2010. december 31., péntek

Böjte Csaba gondolatai

Csodálom Jézus Krisztust ahogyan a földre jön és saját kezébe veszi a dolgokat. Nem mást küld, hogy Ő fáradt cinizmussal, a mennyei trónusán ülve, szemlélje és kommentálja az emberiség vergődését. Ő közénk jött és szembemegy az akkori világ sodrásával, az erőszakos, kapzsi, lusta, élvhajhász semmittevéssel. Utat keres, építkezik, társakat gyűjt, megtanítja őket csendben lenni, befelé fordulva imádkozni, felfedezni a mennyei Atya, vágyaink által szívünkbe írt álmait.

Naponta útra kel, bejárja a szülőföldjét, bátran nyíltan szóba áll az emberekkel, meghallgatja őket, vigasztal, bátorít, segít. Egyetlen kérdés, egyetlen gond se jelent számára akadályt, lendületesen felvállalja azokat és megoldja. Keresztelő Szent János lefejezése, egy–egy kudarc nem bénítja le, duzzogva nem ül félre, hanem kitartó szívóssággal megy a szeretet útján előre. Nem gyűjt kincseket, vagyont, nem áll be egyetlen politikai irányzatba sem, szabadon szál, hiszi, hogy jósága, szeretete az egész világot megmozgatja. Egyszóval Jézus él, alkot és szeret, megy előre! Már önmagában ezért a tevékeny, lendületes életéért, én Jézus Krisztus mellé állok.
Olyan döbbenetes látni, hogy sok sok ember csak a saját pitiáner szórakozásáért mozdul meg. Csak korlátolt létének a fenntartását vállalja, önmagáért él, és nagyon sokan még azt is csak ímmel-ámmal teszik... Annyira szeretném ezeket az embereket felrázni, rádöbbenteni arra, hogy drága egyetlen életüket pocsékolják el. Hogy lehetne az embereket a félénk, helybe tipegő, önzés burkában besavanyodott életükből kimozdítani? Felszabadítani a szeretet, az alkotás, a valós létezés csodálatos szép világára? Hogy tudnám elmondani érthetően, megmutatni azt a tiszta örömet, mely melyet a szeretet útján, botladozva is, de elinduló ember meg tapasztalhat? Lehet, hogy izgalmas egy számítógép előtt ülve vezetni egy autót, szimulált hajtű kanyarokat bevenni, de mennyivel izgalmasabb becsületes munkád gyümölcseként megvásárolt autódat vezetve családodnak megmutatni gyermekkorod szép, mesés tájait. Lehet bekeseredve, szárny szegetten reménytelenségbe ostorozni, ezt a világot, de mennyivel jobb leülni és megfogalmazni egy verset, egy gondolatot, mely mind egy langyos szellő belekapaszkodik embertársad, csüggedten logó vitorlájába, és elindítja öt a reális létezés hatalmas óceánján. Jó dolog megérezni a kis magban feszülő élni akarást és azt szelíden jó földbe tenni, a szerető szolgálat alázatával öntözgetni. Jó dolog meghallani egy kis gyermek, ki sem mondott panaszát és egy otthon, intézményecske létrehozásával, óvodával, gyermekvédelmi központtal válaszolni, a kibontakozás utáni néma vágyra. Jó dolog mind egy láthatatlan angyal e világon keresztül suhanni, itt ott csendesen megállva, az életet szolgálni, szeretni az alkotás Istenét.
Nagyon jó dolog élni és alkotni! Ha az Isten maga mondaná, hogy nincs túlvilág, és nem tartják számon a szeretetből adott pohár vizet, a jó szót, a lehajló gyöngédséget, a másokért végzett munkát, én akkor is ezen az úton mennék tovább, mert jó dolog jónak lenni, alkotni, a létezés örömét megosztani embertársaiddal. Jó dolog a kis homokból várat építeni, a téglából templomot az Istennek, otthont az embereknek. Jó dolog a földet feltörni, és tarka virágot, hatalmas fákat ültetni csak úgy, hogy legyenek, hogy létükkel tanúskodjanak az élet, a kibontakozás, a folyamatosan mozgásban lévő Isten irántunk való végtelen szeretetéről.
Megéri? Építed, szépíted a világot, és észre se veszed, magadat építed, bontakoztatod ki, minden egyes kapavágás, nemcsak a földet teszi lakhatóbbá, hanem te magadat is. Mindennapjaid szeretetének tüzében kiégő tégláidból nemcsak kint a világban épül ház, otthon a családodnak, hanem belülről építkezve megszületik benned, a családjáért felelős felnőtt, az apa, ki életet ad. Csodálatos életet adni, gyermeket szülni, és azt becsülettel, türelemmel az öntudatra ébredésig felnevelni, majd imádságos szeretettel az ö útját mindvégig egyengetni, és öreg fejjel az általad ásott kútból felbuggyanó tiszta vízben megmosakodni. Te ástad a kutat, de annak, életet adó tiszta vizét nem te teremtetted, általad születik valami, ami nem te vagy, mely életet ad sokaknak, s melynek tükrében megláthatod végre te is az igazi szép arcodat. Persze, hogy megéri a teremtő Istennek társává válva magadat e világban kiteljesíteni. Semmiből, a végtelen létbe felnőni, úgy lenni hatalmas fává, hogy forró nyarakban érett magvaid ezreiben, erdővé válsz.
Minden egyes perc, óra mit Isten jóságosan neked adott, s melyet te jószándékú munkával, alkotással nem kamatoztatsz, melyet a semmittevés, az önsajnálat, a meddő poénkodás, a helyben topogás céltalan kocsonyájában töltesz, elvesztett, soha vissza nem térő lehetőség. Tiszta szívemből sajnállak téged, ki évekig célozgatsz, de nem mered meghúzni a ravaszt. Igen sajnállak téged ki olyan szellemi, lelki, anyagi erőket gyűjtesz, melyekből nem épül, vers, szerelem, ház, haza, melyek csak poros raktárrá teszik életed, s téged értelmetlen lím – lomjaid őrzőjévé, egy karikás szemű, betörőktől rettegő éjjeli őré. Mi vagy te? Egy szárnyatlan sas, a porban kapirgáló tyúkok között? Nem haragszom rád, csak szánlak, mind azt a vándort, ki balgán megáll és tikkadtan szomjazik az életadó kút mellett. Izgalmas, érdekes az élet, és ne azért buggyanjon ki szívedből a dal, mert általa unatkozó emberek sztárja lehetsz, hanem csak azért mert jó énekelni, társa lenni a korán kelő pacsirtának, ki dalával ébreszti a hajnalt, és a vándort. Jó alkotni, a vásznon megragadni egy mozdulatot, egy csak általad megsejtett hajlatát a tájnak, és azt amit csak te egyedül látsz, alkotó munkáddal alázatosan láthatóvá tenni az egész világnak.
A mozgásban lévő Istennek szolgája vagyok. És mint a gyermekkorod játékában, a szaladó gyermek, szeretnélek életadó simogatással megérinteni, hogy életed legyen, és te is mozgásba lendülj, hogy merj magadba fordulva álmokat látni, és azokat társakat keresve bátran megvalósítani. Megtapasztalni azt, hogy milyen csodálatos társa lenni a világot, tiszta, szép vágyaid által beléd irt irányban tovább teremtő Istennek. Krisztus, Isten reális válasza volt az emberiség évezredes adventjére. Jézus léte örök válasz, nem csak a megannyi miértre, hogyanra, hanem a te alapvető örök kérdéseire is. Az élő hit, az erőt adó remény válságban van, és persze ez újabb és újabb politikai, gazdasági kríziseket szül. Hogyan tovább? Hiszem, hogy a világ megannyi kérdésére a válasz benned van, te magad vagy a válasz, melyeket a benned feszülő tiszta vágyakban, álmokban találhatsz meg. A kérdés az, hogy mersz-e magadba nézni, mered kimondani, megfogalmazni a végtelen utáni tiszta sóvárgásaidat? Mered félrelökni, a kufár, csak a vagyonukat halmozni akaró kereskedők csillogó reklámjait, és kimondani mindazt miért érdemes élned, dolgoznod, meghalnod? Mered alázatos partnerségben Istennel tovább teremteni ezt a szép világot? Mersz a gondolkodó, kereső embertársaid sorába állni, hogy te is akár egyetlen dallammal gazdagabbá tedd magadat, és társaidat? Mersz a holnapban nézni, és talán milliók által, a csendes adventi imában kértekre, Isten símogató válasza lenni?
Karácsony van! Mersz szeretetből mások számára megtestesülni? Újból útra kelni? Mosolyogva az emberek kérdéseire, kéréseire, megnyugtató válasz lenni?
Egyetlen dolgot kívánok az új esztendőben: Merj ezekre a kérdésekre bátran IGENT mondani!

Böjte Csaba

Óév búcsúztató

(filmhiradok.nava.hu)

Blogajánló!

