áttért a mohamedán hitre - a lengyel püspöki kar állásfoglalása szerint hamvai nem nyugodhattak a megszentelt lengyel földben. A szarkofág felirata magyar, lengyel és török nyelven tájékoztat Bem életrajzi adatairól. Magyar felirata így hangzik: "BEM APÓ, a magyar szabadságharc legnagyobb hadvezére". A tábornok igazi emlékműve azonban mégsem ez, s nem is a budapesti Bem-szobor. Hanem inkább az a néhány sor, amelyet a nagy magyar költő, Bem segédtisztje, Petőfi Sándor; az a kemény nyakú és derekú magyar költő, aki a szabadságharc majd minden útjába kerülő tábornokával összeveszett, írt róla:
S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.

2011. március 13., vasárnap

1848-ról másképpen

Nem vagyunk híve semmiféle pocskondiázásnak, de annak sem, hogy valamit csak egyoldalúan közelítsenek meg. 1848, és főleg 1849 megítélése a magyar közvéleményben azonban nagyon egysíkú manapság, jóllehet évtizedeken keresztül nem volt az. A 48-asok és a 49-esek különbözősége mindig is megvolt, amelyből, az 1867-es kiegyezésnek köszönhetően, az 1848-as álláspont bizonyult politikailag tarhatóbbnak, egészen 1918-ig, illetve 1946-ig, amikor az szárbaszökkenő és politikailag mindent maga alá utasító "magyar republikanizmus" (a nem volt, soha nem lesz nagy politikai lufi) felfedezte igazi gyökereit 1849 radikális eszméiben és szereplőiben. (Jellemző, hogy Tildy és Szakasits is az 1849-es állapotokat az "első magyar köztársaságnak" titulálta, egészen tévesen persze, hiszen Kossuth "kormányzói elnöksége" nem jelentette ezt a detronizáció pedug eléggé megosztotta az akkori politikusokat is. Nem mondhatnánk tehát, hogy az 1849-es "trónfosztás" teljes nemzeti egységben és jogszerűen történt, amelyet legjobban utólag 1867 ténye igazol.)

1848-ból elfogadjuk monarchistaként azt, amit a király jóváhagyott és a magyarság igazolt és szükséges érdekeit szolgálta, de nem a fékevesztett kelevények eresztését, amelyben a márciusi ifjaknak, de Kossuth Lajosnak és körének is nagy szerepe volt, nem beszélve olyan figurákról, mint Táncsics Mihály. 1849-ből viszont szinte semmi sem tartható, jószerivel annak volt igaza, aki mindettől már távolmaradt és nem asszisztált mindahhoz, aminek a vége egy újabb dacos detronizáció volt csak és császári oldalon pedig a megtorlás és a magyar államiság gyakorlati felfüggesztése, amely szintén egy másik - jóllehet valamennyire érhető és levezethető - nem kívánatos végletes politikát mutat. Az április törvények biztosan szükséges lépéseket is tartalmaztak a magyar társadalom számára, de az események jól mutatják, hogy kinek volt ezt igazi érdeke betartani és kinek csak egy ürügyként szolgált, hogy legyen honnan elrugaszkodni.

Mivel ennek a roppant bonyolult kérdésnek a kifejtése egy tanulmányt érdemelne meg minimum és nem egy ilyen soványka felvezetőt, itt meg is állnánk most, s átadnánk a szót Ft. Pezenhoffer Antalnak, aki érdekes adalékokkal tud szolgálni a mai napig oly népszerű Petőfi (Petrovics) Sándorrol, akit sajnálatosan Őfelsége, Habsburg Ottó is "egyik kedvenc költőm"-ként emlegetett egyszer (Arany János mellett). Mindezek persze csak kisebb, de kétségkívül érdekes és fontos részletek, amelyet a fentebb említett "árnyaltabb kép" kedvéért teszünk közzé. Nem célunk semmifajta leszámolás sürgetése a dologban, hiszen a történelem meghozta itt is a maga ítéletét talán, viszont egy árnyaltabb, a részleteket tekintve is kifejtetteb kép szükségeltetik 1848-49-cel kapcsolatban, amelyet meggyöződésünk, hogy igaz magyarként is, pláne monarchistaként sem illik kritikátlanul kezelni és minden eseményében "nagyszerűnek" nevezni. Ebben persze nem a sokat hangoztatott nacionalista lozung, a "Habsburg-seggnyalás" akadályoz meg minket, hanem sokkal inkább az 1849-cel beállt megosztott és visszarántott helyzet, amely majdnem húsz évig meggátolta a megbékélést és az igazolt fejlődést, nem beszélve arról, hogy egy átgondoltabb, eleve indokolt lassabb reformfolyamatot egyszerűen megakasztott. (Az idézet a szerző A magyar nemzet történelme - A katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe című alapvető munkájából való. Érdemes elolvasni az egész XI. kötetet, amely szinte csak 1848-49-cel és annak következményeivel foglalkozik. Pezenhoffer atya jól látta, hogy az akkori események milyen sok hamis reményt, rossz irányt és csalfa mítoszt hoztak a magyarság életébe.)