Jó szívvel ajánlom mindenkinek:
Szellemes, naprakész, kultúrált, szókimondó: "halandó ember csak így törhet halhatatlanságra"

2010. december 30., csütörtök

Bayer Zsolt: Sajtószabadság

Árvíz, belvíz, pusztulás. Már megint, és már megint most. Kilátástalan helyzetben a gazdák, a vízzel küzdők. És még itt van a nyakunkon a vörös- iszap is. Rettenetes tragédiák, elpusztult otthonok, odalett életek. Egekbe szökő árfolyamok, gyengülő forint, 22 ezer milliárd államadósság, amit az MSZP–SZDSZ-kormány hagyott ránk. Gyurcsányék öröksége.
Így búcsúzik az óesztendő.
S mindeközben a felszínen nincs más, csak médiaháború. Már megint. Már megint hősi pózba vágta magát az összes gazember, és előbb elhiszi, majd megpróbálja elhitetni, hogy a szabadságért küzd.
Vérlázító, elviselhetetlen hazugság az egész. S mint minden igazán vérlázító és elviselhetetlen hazugság, ez is remekül ki van találva, remekül fel van építve. Egyetlen szerencse, hogy előbb-utóbb akad mindig egy hiba. Valami, ami látszólag szem a láncban, mégis leleplez mindent.
Most az osztrák Der Standard követte el a hibát. A hiba pontos oka ismeretlen. Lehet kivételes őszinteség, ami annyit jelent, hogy tényleg így gondolják, vagyis valóban elmebetegek. De lehet az is, hogy csak ki akartak ragyogni a kórusból, és túlzásba estek. Mindegy is. A lényeg, hogy hibáztak. Végzetesen nagyot. Mert amit leírtak, maga a tökéletes képtelenség. S előre és visszafelé hiteltelenné tesz mindent, minden óbégatást, minden nyavalygást, minden félelmet, az összes hisztériát.
Vádaskodik az álforradalmár
A Der Standard cikkének címe: Mussolini soft, Horthy light. Ha a hazai súgóknak és sugalmazóknak csöpp eszük lenne, elrejtették volna ezt az írást. De nincsen egy csöpp eszük sem, így lobogtatják, mint a többit. Mert igazolást látnak ebben is, és önigazolást. Megerősítését az alaptételnek, miszerint rajtuk kívül mindenki minimum antidemokratikus, de leginkább gonosz náci. Ezeket a húrokat pengeti régi ismerősünk, Daniel Cohn-Bendit is, aki a német közszolgálati rádiónak adott hosszú interjút még karácsony előtt. Ebben abbéli véleményének ad hangot, miszerint „Orbán hatalmas tempókkal halad egy diktatúra felé”, ám, teszi hozzá, nincs egyedül ezen az úton. Hiszen Magyarországon kívül ott van még „a román média szörnyűséges helyzete vagy az olaszországi médiáé. Tehát az Európai Unión belül is vannak helyek, ahol a demokrácia elég rosszul áll.” És – állítja Cohn-Bendit- a német kormány „túlságosan óvatoskodik, nemcsak Magyarország, de Bulgária, Románia vagy Olaszország esetében is”. Cohn-Bendit mintegy mellesleg azt is megemlíti, hogy a 2000-ben Ausztria ellen hozott szankciók – emlékszünk, Haider demokratikus úton való megválasztása váltotta ki akkor ugyanezek haragját – „jogilag valóban megalapozatlanok voltak”. Érdekes… Tíz év elteltével már ez is bevallható…
Mindenesetre majdnem biztos, hogy a Der Standard újságírója hallgatta vagy olvasta Cohn-Bendit interjúját, és elájult a gyönyörtől. És másnap úgy érezte, őneki is meg kell írni a nagy művet Orbán diktatúrájáról, és rá kell tegyen még egy lapáttal. Így született meg a Mussolini soft, Horthy light című cikk mint árulkodó lenyomata mindannak, amiben élünk. Nézzük hát a Der Standard megállapításait, „tényeit”:
„Magyarország teljes gőzzel halad az autoriter egypártrendszer felé, egy olyan párt irányításával, amelyet a szabad választásokon kétharmados többséggel ruháztak fel. Orbán Viktor egy »light« Horthy-rendszert épít ki, túlcsorduló nacionalizmussal (a világ minden magyarja magyar állampolgár), megtűrt antiszemitizmussal, az Alkotmánybíróság engedelmességre kényszerítésével és egy médiaszájkosár-törvénnyel.”
Silvio Berlusconi ezzel szemben modern Ducét játszik, aki tévébirodalmában a fasiszta fekete ingesek helyére hosszú lábú szépségeket állít, hogy az olaszokat féken tartsa. A két országba látogató idegen jóformán semmit sem vesz észre abból, hogy a demokratikus intézményeket kiüresítették, és egyfajta könnyű diktatúrát hoztak létre. De az ottani állapotok semmiképpen sem hasonlítanak egy modern liberális demokráciára – írja.
A kommentár szerint azonban Ausztriában sem sokkal jobb a helyzet, a két nagy párt, a szociáldemokraták (SPÖ) és az Osztrák Néppárt (ÖVP) ott is azon mesterkedik, hogy befolyása alá vonja az osztrák rádiót és televíziót. „Werner Faymann (osztrák kancellár) egészen nyilvánvalóan olyan stratégiát követ, amelynek célja a tömegmédiák közvetett és közvetlen befolyásolásával egyfajta osztrák berlusconizmus megalapozása” – állapítja meg. Eközben a nacionalista jobboldal teret nyer, és meghatározza a politikai menetrendet. A két nagy párt – különösen a bevándorlók ügyében – nemigen tesz mást, mint amit Strache (a jobboldali Osztrák Szabadságpárt elnöke) követel.
Élnek a pimasz olaszok
A kommentár szerint a jelenlegi helyzet a történészeket és politológusokat a múlt század harmincas éveinek kezdetére emlékezteti, amikor Olaszországban Mussolini, Magyarországon Horthy kormányzott, Ausztriában pedig a náci párt (NSDAP) a bécsi tartományi választásokon szenzációs eredményt ért el. Az összehasonlítás mindamellett csak erős megszorításokkal állja meg a helyét: a mai jobboldal „sokkal, sokkal kevésbé hajlamos az erőszakra, mint a harmincas évekbeli elődje”. De a fő tendencia hasonló: a demokrácia aláaknázása a demokraták gyöngesége és a választóknak a jobboldali mozgalmakhoz való mind erősebb vonzódása miatt. A hagyományos pártok és a hagyományos demokrácia veszít befolyásából, az emberek a kemény jobboldalra bízzák a megoldást. Ez már egyszer rettenetesen rosszul végződött, de az régen volt – fejeződik be a Der Standard kommentárja. (A Hírszerző szíves és egyetértő összefoglalója.)
Itt állunk hát, egy autoriter, diktatórikus, 1933-ra emlékeztető (felkészül: Konrád György öregasszony), a sajtószabadságot lábbal tipró, rettenetes rendszerben, együtt Ausztriával és Olaszországgal. Igaz ugyan, hogy a nevezett országokba látogató idegenek, de még a bennszülött egyedek sem veszik észre, micsoda szörnyállamban élnek, de szerencsére itt van a Der Standard meg az összes többi, hogy felhívja erre a figyelmet. Itt vannak ők, és elmesélik nekünk, mi a jó és mi a rossz. Mi a demokratikus és mi nem az. Mi a szabadság és mi a rabság. Mi a jó és mi a rossz. Nélkülük ugyanis összekevernénk a dolgokat.
Most voltam a fiammal Velencében. És az olaszok tényleg nem látják mindezt, nem látják a hatalmas és végzetes bajokat, mármint azokat, amelyekkel a Der Standard munkatársa riogat és fenyeget. Őt nyilván megdöbbentené, hogy az olaszok fütyülnek vészjósló látomásaira, s élnek, valami egészen csodálatos, egészen lenyűgöző és intenzív életet. Egyszerűen boldogabbak annál, mintsem hogy ilyen hülyeségekre gondoljanak. Arra pedig egészen egyszerűen nincsen idejük, hogy cinikusak legyenek. Mert ki a legcinikusabb? Akinek már nincs semmiről semmi mondandója, aki kiürült lelkét és szívét összekeveri a mindenséggel, s azt hiszi, a mindenség lett üres. S ettől a rettegéstől idétlen vihogásba menekül, vagy nagyon ostoba elméleteket gyárt, mint a kamaszok. S mindent gyűlöl, ami nem fér bele szánalmas, beteg világképébe, hiszen önmagát gyűlöli. Mint a kamasz. S mert erősebbnek látja, aki nem vihog és nem gyárt ostoba elméleteket, hát azt gyűlöli legjobban. Mindent odaadna egy kis hitért a szerencsétlen, egy falat hitért, korty hitért, hitért bármiben… Mint a kamasz egy nő öleléséért… De üres szívvel és lélekkel erre éppúgy képtelen, mint a kamasz a pattanásaival és az izzadt tenyerével. Ezért aztán azt hiszi, önmagával kell betöltenie az űrt, az űrt, amelyet nem az ő hiánya okozott. Önmagával tölti be az űrt… De mi ő üres szívvel és lélekkel? Ő a „modern” és a „posztmodern”. Ő a Der Standard. A Népszava is és Konrád György is. Ő a „sajtószabadság”, a mindenható média, benne legkedvesebb kicsinyével, a Való Világgal…
Még a kereskedelmi televíziózás hajnalán történt. Előkerítettek egy kisgyereket, aki fejlődési rendellenességgel született, és mindenét vastag, erős szőr borította. Az arcát is. Ő volt a farkasember. Az anyja ölében ült, a mindenható kamera előtt. És a riporternek nevezett emberállat a következőt kérdezte akkor az anyától: „És mondja, ha előre tudná, hogy ilyet fog szülni, megszülné?”
Elhangzott a kérdés, ott, a gyerek előtt, és akkor lehetett tudni, hogy ezt az egészet be kell tiltani. Nem tettük. Azóta felnőtt a mi kis szörnyünk. Most Szandikát mutogatják benne a VV 4-ben, meg Leonidászt és Jerzyt. (Egy pillanatra képzeljük el belülről a fejét annak, aki a mi honfitársunk, és Jerzynek meg Leonidásznak nevezteti magát…)
Felnőtt a mi kis szörnyünk, és „szabadságharcot” vív éppen. „Értelmiségünk” meg dédelgeti őt. Közben pedig ez a mi „értelmiségünk” mélyen meg van győződve róla, hogy különb, mint a mi kis szörnyünk.
A közös sors, meg a törzsek
Az apokalipszis lovasai nyaralni vannak valahol a déltengereknél, vagy elmentek bowlingozni. Vagy blogolnak éppen. Csetelnek vagy valamelyik fórumon öklendezik ki lelkük ürességét. Mert összekapaszkodott bennünk kétféle rettenet. A vallássá emelt ateizmus felvilágosodásban gyökeredző materializmusa és gazdaságimádata frigyre lépett a modernség cinikus, önimádó, szívtelen és lelketlen ürességével. E frigyből született a perverz gnóm: a mi korunk. Mert testvérpárzásokból mindig gnóm születik…
Németh László bezzeg még így fordult mihozzánk:
„(…)Csalódtunk az országban. Nem hisszük, nem hihetjük többé, hogy egy palánk a mi egységünkbe abroncsolhatná a világ minden közénk vetődött gyülevészét. Láttuk szétfutni ezt a csürhét s láttuk, mint sodortak magukkal más országokba java magyar milliókat, s most felekezeteknek akarjuk tudni a magyarságot. Szerződésektől független erőnek, melynek fiai szívében van az otthona. Bilincsek és sorompók fölötti egységre van szükségünk a bilincsek és hamis sorompók éveiben. Közösségre, amely kikacagja a testünkbe dúcolt jelzőoszlopokat. Közösségre, amely kizárja az árulás lehetőségét. Talán támad s bár támadna még magyar nemzedék, mely megint az országba helyezi vissza hite súlypontját. A mi nemzedékünk azonban annyi gyöngének bizonyult pánt elpattanása közben eszmélt a népek életének törvényeire, hogy először ezt a legutolsó és legfontosabb pántját akarja szétpattinthatatlannak tudni. (…)
A másik hatalmas összehozó erő: a sors. Akiket a történelem egy név aklába terelt: egy nyáj az, mert az egész világ annak tekinti. A közös sors körülbelül azt jelenti, hogyha baj van Uncidán, baj van Boncidán is. S ha arany kell a királynak, zab a katonának, hasonló módszerrel préselik ki a Dunántúlt is, mint a Hargita alját. A nép is gondolkozik a közösség sorsán, s ezek a gondolatok talán epésebbek ott, ahonnét Tokaji Ferkó kuruc népe kászál elő, mint a Balaton békés halászaiban, de valami egetverő különbség aligha lehet. Még a nemesi kutyabőr sem olyan mindent elválasztó szakadék. Ugyanaz a nagyidai reményorgiákban ki-kipukkanó kilátástalanság üli meg a kisnemest, ami a parasztot, ha az egyiknek több is jutott a pukkanásból, a másiknak meg a kilátástalanságból. S folyton mennykövek elől kapkodó ravasz fejével nem rokona-e szegény Tiborc a kétfelé udvarló erdélyi fejedelemnek is. Ha folytatni akarjuk drasztikus hasonlatunkat: a magyar sors volt az a tűz, amelyen ez a sokféle anyagú s egy lére eresztett nép összefőtt s bizony egy kicsit el is kozmásodott.
S végül itt állt s ha igaz, most is ott áll a fövő gulyás fölött az Isten kuktája: a nemzeti kultúra is. Meg-megkavarja a nagy bográcsot, kóstol, foldozgatja az étel zamatját s hozzá-hozzáadja a maga fűszereit. Voltak itt mindig emberek, akik heroikus és egész magyarságért álló életükkel közös elemei lettek minden rájuk tekintő magyar életnek, s összefoglalói a még széjjelszórt erőknek. A kultúra meggyorsítja az elszigetelt törzsek anyagcseréjét, tudatosítja közös sorsukat, s egy színörvénybe kavarja a lappangó, sutban álmodó színeket.
Összefoglalva: a történelem egybegörgeti a maga néphordalékát, s a sors, nyelv és műveltség-elmállasztotta embercsoportok ásványkincseit egy valamennyiükre jellemző talajvíz oldja magába. Ez az egy népet alkotó biológiai csoportok alól kimosott talajvíz a fajiság.”
Németh László nyelvét már nem ismerjük, nem beszéljük. Alig értjük. A nemzeti kultúra a Nemzeti Színházban ma azt jelenti, hogy Iluska kurva lett, Jancsi meg buzi. Aki pedig felháborodva ezen védeni akarja a védendőt, azt hiszi, hogy a János vitéz női főhősét Juliskának hívják.
Innen indulunk az útnak. Várjuk az új nemzedéket.
Boldog új esztendőt.

Bayer Zsolt

2010. december 29., szerda

Médiaháború

Talán megbocsátják, ha egy olyan idézettel kezdek, amely szokatlan és illetlen módon egy otthoni jegyzetemből való. Mentség nincs, csak magyarázat: most az történik, amire biztosan számítani lehetett. A tavasszal elkezdődött szabadságharc az egyik legkényesebb pontjához érkezett, a globális birodalom véleményhatalmi diktatúrájával, illetve külső és belső támogatóival történő összecsapáshoz. Tehát íme, az idézet a 2009 októberében készült írásból:

    „Tekintettel arra, hogy az alávetettek kifosztása a végső fiziológiai határokhoz közelít, a rendszerváltás összeomlásának »publikussá tétele« elkerülhetetlenné válik a következő egy-két év során. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha ma még elképzelhetetlen erejű és intenzitású változások mennek végbe a magyar nyilvánosság szerkezetében, a média szabályozásában. Ez a háború, mert az lesz a javából, akár önmagában is eldöntheti a magyar társadalom jövőjét. Ha ugyanis nem sikerül a kifosztott többséggel megértetni, hogy miképp jutott ebbe a helyzetbe, és hogyan szabadulhat e végzetes csapdából, akkor a magyar nemzet története itt akár véget is érhet. Ám fel kell tennünk a kérdést, hogy miért van ebben ilyen óriási szerepe a médiának. Nos, azért, mert olyan két rejtett véleményhatalmi erőszakstruktúrát használ igen veszélyes és nagy erejű fegyverként, amelyeknek létezését sikeresen rejti el az avatatlanok szeme elől. Az egyiket a tematizációs, a másikat pedig az értelmező hatalom jelenti. A tematizációs hatalom dönti el a »napirendet«, azt, hogy miről is »szóljon a világ«, az értelmező hatalom pedig azt, hogy »hogyan szóljon« minderről. A világ végtelen történésfolyamából avatott kezek válogatják ki azokat a történéseket, amelyekből »hír« lesz, és persze egyúttal azt is eldöntik, hogy milyen hierarchiába rendeződjenek e hírek.
    A rossz nyelvek szerint például a világnak már régen vége van, csak a vezető kereskedelmi televízió esti híradójának bájos bemondónője még nem mondta be. De nincs ok a csüggedésre, mert majd »időben szólva lesz«, azt akkor majd megtudjuk. Az értelmező hatalom pedig »segítőkészen« abban van »szolgálatunkra«, hogy megtudjuk, mi a »politikailag korrekt« elbeszélési módja a világ említésre szánt, így hírré lett történéseinek. És persze, aki valami rejtélyes ok miatt nem tud és/vagy nem akar ezen a nyelven megszólalni, az magára vessen! Így ugyanis »néma marad«, vagy esetleg csak azért engedik be mégis az uralkodó nyilvánosság belső tereibe, hogy ott nevetségessé téve kigúnyolják, megalázzák, vagy valami megsemmisítéssel felérő stigmával megbélyegezzék. A rendszerváltás bukásának ténye, okai és következményei az uralkodó véleményhatalmak számára értelemszerűen a legfőbb tabut jelentik! Ám ha a választások utáni új kormány nem szeretne a bukott rendszer utolsó kormányaként elvérezni, ezzel szemben szívesebben lenne inkább az általa felépítendő új rendszer ígéretes első kormánya, akkor legelőször ezt az uralkodó véleményhatalmat kell minden lehetséges eszközzel megtörnie.”

Ezek után talán érthető, miért vélem úgy, hogy a médiaháború most felizzó összecsapásai elkerülhetetlenek voltak. A globális véleményhatalom a legbrutálisabb módon ragaszkodik megszerzett pozícióihoz. Csak így képes „legyártani” a mesterséges agyakat és lelkeket, vagyis a „valóságipari művekként” üzemeltetett gépezet így tudja eladhatóvá maszkírozni termékeit. Csak így hozhatók létre az engedelmes munkások és fogyasztók gigantikus csordái, amelyek már csupán biológiai nyúlványai a világot mozgató és kifosztó tőkestruktúráknak, és egyetlen feladatuk a végtelenített fogyasztási lánc hajtása, teljesen függetlenül attól, hogy van-e bármilyen szükségük az elfogyasztott jószágtömegre. Így békésen és jóízűen elmajszolják azt az élelmiszerként eladásra kínált tárgyat, amely már legyártása pillanatában is veszélyes hulladék volt, a hisztérikus karácsonyi akciós őrületben megvásárolják gyermekeiknek azt a méregdrága, ám tökéletesen felesleges műanyag szemetet, amelyet mint a legújabb játékcsodát tesznek eladhatóvá.

Ez az igazi, végső és legmélyebb tétje ennek a mostani médiaháborúnak. Hogy a „való világ” gyanánt legyen továbbra is eladható az a pusztító szeméttömeg, amit szent médiaszabadságként próbál védeni a luxemburgi külügyminisztertől a lengyel liberálisokig mindenki, aki cinikus-gátlástalan kitartottja ennek a globális profitgépezetnek. Hogy cinikusan röhögve lehessen nap mint nap rombolni hitet, házat és hazát. Ezért kell Magyarországot Führer-államként emlegetnie a tekintélyes nyugati napilapoknak, ezért kell hisztériát kelteni világszerte: mert ha a magyar változások sikeresen véghez vihetők lennének, ez számukra rendkívül veszélyes precedenst teremtene. Akár el is gondolkodtathatná a maradék emberiséget, hogy amit szent emberi szabadságjogokként igyekeznek „eladni” számára az elmúlt kétszáz év médiaterroristái Marat Ami du peuple-jétől Michnik Gazety Wyborczáig, az embersége utolsó morzsáinak az önmagával való feledtetése. Hogy is mondta Örkény? „Ha egy kígyó, ami ritka, felfalja önmagát, vajon marad-e utána egy kígyónyi űr? Igen? Nem? Fogas kérdés?”

Bizony, fogas kérdés! De nem maradt túl sok időnk a válaszra.

Bogár László

Forrás: Magyar Hirlap online

Hogy kerül a csizma az asztalra?

Liszt Ferencről nevezné el a Ferihegyi repülőteret a kormány - állította az MTV keddi Híradója meg nem nevezett forrásra hivatkozva.
A tévécsatorna szerint a kormány már tárgyalt is a javaslatról, amelyet már jövőre érvénybe léptetne, mivel 2011-ben lesz Liszt születésének 200. évfordulója. Ehhez meg kell állapodni a repülőtér német többségi tulajdonosával, a magyar államnak ugyanis csak kisebbségi részesedése van a repülőtérben.