A kép címe, "Feltámadás (Petőfi lovon)" Madarász Viktortól, amelyen a költő-forradalmárt, mint lovas Megváltóként ábrázolták, természetesen vörös zászlóval, amelyről már 1848-49-ben is tudták mit jelképez, nem is beszélve 1913-ról, amikor a kép keletkezett.

forrás

2011. február 25., péntek

1946-ban történt

Egyszer, 1946 elején, a Parlamentben együtt ebédelt a kommunista Rákosi Mátyás, Varga Jenő, a kisgazdapárti Varga Béla és Kovács Béla, mind a négyen nemzetgyűlési képviselők. Amikor a tyúkhúsleves érdemeire terelődött a szó, Varga Jenő megjegyezte, ő leginkább a nyakát szereti szopogatni. Ekkor Kovács Béla rámeredt Rákosi nyakára, és rászólt: „Te Mátyás! Hiszen neked nincs is nyakad! Hová teszik majd a kötelet?” – Arról nem szól a fáma, hogy a kopasz vezér hogyan reagált a nagydarab parasztember tréfájára.


Azt viszont tudjuk, hogy alig egy évvel később mi volt a válasza. A Rákosi vezette Magyar Kommunista Párt a bolsevik típusú totális diktatúra létrehozásának (akkor már nyilvánvaló) céljával 1946 őszén frontális támadást indított az 1945-ös választásokon 57 százalékos többséget kapott Független Kisgazdapárt szétdarabolására, majd teljes szétzúzására. Ennek előfeltétele a kisgazdák karizmatikus vezetőinek, mindenekelőtt Nagy Ferenc miniszterelnöknek és Kovács Béla főtitkárnak a kiiktatása volt. Ahogy Rákosi az MKP parlamenti frakciójának 1946. november 28-i ülésén fogalmazott a kisgazda vezetőkről: „Minden jel arra mutat, hogy bármennyire van is puhulás bizonyos vezetőknél, és bármennyire van differenciálódás, megbomlani ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, ha mi kezdjük el a pucolást…”

A Vörös Hadsereg által megszállt, háborús vesztes Magyarországon a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság gyakorolta a békekötésig a főhatalmat. A magyar nép által 1945. november 4-én megválasztott Nemzetgyűlés és a kisgazdapárt vezette koalíciós kormány eleve korlátozott szuverenitással, a gyakorlatban pedig még korlátozottabb mozgástérrel és erőforrással rendelkezett a szovjet hatóságok védőernyője alatt egyre több hatalmi pozíciót elfoglaló, nagyrészt Moszkvából érkezett és vezérelt hazai kommunistákkal szemben. A demokratikus politikai erők közül gyakorlatilag egyedül a Független Kisgazdapárt volt képes szembeszállni velük. Amit Kovács Béla főtitkár, a Kis Újság 1946. szeptember 28-i számában megüzent a kommunistáknak, egyúttal az egész országnak is, az néhány hónap múlva bevált jóslatnak bizonyult: „Amíg mi politikai tényezők vagyunk Magyarországon, addig nem lehet róla szó, hogy az ország a Kommunista Párt hitbizománya legyen.” Hozzátette, hogy ha a Baloldali Blokk türelmetlen vezetői „valami módon kísérletet tennének, hogy kiiktassanak bennünket mint pártot az ország vezetéséből, maguk maradnának, de azzal – gondolom – tisztában vannak, hogy nélkülünk nincs demokrácia.”