Endresz György pilóta


Az I. világháborúban mint a 64. repülőszázad pilótája vett részt, több kitüntetést kapott, mint hadipilóta négy elismert légigyőzelme volt. 1921 szeptemberében főhadnagyi rendfokozatban részt vett a Prónay Pál nevével fémjelzett nyugat-magyarországi nemzeti felkelésben.
Ezt követően az Aero Express, majd a német Junkers-művek pilótája, később az Aero Szövetség oktatótisztje volt.

1931. július 15-én 17.20-kor felszállva, és 26 óra 20 perc alatt Harbour Grace-ből (Újfundland, Kanada) az Atlanti-óceánon át leszállás nélkül Bicskéig 5770 kilométert repült a Justice for Hungary (’Igazságot Magyarországnak!’) elnevezésű repülőgéppel (navigátora Magyar Sándor volt). Endresz és Magyar a világon 15.-ként repülték át az óceánt. A repüléshez egy korszerű, 470 LE-s Lockheed Sirius típusú gépet alakítottak át. A repülés megvalósítását Rothermere lord 10 000 dollárral támogatta, ő lett a gép névadója is.

1932-ben Endresz György a világ óceánrepülőinek találkozójára készült Bitai Gyula rádiótávírász navigátorral. Rómába azokat a repülősöket hívták meg, akik már átrepülték az Atlanti-óceánt. A magyarok május 21-én 15 órakor értek Róma Littorio repülőterére. A leszállás előtt a gép szárnya megbillent, a nehéz gép lezuhant, és eltűnt a nézők szeme elől.

Mire autókkal odaszáguldottak, már késő volt. A gép lángba borult és elégett, csak a váza maradt meg.
A pilóták szörnyethaltak.

(forrás: filmhirado.nava.hu)


Magyar Világhíradó - 1933. szeptember

Jubileumi kiadás, 500 hét képes krónikája)



(forrás: filmhiradok.nava.hu)

Erről miért nem hallunk?

Tokió bízik bennünk
Két japán hitelminősítőnél javult Magyarország megítélése

Miközben a londoni és New York-i székhelyű hitelminősítő cégeknél – Moody’s Corporation, Standard and Poor’s és Fitch Ratings – „egy vonalba” került hazánk hosszú lejáratú devizaadósságának besorolása, épphogy befektetésre ajánlott kategóriában tartózkodunk, a japánoknál „jók” vagyunk.

Két tokiói vállalatnál ugyanis javult Magyarország megítélése az utóbbi évekhez képest. A Japan Credit Rating Agency a „BBB+” sávban tartja hazánkat úgynevezett stabil kilátással, a Rating and Investment hitelminősítőnél pedig „BBB”-ben van Magyarország, ugyancsak stabil kilátással. Barcza György, a K&H Bank elemzési igazgatója szerint a japánok elismerik a kormány lépéseit, azt, hogy a kabinet csökkenti a költségvetési deficitet, és mérsékli az államadósságot, miközben átalakítja az adórendszert.
Szajlai Csaba

2010. december 28., kedd

Szabó Dezső: Az örök karácsony

– Na lám: ez az este is olyan, mint a többi. A fő az, hogy dolgozzék az ember. Már féltizenkettő. Egy félóra múlva lefekszem s túlleszek az egész karácsonyesti babonán.
Pukánszky Flórján tanár úr lecsattintotta a tintatartója fedelét. Megdörzsölte a kezeit, megdörzsölte a szemeit. Pár percig arcára felvilágló boldogsággal nézte az előtte felhalmozódó teleírt lapokat. Ez életének főműve, ez az ő ércnél továbbtartó monumentuma. A hatszáz oldalasnak készülő kötetben elzúzó tény-csoportosításokkal bizonyította be, hogy a magyar – u-hang Krisztus előtt kétezertizenöt évvel valamivel nyíltabb volt, mint mai kiejtése, de a mai – o-hangnál már akkor is zártabb volt. Pukánszky tanár úr aszott, rücskös, ösztövér lelke Pantheonná tágult. Messzi kürtök riadását hallotta s az Akadémia kapujának széles kitárulását.
A hosszú vékony emberke kis citrom-feje boldog-sárga volt a lámpa nevetésében. Hosszú cingár nyaka olyan volt, mint egy nedves fánál sütött sápadt kürtös-kalács, melyről lefelejtették a mandulákat. Szemei rövidlátón fényesek voltak, mint egy nyugdíjazott öreg zálogházi becsüsé. De azért az egész alak mégsem nélkülözte a méltóság tényálladékát. Hiszen Pukánszky volt, Flórján volt és finn-ugor filológus egy személyben.
A negyvenhétéves agglegény a millió évvel és fiatal Élet nem ismerték egymást, még csak be sem voltak mutatva egymásnak. Az Élet csókolt és harapott, hejehujázott és sírt, idillezett és világtörténelemezett. Pukánszky tanár úr nem vetett ügyet az efféle léhaságra. Ő szép, komoly zürjén-votják, vogul-osztják és mordvin szövegeket cédulázott az elrohanó idő partján. A tavasz nála csak annyiban különbözött a téltől, hogy több napvilágnál írt cédulát jelentett készülő halhatatlansága számára.
Közben pedig szépen megszürkült a haja, megszürkültek a szíve és a szemei. Egyetlenegyszer engedte meg magának azt a forradalmat, hogy lement két napra a Balatonra. Ő Almádiban mártotta magát a vízbe. És az aznap vasárnap Keszthelyen fürdőzők álmélkodva mondták egymásnak: – Milyen különös ecet-íze volt ma a Balatonnak.
A tanár úr felkelt íróasztalától. Egy percig üresen nézett maga elé. Mintha kérdezné: Pukánszky Flórján nem cédulázik, mit lehet hát akkor csinálni Pukánszky Flórjánnal? Odaténfergett az ablakhoz. Nézett. Künn a szállingózó hóban, a karácsonyi éj hívó boldogságában vidám családok kacagó gyermekgerezdekkel, összebújó párok, éneklő fiatalok siettek az éjféli misére. Pukánszky tanár úrban megmozdult, forgott, süllyedt, émelygett valami. És mert sohasem használta, nem tudta, hogy a szíve az, ami fáj.
Most egy idegen gondolat állt fel benne, mely már lázadás is volt. Mi lenne, hogyha ő is elmenne az éjféli misére? Ő még sohasem látott ilyen egybefutást. Milyen érdekes volna, ha vogul lenne a mise nyelve…
Pukánszky tanár komor elhatározással felvette a téli kabátját.
2.
Alig tett két lépést az uccán, két csolnakot látott egy kétágú mozgó árboc alatt. Odakiáltott neki:
– Kolléganő! Kolléganő!
Csolnakok és árboc megfordultak. Ziegelwangel Paula csodálkozva kérdezte:
– Csak nem a misére, kolléga úr?
– De igen. Jó, ha az ember tanulmányozza az ilyen társadalmi mozgalmakat – felelte komolyan Pukánszky tanár úr.
Ziegelwangel Paula egyik pesti lánygimnáziumban tanított és szomszédja volt Pukánszky tanár úrnak. Ő is a tudománynak jegyezte el magát. Ez nem jelentett semmi erotikát a tudomány számára. Paula a magyar irodalomban észlelhető német hatásokat mutogatta ki. Eddig százhuszonháromezerötszázharminckét ilyen hatásról rántotta le a leplet. Igaz, hogy más lepelrántogatás nem is volt az életében.
Paula kisasszony már negyvenöt éve volt Ziegelwangel Paula és már egészen hozzászokott. Pedig a felületes idegenek első látásra inkább távíró póznának nézték. Legyek sohasem voltak a Paula lakásában. Mert a hím legyek az istennek sem repültek volna a közelébe. Akkor pedig a légy kisasszonyok mit kerestek volna ott?
Paula sajátos, suttogásba vesző hangon mondta:
– Menjünk együtt. Én is odamegyek. Ott legalább sokan vannak.
Pukánszky tanár úr megrezzent erre a sajátos, érzéstől remegő hangra. Mintha önmaga titkos vermeitől jött volna ez a hang. Ránézett Paulára. A zord vénleány szürke szemei tele voltak szelíd szomorúsággal.
3.
Amint beléptek a templomba, megzendült az orgona s az együvé futott szívekből széles árral folyt ki az ének. Olyan meleg hívású volt ez az ének, úgy nem lehetett külön lenni lágy simítású habjaiban. Az életgrimászaikat külön fintorgó emberek most ölelőn, boldogan néztek egymásra és mélyen, mélyen, minden anyáik csókjával, minden apáik verejtékével érezték, hogy milyen végtelenül fájdalmas, milyen végtelenül édes közösség: ember lenni. És hogy a külön ember értelmetlen szó, beteg visítás, mert minden élet értelme a többi életében van. És a nagy boldog ragyogásban ott volt az örök bölcső a lehajló anyával és a mosolygó gyermekkel. És ez a gyermekmosolygós mindenkinek megtisztult szív, megkönnyebbült teher, egymásra talált segítő kéz volt.
Pukánszky tanár úr észre se vette, hogy ő is énekel. Nem zürjénül, nem votjákul, még csak nem is mordvinul. Elzúzott, megszomorított, társhoz vágyó fájdalmas-emberül énekelt. És a Paula szigorú, hervadt ajkain is kidárdázódott valami hosszú, merev és hegyes. Ami, ha nem volt elkopott dákó: Istenhez szálló forró könyörgésű ének volt.
4.
Hallgatagon mentek hazafelé. Mert mindketten érezték, hogy eddigi életüket kihúzták a lelkül alul. És hogy közeledik egy új születés, ahol van nap, termékeny munka, egymásba kapaszkodó kéz. Mikor a kapuhoz érve Pukánszky tanár úr el akart köszönni, Paula majdnem elrekedve kérdezte és nagy könyörgés bújt hangjában:
– Ad egy csésze meleg teát, ha felmegyek egy kicsit beszélgetni? Olyan szomorú ma egyedül lenni.
Pukánszky tanár úr akkorát nyelt, mintha a parlamentet adták volna be neki pilulában. A szíve is nyelt, egész élete nyelt egyet. Boldog lelkendezéssel mondta:
– Akár két csészét is, kedves kolléganő.
Fent az agglegényes kis szobában közösen szították fel az elszenderedett tüzet. És már párolgott is arcukba a jó meleg tea. És az első kortyok után már jó meleg szavak párologtak a szívükbe, melyek úgy szálltak fel életükből, mint a föld leheletének fényes bolyhai az első tavaszi napra. A gyermekkor boldog apróságai jöttek vissza beszédjükben, amikor ők is napsütött virág, élő élet voltak. A két öreg gyermek lelkendezett, elérzékenyült, kacagott, ámult. Két óra felé a hűvösödő szoba rászólt a lelkükre.
– Talán megyek is – mondta Paula félénken.
– Ne, ne menjen drága kolléganő, még soha nem éreztem ilyen jól magamat – könyörgött Flórján és boldog buzgólkodással tömött új forgácsot a kialudt kályhába. Paula feléje hajolt, lehelete meleget vitt a vén fiú hajszálai közé. És mindenik hajszála gyökerén szíve volt.
A tűz nem akart meggyúlni. Akkor Pukánszky tanár úr gyönyörű lázadással odarohant az íróasztalhoz, felmarkolt egy csomó cédulát, mordvint, zürjént és valóságos votjákot. Zsarnoki boldog arccal gyúrta a forgács alá.
A láng fellobbant, mint egy édes kacagás és átment a két életen. És a Paula két aszott karja kinyúlt, szemei elnedvesedtek s ajkára boldog megvallással jött ki a név.
– Flórján.
– Paula – mondta édes elfulladással Pukánszky tanár úr is és megfogta a feléje nyújtott két kezet.
És szegény Numi Tarem, árva istene az árvább voguloknak, sírva szedte a batyuját. Mert már tudta, hogy a Pukánszky tanár úr lelkének boldog lankáin nem terem fű az ő számára. Mert a két egymásra sugárzó lélekben ott ring az örök Karácsony áldott ajándéka: a bölcső.


Farkasrét, 1934. szept. 2.

Szabó Dezső vezércikkeiből

Egységet!

Az eltávozó év még visszafordítja irtózatos arcát. Széttépett ország, mozaikra tört társadalom és megmondhatatlan nyomorúság szörnyű víziója van szemeiben. Szegény magyarság, ki tudná elmondani szenvedéseidet?
Mi volt az első rugó, hol rejlik a végzetes hiba, mi a magyarázó oka ennek a mérhetetlen tragédiának?
Az emberiség termésének alapformája, erői megszervezésének végső titka a faj: a természeti adottságok, a vér, az idegek, az átörökölt lelkiségek egysége. A faj ugyanaz az emberiség életében, mint az egyén fajéban: a termő princípium, a megtartó erő, a megújító változás. Az angol gazdasági élet, az olasz művészet, a francia irodalom, a német filozófia, egy faj sajátos egyéni képletei, s a faj a létrehozó és megmagyarázó okuk. A nem rég múlt szörnyű napok prófétái kezet emeltek irodalmunk és művészetünk ellen egy "nemzetközi művészet" nevében. Nem akarták észrevenni, hogy nemzetközi művészet alatt két igen ellentétes dolog érthető. Vagy a pesti, bécsi, párizsi, londoni nemzetközi betűélősdi gyökértelen, minden irodalomból összebábelezett exportdrámái, regényei, versei, Molnár Ferencségei, tehát tagadása minden művészetnek. Vagy a Tolsztojok, Balzacok, Dickensek és Petőfik minden fajiságon átkonduló művészete. És Tolsztoj, Balzac, Dickens, Petőfi éppen fajuknak roppant tömörülései, kik művészetük erejével belém zsúfolják oroszságuk, franciaságuk, angolságuk, magyarságukat: milliók sajátos életével és sok század meggazdagodásával élhetem meg az embert. Minden igazi művészet egy fajnak mély mondanivalója.
A magyarságnak legnagyobb szerencsétlensége, hogy a fajnak, ennek a termő alapszolidaritásnak fogalmát mindjárt európai élete küszöbén elhomályosította egy másik általánosabb fogalom: a nemzet, az állam fogalma. Természetes, hogy eleinte a faj és a nemzet fedte egymást, s minden hódításunk a faj gazdagodását jelentette. De a magyarságot letelepedése az új hazában egy új történelmi feladat elé állította: a Magyarország erős földrajzi egységében élő néptöredékeket egy nagy, védő kultúregységévé tenni Európának. Ha a honfoglaló magyarság olyan óriási számú lett volna, hogy az itt talált, s később behívott idegen töredékek felszívható mennyiségek lettek volna, lassanként fejlődő iparunk, kereskedelmünk, s városi polgárságunk is a faj élethódító szerveivé váltak volna. És olyan értelemben beszélhetnénk Magyarországról, mint ahogy angol és Franciaországról beszélünk. De fajunkat csekély száma, az akkori történelmi helyzet, s az átöröklés minden törvénye az új állami életnek csak bizonyos funkcióira utalta. És az új szükségek ellátására idegen szerveket kellett beállítania. Így a faj európai élete első lépésénél rászorult, hogy idegeneket hívjon be, hogy életszükségletei egy részének kielégítését azokra bízza, azoktól várja, hogy idegenségük minden sajátságában kímélje és kiváltságokkal dédelgesse őket, s hogy saját magát ne tartsa elégségesnek a megélhetésére. Nincs itt helye, hogy részletesen kifejtsem, de aki a magyar betelepítések, kiváltságok, bányászság, iparosság és városi polgárság fejlődését ismeri, mintegy fokról fokra kísérheti a magyar pszichének egy végzetes kialakulását. A faji védő ösztönök elgyengülnek, a faji öntudat elhomályosodik, az idegen szükséges és kapva kapott lesz előtte, mint a mindennapi kenyér, a másoktól készre sütött pecsenye. Sőt, mivel a magyarság történelemcsináló részét igen sokszor osztályérdekek s egyéni tülekedések egymás ellen uszították, a magyar versenytársat és ellenséget látott egymásban, de az idegen, aki az élet egészen más, békés teendőit végezte, mely féltékenységét nem izgatta, érdekeit nem veszélyeztette, megbecsült eszköz volt szemeiben, melyet nagy ígéretekkel és kiváltságokkal csábított magáévá. S míg az idegen a harcos és jogalkotó magyarsággal szemben megmaradt kérlelhetetlenül idegennek, vére, kultúrája és hite acélszervezettségében a magyar pártokra, osztályokra, érdekcsoportokra törve, a magyar élet mind több stratégiai pontját adta át az idegennek, hogy a nagy történelmi marakodás igényeit kielégíthesse.
Így történelmi szükségből s bizonyos képességek tragikus hiányából már bölcsőnkben belénk fúrt a liberalizmus, mint egy kielégíthetetlen galandféreg, mely később hatalmassá szíva magát, magába eszi a faj minden életerejét. Egy egészen különös, perverz és beteg liberalizmus, mely öngyilkosságává lesz az egész fajnak. Míg a vérünkbélit a legnyugtalanabb kritikával, folyton viszkető függetlenségi ösztönnel és már nem is tudatos, s minden belső disciplinát lehetetlenné tevő féltékenységgel akadályozzuk erői kifejtésében, minden idegen középszerűség szabad mezőre talál nálunk, és háborítatlanul foglalhatja el gazdasági, művészi, politikai életünk minden fontos pontját.
Ehhez járult történelmi fejlődésünk egy másik tragikus velejárója. A magyarság kormányzott nagy tömege, a nép a magyar oligarchia, török uralom, német-osztrák katonaság és adminisztráció egymást követő vagy egyszerre rásúlyosodó zsarnoksága alatt minden hatalmi szót vakon követő, az életösztön eltompulásáig engedelmeskedő alaktalan tömeg lett, melyből bárki bármit gyúrhat, s melytől a nagy történelmi pillanatok hiába várják a felriadt életösztön kezdeményezését, merész ellenállását. Később pedig, mikor a súlyos habsburgi uralom alatt a politikát élő vagy sportoló arisztokrácia végleg behódolt az udvarnak, s az élet minden ragyogását: hatalmat, dicsőséget, vagyont, szerepet az udvartól várt: a történelemcsináló legfelsőbb réteg is vak engedelmességre beidegzett, az uralkodó kéz minden legyintésére buzgón igazodó elem lett, s lelkéből kiveszett a kezdeményezés felelőssége, a kritika merészsége, az ellenállás méltósága. A köznemesség középosztállyá nyomorodva, elszegényedve, a megélhetés súlyos szorongásában ugyanezen a fejlődésen megy át, talán még fokozottabb mértékben. Beülve egy "hivatalba", melyhez sem teremtő ösztönei, sem egy nagy, személyes kultúra tanításai nem fűzik, teljesen passzív elem lesz, legjobb esetben egy pontos kerék, mely híven továbbítja a neki átadott mozgást. A nemesség azon kisebb része pedig, mely a hosszas történelmi küzdelemből sorvadhatatlan gerincet örökölt, kellő kulturális horizont s működési tér híján apró ellenzéki zörgők rázogatásával próbálja elhitetni, hogy van, hogy akar, hogy tesz. Az idegen fajok felsőbb osztályai pedig vérük roppant szervezettségében a kezdeményezés, a célelérés ezer bátorságára, ezer eszközére nevelődnek rá napról napra abban a titkos, makacs szervezkedésben, mellyel az impérium elnyerésére törekednek.
És maga a középosztály, az egész középosztály? Van-e olyan gigászi torzkép, mely visszaadja ennek a tragikomikus emberragunak a valóságát? Kép, melyre Teniers és Delacroix, Rembrandt és Hogarth dobná az életet, s mely Swift riktuszában s a Jób fekete jajgatásaiban találna hangra. Itt jön felszínre minden betegség, minden elmulasztott kötelesség, ez a magyar halál laboratóriuma.
A magyar középosztály általában négy rétegből verődik össze. A volt nemességből, a falusi nép felküzdöttjeiből, a városi munkás proletárság úrrá vergődött elemeiből, s idegen fajok törtetőiből. És mert minden falat kenyér, minden előrelépés az uralkodó elemek kényétől függött, s mert az egész közélet roppant gépezetében kezdeményezésre, felelősség elvállalására semmi sem ösztönözte az egyedet, mert vak eszköz és pontosan járó óra kellett, és mert minden krajcárjában egy halálos függés parancsa volt: a középosztály lelkében valósult meg legteljesebben ez a végzetes fejlődés. Oroszországban a távirat feltalálása előtt jeladótornyokról továbbították Moszkva parancsait be, Szibéria szívébe. Egy Moszkva melletti tornyon az őr megunta életét és felakasztotta magát. A szomszéd torony őre azt hitte, hogy ez a cár parancsa, és szintén felkötötte magát. S ez így ment tovább az egész vonalon, Szibéria legvégső állomásáig. Ez az anekdota adja meg a magyar középosztály pszichéjét.
Az idegen itt is szerencsésebb volt. Maga az a tény, hogy az oláh, szerb vagy valamelyik más faj átjövője mellére rikította a "magyar vagyok" kokárdát, hatalmas előnyt biztosított neki a versenyben. Ha a magyar túlizzóan s minden aggódásával volt magyar, ez akadály volt pályáján: ellenzékiség s a nem mindenre kaphatóság gyanúja tette nemkívánatossá a hatalom szemeiben. A magyarnak Magyarországon hátrány volt igazán és mélyen magyarnak lennie. De aki más fajból máról holnapra így nekimagyarult, az megbízható kormányzati eszköz volt, azt minden asszimilációra el lehetett várni. Ráadásul az idegent összes vérbelieinek hatalmas, titkos szolidaritása is tolta előre, míg az egyik magyar a másikat dobta félre az útról.
Az a történelmi tény tehát, hogy az élet számos funkcióját idegen fajokkal végeztettük, s hogy a királyság és a hadsereg egy bizonyos időtől fogva többé nem a magyar fajiság szervező, védő és harcoló formája volt, a magyar pszichét két sarkalatos bűnére, halálos betegségére determinálta: 1. A vérbeli szolidaritás ösztönös érzésének elhomályosulására. 2. Szellemi és morális szolgaiasságra, gyávaságra. Az utóbbi pontot részletesen kell hangsúlyoznom. Az élet és halál nagy kérdőjele előtt nem azzal szolgálok fajomnak, ha olcsó rímekben hazug cirádákat szaggatok rá, ha kongó jelzőkkel a világ csodájává rikoltozom. A magyar fizikai hősiességét, harci bátorságát három világrész mezőin mutatta be, s tettei feleslegessé teszik a frazeológiát. De ha a morális bátorság a szellemi kezdeményezés ösztönös merészségét, a felelősség és szolidaritás halálig való vállalását jelenti, nem sok fajt fosztott meg jobban a történelmi fejlődés ettől a bátorságtól, mint a magyart. és e fejlődés révén lett a magyar Európa legnagyobb balekjévé, hogy minden hibánk csak nekünk ártott, s minden erényünk idegennek volt a haszna.
A faji ösztönös szolidaritás s a kezdeményezés morális bátorságának a hiánya tett lehetetlenné egy nagy, alkotó lelki egységet. Ilyen egységnek nevezem azt, mikor a hit, kultúra, nézet, párt, temperamentum, s minden más különbségek dacára az élet bizonyos alapkérdéseire egy közösség minden tagjában ugyanúgy látó szem, ugyanazt felelő agy, ugyanazt a tettet beidegző akarat van. Nem is tudatos látás, szándékolt felelet, akart akarat, hanem a vérnek, húsnak, életünk mély gyökereinek azonos válasza a világ bizonyos hatásaira. A németeknél, angoloknál, franciáknál s az ezen a téren bámulatos zsidóknál minden egyedben megkapjuk ezt a megmásíthatatlan vérkatekizmust. És a magyar? Míg az idegen fajok, az idegen uralom alatt élők acél egységével szervezkedtek, s egymás szemrebbenéséből mély programot értettek, az oldott akaratú, szervezetlen, szellemileg bátortalan, felelősségtől és kezdeményezéstő1 irtózó magyar nyálas liberalizmusát csak éppen vérbelijével szemben nem alkalmazta, s a hódító idegenek közt véres türelmetlenséggel marta egymást, mert faji öntudat nem tette céltudatos harci egységgé. Így történhetett meg, hogy legfelsőbb hatalmi szerve nemcsak, hogy nem a faji érdek, a faji akarat megnyilvánulása volt, hanem legtöbb esetben a fajjal ellentétes életakarat szerve lett. Egy pusztán természetrajzilag is őrült képletté fejlődött ez a szerencséden faj, mintha az űzött vadkan futó lábait, védő agyarait, fogait az öt üldöző kutyáknak kölcsönözné, hogy saját lábaival érjék utol, saját agyaraival döfjék le, saját fogaival falják fel.
Felébreszteni a faji öntudatot, megteremteni a faj lelki egységét, kezdeményezésre, a felelősség elvállalásának bátorságára nevelni a fajt: ez az életmentés első feladata. A kommunizmust követő őrült haláltánc még zűrösebb vir-várrá tette a belső harcteret; még inkább egymásnak futtatta az elbódult magyart, még gazdagabb teret nyújtott idegen kalandorok portyázásának. Az utolsó óra sürget, hogy minden politikai pártot könyörtelenül szétzúzzunk, s egy szakértőktől kidolgozott egységes program alapján új alapokra fektetett parlamentben, hadseregben, iskolában, s a faj mély életérdekei szerint megszervezett népben, munkásságban és középosztályban teremtsük meg a jövő győzedelmes magyar pszichéjét. Nagy idők jönnek, nem halljátok-e a jövő irtózatos zuhanásait? Ó, legyünk ébren, ébresszünk és fogjuk egymás kezét!