Pontosan ez történt 1947 első felében. A kiiktatási kísérlet az úgynevezett „köztársaság elleni összeesküvés” bolsevista koncepciójának megvalósításával kezdődött. A letartóztatási hullám és a büntetőeljárás eredetileg a Magyar Közösség nevű titkos – valójában sem demokráciaellenes, sem veszélyes – szervezet vezetői ellen indult 1946 végén, de néhány héten belül kiderült, hogy a kommunista irányítás alatt álló politikai rendőrség (ÁVO) és a HM katonapolitikai osztálya a Magyar Közösség „összeesküvésébe” ördögi módon bele akarja keverni a legnagyobb demokratikus párt vezetőit. A kommunista belügyminiszter (Rajk László) már 1947. január 10-én több kisgazdapárti képviselő mentelmi jogának felfüggesztését követelte a kisgazdapárti köztársasági elnöktől (Tildy Zoltán) és a miniszterelnöktől (Nagy Ferenc). A kommunista zsarolás és a szovjet fenyegetés hatására a Vörös Hadsereg megszállása alatt álló magyar állam két legfőbb vezetője engedett. Hét fiatal kisgazda nemzetgyűlési képviselő (köztük volt a jelenlegi parlament korelnöke, Horváth János is) mentelmi jogának ja­nuár 21-i felfüggesztésével indult el a lavina, mert a politikai rendőrség és az ügyészség újabb és újabb kisgazdapárti képviselőket kért ki, február elején már Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát is.

Miért Kovács Béla lett az első számú célpont? Egyrészt ő már régóta szálka volt Rákosi szemében (nem csupán a „nyakas” tréfa miatt), mert a legnépszerűbb parasztpolitikusnak tartotta, aki ráadásul kevésbé volt engedékeny a kemény koalíciós tárgyalások során, mint pártjának többi felsővezetője (különösen Tildy Zoltán köztársasági elnök). Másrészt pedig általa próbálták kompromittálni és eltávolítani a kormány éléről Nagy Ferencet, aki Rákosi szerint is az „utolsó bástya” volt a kommunisták erőszakos hatalomátvételi törekvéseivel szemben.

Miután a kisgazdapárti többségű nemzetgyűlési mentelmi bizottság a többszöri kommunista és szovjet fenyegetésre sem adta ki az ÁVO-nak Kovács Bélát, 1947. február 25-én este szovjet állambiztonsági tisztek elhurcolták a magyar parlamenti képviselőt budapesti, Váci utcai lakásából, és szovjetellenes, fegyveres terroristatevékenység és kémkedés vádjával letartóztatták. (Csak kilenc év múlva engedték szabadon, és csak 1989-ben rehabilitálták a harminc évvel korábban, ötvenegy évesen elhunyt politikust.) Ezzel a magyar belügyekbe való nyílt, durva beavatkozással végső szakaszába lépett a megszállt Magyarország szovjetizálása.

A három hónap múlva miniszterelnöki tisztéből kommunista puccsal eltávolított és száműzetésbe kényszerített Nagy Ferenc Washingtonban 1952 februárjában így emlékeztetett öt éve elhurcolt, legjobb barátjára: „Kovács Béla él, nemcsak testben, de abban is, amit neve és szelleme jelent, és börtönbe zárva is, szovjet katonai őrizet ellenére is nagyobb veszély Moszkva számára, mint tankok és hadseregek. Neve és életműve a vasfüggöny mögé zárt milliók szabadságvágyát és elszánt akaratát jelenti, hódítók és zsarnokok ellen.”

forrás

Egy gondolat



Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író, aki 11 évet töltött börtönökben és munkatáborokban, így vélekedett a kommunistákról:

“A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak szermélyes boldogulása így kívánja.”

Egy mocskos ideológia

Mindenki hallott már a magyar zsidóság tragédiájáról, de vajon hányan hallottak arról, hogy a II. világháború után 6-800000 magyar állampolgárt deportáltak a szovjet haláltáborokba, ahonnan aztán nekik sem volt visszatérés? Miért kell ezt az adatot agyonhallgatni itthon?