Virradat, 1921. I. 1.

Szabó Dezső vezércikkeiből

A Virradat 1917/18. fordulóján indult, már a világháború vége felé, de csak az őszirózsás forradalom alatt vált napilappá.
Oláh Gábort, Milotay Istvánt és Krúdy Gyulát ugyanúgy ott találjuk munkatársai között, mint a kor sok más magasra értékelt publicistáját. Az a Szakács Andor (1877-1942) a főszerkesztője, aki a vörös-terror bukása után a Friedrich-kormány sajtóosztályának vezetője, a Teleki-kormányban államtitkár lesz, majd 1922-től kisgazdapárti képviselő. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a nemzeti hangvételű Virradatot betiltják, így az csak 1919 augusztusának első napjaiban jelenhet meg újra. Külön érdekessége, hogy a húszas évek egyetlen politikai napilapja volt, amely hétfőn is megjelent. Szabó Dezső és Szakács Andor között kölcsönös nagyrabecsülésen alapuló baráti viszony lehetett, nyilván ennek hozadékaként merült fel, hogy legyen Szabó Dezső a Virradat vezércikkírója.

Szabó Dezső 1920. december 25. és 1921. április 10. között 54 aktuális elemzést, többségében vezércikket írt a Virradat számára.
Közel nyolc évtizeddel ezelőtt születtek ezek az írások, egy, a maihoz sok mindenben hasonló, sok mindenben nem összehasonlítható korban. Nem volt még elrákosodva a társadalmi tudat az egyre kiterjedtebb és egyre mohóbb globalizmustól, nem volt még mögöttünk sem a Don kanyari kivéreztetés, sem Budapest ostroma, sem a rémséges, moszkovita negyven év a maga két fejezetével, Rákosival és Kádárral. Nem volt még szigorúan megkövetelt világliturgiává emelve a holokauszt kultusz, hiszen jóval előtte vagyunk még annak a II. világháborúnak is, amelyhez mindez köthető. De hogy sok minden mennyire azonos volt az akkori magyar élet és a mai között, az a cikkek olvasása során annyira szembeötlő, hogy erre külön kitérni nem érzem indokoltnak.


Karácsonyi ének

Halotti ének volt az idei karácsonyi ének. Az ország képviselőnek ujjongása és tapsai közt Hegedüs Lóránt miniszter énekelte. Szegény magyarság, milyen boldog lehetsz, hogy a képviselőid így ujjonganak.
A halott, szegény, idétlen, csak éppen hogy egy évet élt. Torzszülött volt a szerencsétlen, s mindennap ordítani kellett, hogy él: hogy ő is elhiggye és tovább szuszogjon. Keresztény volt a vezetékneve, zsidó volt a keresztneve. Magyar öklöt lóbált, de idegen zsebbe hullatott pénzt. Magyar uralmat rikoltott, s magyar lett koldussá, magyar rongyolódott le, magyar éhezett, magyar didergett hajléktalanul hon nélküli hazájában. És idegen kalandorok autóztak, házat vettek, földet vásároltak, drága régiségeket, kincseket gyűjtöttek. Mert minden eladóvá lett, amit magyar munka, magyar vér, magyar verejték termett. És ők megvettek mindent: házat, bútort, ruhát, ékszert, embert.
Az ének elhangzott már a halott felett, de a nevét még nem mondták meg. Ezt még kellemetlen lett volna kikottyantani. Mert a vidám torozók a halottból születtek, belőle éltek, belőle nőttek nullákból számító egységekké. A halottat úgy hívják, hogy keresztény kurzus, de genere nemzeti.
Szegény, szavaknak tapsoló magyarság, hát ez kellett még neked? Elpusztultál liberaliter, elvágódtál pacifice, meggebedtél communiter, s most az ebek harmincadjára kerültél keresztény nemzetileg!
Micsoda reálpolitikusokat fog hordani most a türelmes magyar föld! a sok éhes sakál, akik tavaly ilyenkor üvöltötték az intranzigens antiszemitizmust, s úgy csordultak a kereszténységtől, mint a rángatott szivattyús kút, most egyszerre nemzetgazdászokká, pénzügyi szakértőkké, külügyi orákulumokká fognak gömbölyödni, s a kétszer kettő bizonyosságával fogják kimutatni, hogy "a gyűlölet és elfogultság politikájával" tavaly bömbölt jelszavaikkal nyílegyenesen a koporsónkba lépünk.
Mi volt a gyökérbetegsége az elhunytnak? Hogyan lehetett, hogy a tavaly megnyilatkozó roppant tömeg energiával, s annyi nemes szív tiszta szándékával odajutottunk, hogy bevalljuk csődünket a hódító idegen előtt? Hol volt a hazugság, hol volt a fekély, hol történt a félreficamodás?
Megpróbálom rövid pontokba tömöríteni azokat az alaphibákat, melyek a magyarság nagyszerű lelki fellendülését is a magyarság mártíriumává tették, és amelyek következménye az lett, hogy a honfoglaló idegen az ellene feltámadt hatalmas reakció révén még súlyosabb hatalmi tényező lett a magyar életben, mint volt azelőtt.