A második világháború során közel 700 ezer magyar állampolgár került szovjet fogságba. Sorsukról a történelemkönyvek többnyire hallgatnak. A hatalomgyakorlók 1945-től kezdve évtizedeken át azt a hamis látszatot keltették, hogy szovjet fogságba csak harci cselekmények közben elfogott katonák kerültek, akiket azonban a szovjetek még a békekötés előtt nagylelkűen hazaszállítottak; és az iskolákban is, természetesen így tanították.
Valójában az a tény, hogy a foglyok mintegy harmada kényszermunkára hurcolt civil volt, és nagy számban vittek koholt vádak alapján elítélteket és zártak a GULAG táboraiba (Государстеннй Уголовий Лагерь - Állami Büntető Tábor) másféle, sokszor csak személyes indokok alapján letartóztatott magyarokat, ami sokaknak a pokol tornácát jelentette. A hadifoglyokat és a civil internáltakat évekig dolgoztatták kényszermunkában a Szovjetunió munkatáboraiban. Azt mondták nekik, hogy „a fasiszta magyar hadsereg” által lerombolt javakat kell munkájukkal pótolni és ezzel „engesztelést” nyerniük. Az utolsó nagyobb fogolyszállítmányok csak 1955-ben (!) érkeztek haza, majd később egy-egy magányos, ismeretlen okból továbbmarasztalt személy térhetett haza, akikről természetesen a kommunista sajtó ekkor is cinkosan hallgatott.

"A tudat, hogy soha senki nem értesül halálukról és végső nyughelyükről, elviselhetetlen lelki kínt okozott a raboknak…A szovjet láger az áldozatok millióit fosztotta meg a halálnak kijáró egyetlen kiváltságtól, a nyilvánosságtól, és annak a vágynak a beteljesülésétől, ami tudat alatt minden emberben él – hogy a többiek megőrizzék emlékét."

Ez a felvétel egy szovjet gulágban készült

Ezt a titkolózást felhasználva a mai napig működhetnek olyan történészek Magyarországon, akik mindent elkövetnek a kommunizmus és Gulag relativizálás érdekében, csökkentve, vagy kétségbevonva az elkövetett bűnök nagyságrendjét és jelentőségét.

Hogyan lehetséges, hogy a 8 éven át az országot vezető politikai párt ifjúsági tagozata (FIB) egy olyan embert tekint példaképének, aki megszervezte a Kubai koncentrációs táborokat és személyesen részt vett kivégzéseken, valamint tevékeny részt vállalt a kínzásokban is, például Armando Valladares költő és emberi jogi aktivista esetében?
„Az ellenség könyörtelen gyűlölete teszi lehetővé, hogy túllépjünk természetes korlátainkon, és hatékony, hidegvérű gyilkológéppé váljunk.”
Che Guevara

A kommunizmus áldozatainak emléknapja

Ezen a napon tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Majd többévi előzetes fogva tartás után a Szovjetunióba hurcolták, és 1952-ben 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A „Gulag” néven ismert kényszermunka-táborok keserveit megjárva, 1955-ben térhetett haza, de csak félév múlva szabadult.



 Bár ezután még képviselőként politikai szerepet is volt alkalma vállalni, az igazságtalan meghurcoltatás és fogság megpróbáltatásai következtében 1959-ben 51 évesen meghalt.
Sorsa egyfajta típus-példája lett azoknak, akiket ma már a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon.

Kovács Béla példája és a doni katasztrófa úgy kapcsolódik össze, hogy a második világháború, benne a doni vesztes csata során fogságba került magyar hadifoglyok is százezres nagyságrendben kerültek a Gulag embertelen kényszermunka-táboraiba, s közülük sokan ott lelték halálukat. A „malenkij-robot” címen elhurcolt magyar civileknek pedig csak mintegy tíz százaléka maradt életben, s térhetett vissza otthonába. Ezek között jelentős számú nő, sőt fiatal nő is volt.