1. Alaphiba volt a kommunizmus bukása utáni első napok habozása s a gyáva kitérés a végleges megoldások elől. Forradalom után új, termő társadalmi rendet csak azoknak az elveknek és eszközöknek alkalmazásával lehet teremteni, melyekkel a levert forradalom építette fel a maga hatalmát. A kommunizmusnak keresztelt idegen uralom alatt a győztes faj kezünkbe adta mindazokat az általános elveket és eszközöket, melyekkel a magyarság végleges honfoglalását lehetővé tehettük volna. Az antant nem lett volna komiszabb, Európa nem lenne ridegebb és könyörtelenebb, mint amilyen így volt. Nem volna kevesebb szenünk, kevesebb fánk, kevesebb Magyarországunk és több nyomorúságunk, mint így. De több súlyunk volna, mert mertünk volna, mert a mai Európában az ököl és sajog a legjobb külpolitika. Ötven percentesek voltunk, gyávák voltunk, nem tudtunk elég magyarok lenni.
2. Az új rezsim arra a történelmi falzumra (csalásra) épült, hogy a forradalom már első napjaiban, minden megnyilvánulásában és minden szereplőjében bűnös volt.
Végzetes és gyilkos tévedés! a háború szétomlásakor a magyarság minden érdeke követelte a forradalmat, egy hatalmas, új életet teremtő magyar forradalmat. A Tisza halála a történelem szükségszerű ítélete, szimbolikus elintézése volt egy gaztett keretében. Ennek a forradalomnak feladata lett volna a századokon át kizsákmányolt magyarságot öncéllá függetleníteni, egy bátor és nagy horizontú szociális politikával az osztályuralmat és a nagy részben idegen tőke hatalmi súlyát megszüntetni, Magyarország földjét minden munkás magyar hazájává hódítani, a vezetést, a kezdeményezést a tehetségeknek adni át. A baj nem az volt, hogy forradalom volt, hanem, hogy egy idegen faj imperializmusa elsikkasztotta a magyarság forradalmát. Ezt a forradalmat megvalósítani lett volna az új rezsim legfőbb feladata. Ehelyett közéletünk nagyrészt idegen stréberei egy ostoba, csak azért is restauráció álláspontjára állottak. Sokszor jóhiszeműen, de igen sokszor zsivány politikából odahamisították a közvéleményt, hogy kereszténynek és magyarnak tekintse mindazt, ami a két forradalom előtt volt, zsidónak és nemzetközinek mindazt, amit a két forradalom hozott. Pedig az a múlt, amit így exaltáltak, a kereszténység és a magyarság romlásának leggyalázatosabb előkészítése volt. De ez a torzítás alkalmas volt arra, hogy a kis éhes tehetségtelenek hajrát kiáltsanak minden merészebb tehetségre, minden tehetségre, a magyar faj legértékesebb megnyilvánulásaira. Mert faji ösztön helyett étvágy, kereszténység helyett beteges ambíció, egy nagy építő szociális morál helyett a tehetetlenség irigysége és gyűlölsége irányította ezeket a mindenünnen nyakunkba szakadt apostolokat.
3. A faji öntudatnak ez az abszolút hiánya okozta azt a hallatlan elintézést, mellyel a két forradalom bűnöseit véltük megbüntetni, s mely egy egyetemes keresztény nemzed magyar harakirivé fajult. Az okos zsidó faj átmenti a maga értékeit minden pártálláson és izmuson, mert az a faj, melyet mi mindig destruktívnak nevezünk, elég konstruktív arra, hogy ne azt nézze, miben téved valamelyik tagja, hanem hogy mit termel a faj számára. Az előbb mondottakból következik, hogy minden értékesebb és nemesebb magyar szellem a faji öntudat és egyéni értékkifejtés minden jogán forradalmi volt, s a két forradalom első (csakis az első) napjai könnyen magával ragadhatták éppen saját faja érdekében. Ha tehát faji öntudat vezette volna az intézőket, ítélőket és büntetőket, feltétlenül a következő megkülönböztetést kellett volna tenniök: a) Irgalmatlanul megsemmisíteni vagy kizárni a magyar életből az idegen imperializmus minden tényezőjét. b) Általános amnesztiát adni minden magyar jó szándéknak, minden nemes merészségnek, minden félrelépésnek. Általános amnesztiát és feledést adni minden magyarnak, aki kimondottan nem tört faja ellen, mert hő szerelmi viszonyra a kapitalizmus iránt az evangélium alapján még egy keresztény kurzus sem kényszeríthet senkit. Hány értékes elmét, hány buzgó tetterőt, hány nemes szívet nyertünk volna meg ezzel az építő magyar munkának? Ehelyett mi történt? az idegen irtózatos szolidaritásával, nemzetközi összeköttetésével, roppant sajtó és pénzeszközeivel meg tudott menekülni a megérdemelt következményektől. És a magyar tehetség, magyar tudás, magyar ügyesség, magyar jó szándék vagy magyar gyengeség ezrei sínylettek és sínylenek börtönökben, kenyérvesztésben, üldöztetésben és a bosszúálló öklök alatt. Az okos idegen, ha fajtájának egy haja szálát kihúzták, atrocitásokat rikoltott világgá. Pedig itt csak egyetlen óriási, dőre és bűnös atrocitás volt, mely a magyar faj ellen követtetett el. Nem őrült dolog-e, ha egy faj életét túlnyomólag idegen jövevények intézik?
4. Az antiszemitizmus, mely a magyarság szükségszerű higiéniája, életösztöne, sine qua nonja, egy hatalmas építő, szervező, céltudatos munka helyett kis, egyes esetekre és személyekre ugató, népszerűség-hajhászó, ízléstelen és igen sokszor ostoba szószátyárkodássá züllött. A keresztény sajtóban volt bő hely arra, hogy századikszor és kétszázadikszor leszúrjuk Gábor Andort, Szép Ernőt s az idegen faj más jelentéktelenjét, akik nevének örökre ismeretlen kellett volna maradni a magyar nyomdászok előtt, de nem volt hely, hogy magyar tehetségeket hozzunk felszínre, hogy nagy, általános szempontokból irányítsuk a fajmentés tragikus küzdelmét. Ma már egy keresztény vállalat adja ki egy idegen író Ne bántsuk egymást! című kotyvalékát, a magyar tehetség könyve csak sorokat kap a keresztény lapokban, de egy Molnár Ferenc, egy Szép Ernő negatív reklámjának (a leghatalmasabb reklám!) tárcákat és hasábokat áldoznak. Antiszemiták voltunk mindenben, ami kicsinyes, ízléstelen és ostoba, kiegyezők voltunk mindenben, ami öngyilkosság számunkra.
5. A magyarságot elsősorban, másod és harmadsorban a politikai szabad verseny, az agyonódázott népképviselet, a politikai pártok és kalandorok vad törtetése vitte a sír szélére. Az új rezsim nemcsak hogy nem adott védelmet ez ellen, de a régi hibákat még kiáltóbbakká tette. Pedig ezt a védelmet meg kell szervezni! Csonka Magyarországnak kevés képviselője van. Gondoljuk csak meg egészen elméletileg , hogy a mérhetetlen idegen tőkének mily könnyű e pár emberre befolyást gyakorolni. Én elismerem, hogy képviselőink a legnagyobb önzetlenséget, a legizmosabb tehetséget, a legmélyebb tudást, s a legszilárdabb morált jelentik, de emberek, és nem lehetnek kivételek az eredendő bűn alól.
6. Miért maradt olyan védtelenül és szervezetlenül a magyarság a nagy összeomlás után? Miért került olyan ellenállás nélkül az idegen faj hatalmába? Mert az egyetlen osztály, mely modern államot vezethet: a középosztály szervezetlen, koldus volt, s egy rabszolga ideológiában sínylődött. Az új rezsim adott egypár kövér frázist neki, de koldusabban és nyomorultabbnak hagyta, mint valaha. Pedig faji öntudat ma csak ebben a szerencsétlen mártír osztályban van.
Ezeket akartam elmondani a halott végtisztességén, akit olyan ujjongva temetnek el azok, akik belőle éltek. És most, ha egy szerény magyar írónak lehetne szava egy bársonyszékben ülő miniszterhez, azt mondanám Hegedüs Lórántnak: Én is erdélyi vagyok, mint Ön, én is hétszilvafás nemes vagyok, mint Ön, én is tettem egyszer fogadást, mint Ön. Ennek a fogadásnak minden tragikumát álltam a múltban és állani fogom a jövőben. És itt a lét és nemlét küszöbén, Isten és lelkiismeretem előtt mondom Önnek, hogy az oldott akaratú, fajilag öntudatlan magyart liberalizmussal csak megölni lehet, de feltámasztani nem. És mondom Önnek, hogy a magyar jövő két alapfeltétele: a szabad verseny és kapitalizmus korlátozása, s másodszor egy erős, gazdag, művelt magyar középosztály megteremtése. De Ön ezt nem fogja meghallani. Önnek most tapsolnak azok, akik tavaly hazaárulónak üvöltötték volna. Liberalizmus, pacifizmus, kommunizmus, keresztény kurzus:
Ezek voltak a hands up! (Kezeket fel!) kiáltások, melyekkel idegen kalandorok a balek magyart megzsebelték. Az új kiáltás: reálpolitika! a mártír magyarság egy jelszóval lett gazdagabb, s annyi koldusság után egy illúzióval lett koldusabb.

Virradat, 1920. XII. 25.

Az internetről:

Trianon a New York Timesben
26th December, 2010 by Liptak

Tisztelt Kollegak!