Az elmúlt évszázad ötvenes éveiben itthon Magyarországon is ezrek kerültek koncepciós vádak és perek alapján börtönbe, bitófára vagy kényszermunka-táborokba. Az úgynevezett kitelepítetteket pedig minden indoklás és ítélet nélkül hurcolták el, s tartották, dolgoztatták embertelen körülmények között évekig a hortobágyi, és más e célra létesített telepeken. Ezeken a helyeken a gyermekek is együtt szenvedtek szüleikkel. A letartóztatások, elhurcolások, kihallgatások módja (általában éjjel vagy hajnalban, az ágyból riasztották fel a soron következőket), a verések, a testi és lelki megaláztatások az emberi méltóságot sárba tiporták, s minden erkölcsi megfontolást nélkülöztek. A kínzások, az éhezés, fázás, a betegségek, továbbá a nehéz munka következtében sokan még fogságuk idején meghaltak, mások testileg-lelkileg megrokkantak, s akik még ma is életben vannak, azok többsége is élete végéig viseli e megpróbáltatások nyomait.



Ezután következtek még az 1956-os forradalom kivégzettei, bebörtönzöttei és a külföldre menekültek serege.
Az áldozatok között sokan voltak, akiket kifejezetten a hitükért üldöztek, s még többen, akik a nehézségeket Istenbe vetett hittel és bizodalommal voltak képesek elhordozni és túlélni. Ők voltak azok, akik rabtársaikat is erősítették, s táplálták bennük a reményt.
Az üldözések értelmi szerzői és kegyetlen végrehajtói kísértetiesen megvalósították a Pál apostol által idézett prófétai igéket: „Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tesz, egyetlenegy sincs. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik; Isten félelmével nem törődnek.” (Róma 3,12-18).  


2011. február 19., szombat

Bibó István: A szabadságszerető ember tízparancsolata

A szabadságszerető ember

1.
megköveteli magának és megadja másnak a minden embernek kijáró tiszteletet, de megkülönböztetett tiszteletet, sem magának semmi címet nem követel, másnak pedig úrvoltáért, sem vagyonáért, sem hatalmáért, sem befolyásáért, sem ruhájáért megkülönböztetett tiszteletet nem ad, csak tisztességéért, vagy érdeméért; senki emberfia előtt meg nem alázkodik, alázatoskodó megszólítási és köszönési módokat szájára nem vesz.

2.
magát munkában szolgának, szabad idejében és a maga otthonában úrnak tekinti, és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkája alatt is úrként, hatalmasként viseli és másokat szolgáknak, alacsonyabb rendűeknek kezel.

3.
a maga vagy más munkája értékének a leszállítását, emberi kiuzsorázását, vagyoni vagy hatalmi helyzet kihasználását, s egyáltalán semmiféle kizsákmányolást nem tűr, magát vagy mást a maga igazából, világos jogából, megszolgált követeléséből semmiféle erőszakkal, megfélemlítéssel, rábeszéléssel, fortéllyal kiforgatni nem engedi.

4.
őrködik a maga és minden ember egzisztenciájának a szabad és biztosított volta felett, illetéktelen vagy önkényes behatástól való mentessége jogvédelemmel és garanciákkal ellátottsága felett.

5.
szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogva tartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.

6.
gyűléseken, egyesületben, munkaközösségben vagy bármiféle közösségben éppen úgy, mint a magánéletben önkényeskedést, akarnokoskodást, magánérdek illetéktelen érvényesítését, visszaélést, köz becsapását, közakarat meghamisítását, s mindenféle fenyegetést és terrorizálást nem tűr, minden ilyen ellen saját maga azonnal felszólal és más tisztességes emberekkel összefog, az erőszakosan érvényesülni próbálókat, tekintet nélkül arra, hogy kire és mire hivatkoznak, leleplezi és meghátrálásra kényszeríti, tisztában lévén azzal, hogy minden ilyennek az érvényesülése csakis a tisztességes emberek kényelmessége és megfélemlíthetősége miatt lehetséges.

7.
semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie.

8.
minden közügyben meggyőződése szerint vall színt: fenyegetéstől meg nem ijed, hízelgésnek be nem dől, s szavazatát vagy aláírását semmi pénzért vagy előnyért el nem adja.

9.
minden felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel, minden közérdekű szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt győzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történik.

10.
bízik a közösség erejében, az emberek többségének tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszeműség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszeműség számára a bizalom előlegezésével erősíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándék győzelemre vihetőségében való hitet.


A kézirat lelőhelye: Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára MS 5111/15.16