Mint alabb olvashato, a mai New York Times (12/25/10) Margaret McMillan "Ending the War Ending All Wars" cimmel, ugy targyalja az Elso Vilaghaboru kovetkezmenyeit, hogy a Magyar Kiralyag feldarabolasat meg sem emliti:

http://www.nytimes.com/2010/12/26/opinion/26macmillan.html?_r=1&honnan=Nemzeti_Hirhalo

Tisztelettel kerem a Magyar Lobbi MINDEN résztvevőjet, hogy irjanak a lapnak az alábbi címen:

editor@nytimes.com

Amennyiben nem tudnak jol angolul, hasznaljak fel vagy idezzek az alabbi cimeken olvashato anyagot:

http://belaliptakpe.com/work-for-minority-rights/on-minority-rights-in-the-new-york-times/?honnan=Nemzeti_Hirhalo

http://belaliptakpe.com/work-for-hungary/magyar-multrol-trianon/trianontol-a-dunai-konfederacioig-angolul/?honnan=Nemzeti_Hirhalo

Ha legalabb 1OO levelet kap a lap (hosszukat tartsak 2OO szo alatt) akkor egyet azokbol BIZTOS lehoznak. Kerem hogy a lobbink 2,1OO resztvevoje kozott most tenyleg legyen legalabb 1OO szemely aki ir, elvegre ezeknek az akcio felhivasoknak a kozos fellepes a celja, s ehhez tettek kellenek.

Nagyon boldog ujesztendot kivanva,

Béla Lipták, PE
President, Lipták Associates, PC
http://belaliptakpe.com/?honnan=Nemzeti_Hirhalo

Szentmihályi Szabó Péter írása

Sarkosan fogalmazva

Nem elég, hogy a német lapok hazánkat „Führerstaatnak” nevezik, most a The Washington Post is szerkesztőségi cikkben ítéli el Magyarországot „putyinizációja” miatt, és felszólítja az Egyesült Államokat és az Európai Uniót, bojkottálja a magyar uniós elnökséget.
A lap felsorolja Orbán bűneit, de a legnagyobb bűn az új médiatörvény, amely veszélyezteti az alapvető szabadságjogokat. Megható ez az aggodalom és érdeklődés, utoljára az Antall–Boross-kormányok idején volt ilyen egységes a nyugati sajtó a magyar demokrácia védelmében – sajátos módon Horn, Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai idején teljesen szabadok voltunk, csak itthon nem vettük észre. Sőt, még a Putyinhoz erősen dörgölőző őszödi rémet sem vádolták putyinizációval, amikor Putyin eljött megsimogatni a nagy reformer kutyáját.
Az a bizonyos kettős mérce a politika összes területén így működik, az sem segítene, ha az orosz sajtó Orbán „obamazálódásáról” cikkezne. A „demokratikus” nyugati sajtó számára magyar belügy volt a 2006-os rendőrterror éppúgy, mint az ország eladósítása és szétlopása, valóságos aranykor volt ez a bankok és offshore cégek számára, úgy gyűltek a „befektetők”, mint darazsak a mézre, még Simor András is boldog és elégedett volt.
Ugyancsak meglepődne egy idetévedt valódi nyugati újságíró, ha arról értesülne, hogy a magyar választók többsége nem a putyinizáció miatt bosszankodik, hanem a balliberális politikai és gazdasági bűnözök elszámoltatásának lassúsága miatt – vagyis itt az ideje, hogy a magyar népet is leváltsák, és helyébe egy demokratikusabb népet költöztessenek, amely létrehozza az ízig-vérig nyitott társadalmat, az IMF és a Világbank mintaállamát. Hogy a leváltott néppel mi lesz, az mellékes körülmény. Csak Führerstaat ne legyen.

Szentmihályi Szabó Péter

Bayer Zsolt: Öregasszonyok

Konrád Györgynek 1933 és a nácik hatalomátvétele jut eszébe az új médiatörvényről. Ez pedig magával hozza a szokásos dilemmát: szabad-e az értelmiségi lét ethoszát konkrét politikai okból és konkrét haszonért eláruló, mélységesen és felháborítóan felelőtlen s leginkább unalmasan ostoba hülyék unalmasan ostoba hülyeségeivel foglalkozni?
Nem szabad. De muszáj. Most, még egyszer, utoljára. Legutoljára. Legyen ez az előszava a Kivezetés a politikából című, ezerszer elképzelt műnek.
Először is egy apróság: nézem Konrád György fényképét, és töprengek, vajon honnan ismerős ez az arc? Nem, nem arról van szó, hogy már ezerszer láttam, egy fenét! Konrád arca önmagán túl ismerős. Aztán rájövök: Konrád leginkább Heller Ágnesre hasonlít. Ő meg Kornis Mihályra. Ők valamiért mind öregasszonyosak lesznek az idő múlásával. Csupa boszorkányos öregasszony…
Az antiszemitizmus apologétái itt teszik le majd az első útjelző cölöpöt azoknak, akiknek esetleg nem mindenről ugyanaz jut eszükbe. Itt fogják felhívni a figyelmet arra, hogy az „ők” alatt a zsidókra kell gondolni. Egy frászt. Ők alatt őrájuk kell gondolni. Egy felelőtlen, cinikus, politikai érdekért és konkrét haszonért mindig mindenről ugyanazt mondó, gondoló, állító szellemi körre kell gondolni. Azokra, akiknek negyven éve nem jutott eszükbe semmi új, semmi fontos és hasznos, viszont tudják, hogy az antiszemitizmustól és nácizmustól való folyamatos rettegésből nemcsak remekül meg lehet élni, de ez biztosítja a posztamenst is a semmi újat, fontosat és hasznosat nem gondolók oszlopcsarnokában.
Úgy általában az öregasszonyok arca szép. Széppé szokta faragni az idő. Kivéve azokét, akiknek igazából soha semmi gondjuk nem volt önmagukon kívül. Hát ezért olyan nem szép öregasszonyok ők…
Másodszor azt érdemes végiggondolni, vajon Konrád Györgynek miért 1933 és a náci hatalomátvétel jut mindig eszébe? Például a médiatörvényről is, amely mögött természetesen cenzúrát sejt. Miért, amikor 1933-ról és a nácik hatalomátvételéről semmi személyes tapasztalata nem lehet? Ellenben itt élt, egy kelet-közép-európai országban, kommunista diktatúra alatt, méghozzá negyven esztendőn át. Ráadásul – állítólag – ő ennek a kommunista diktatúrának elnyomottja, üldözöttje, cenzúrázott, elhallgattatott írója volt. Csupa-csupa személyes élmény, személyes tapasztalat, megélt történelem, csupa valóság, ráadásul a társadalom többsége számára is ez az eleven, ismert, átélt valóság. Miért mégis a nácizmus? Meg 1933?
Aki erre tudja a választ, nagyjából mindent tud. Pedig semmi bölcsek köve – a válasz siralmasan egyszerű: azért a nácizmus és azért 1933, mert az élő, eleven és velünk együtt lélegző kommunizmust és annak bűneit nem illendő emlegetni ebben a szellemi körben. Ez a szellemi kör utólag (is) elárult mindent, ami igazán fontos, és az ostobák oszlopcsarnokába csak a nem létező nácizmus ostorozásával nyerhet belépőt.
Unalmas, lapos, ezerszer ismételt igazság ez. És mégis mindhiába… Európa csúnyán megöregedett öregasszonyai ezt az egy leckét tanulták meg, de ezt nagyon. S biztosak lehetnek a jelesben, hiszen ők teszik fel a kérdéseket is, és mindig ugyanezt fogják kérdezni. És ők írták át a történelmet is, és ők osztogatják az elismeréseket és díjakat és ösztöndíjakat, és csak idő kérdése, hogy elmúljon az a kicsike rossz érzés bennük, ami a természetes lelkiismeret velejárója. Csak idő kérdése, hogy elhiggyék önmagukat és a maguk teremtette világot. Amelyben nincsen más probléma, csak ők…
Csupa beteg fétis ez a világ. Ma a média feltétlen szabadságában hinni és azt hirdetni semmiben sem különbözik attól, mint amikor valaki használt női alsóneműkben liheg egy sötét, rossz illatú hátsó szoba mélyén. S ez csak egy a fétisek tömkelegéből…
Korlátozás nélküli média, szabad piacgazdaság, az állam lebontása: a végeredmény itt hever a lábunk előtt. És sok-sok csúnyán öreg öregasszony azzal akar életet lehelni ebbe az egész döglődő szörnyetegbe, hogy nácizmussal riogat.
Már csak arra lennék kíváncsi, ha Konrád Györgyöt tényleg elvinnék egyszer, mert tényleg feltámadna 1933, akkor vajon mi jutna eszébe?
Szerencsére ezt nem fogjuk megtudni soha. Így marad nekünk az ismert, unott ostobaság. S a hülyék kórusa. Meg az az élhetetlen, borzalmas világ, amit összehoztak a fétiseikből. És a remény, hogy legalább nekünk eszünkbe jut valami…


Bayer Zsolt
Magyar Hirlap

2010. december 27., hétfő

Panoráma interjú - Chrudinák Alajos beszélget Tőkés Lászlóval - 1989









Egy hozzászólás az internetről:

Ceausescu meghalt. A diktátorokat általában eléri a végzetük, na ja, ez egy ilyen szakma. Sokáig fent, aztán hirtelen lent, olyan gyorsan, hogy azt Ceausescu és Petrescu el sem tudta volna képzelni. Elképzelhetetlennek tartották azt, hogy velük az a nép végez, akiknek ők az életüket áldozták. Legalábbis ezt képzelték. A valóságtól a hatvanas évek közepe óta fokozatosan olyan távolságra kerültek, amiből már nem volt visszaút. A Kárpátok Géniusza-amely gúnynév, és amelyet gyűlölt a vezető- Temesvár után még Iránba látogatott, és a fővárosi forradalom előtt 3 nappal érkezett haza, egyszerűen nem látta át 1989 eseményeit, azt pedig végképp nem, hogy uralma véget érhet. Szomorú. Már nem az,ami történt, bár volt ott könny bőven, hanem az,hogy ennek meg kellett történnie.
De, ez már történelem.
Ami viszont nem az, hanem realitás, valóság és mint ilyen elgondolkodtató és ijesztő, hogy a Conducator kedvelt személy. Bizony. Nem csak néhány százezer öreg, harcos kommunista emlegeti nosztalgiával a vezető nevét, hanem az ifjabb korosztály is, amely már nem találkozott az élelmiszerhiánnyal, a securitate kegyetlenkedéseivel, az elhurcolásokkal és a személyi kultusszal, látta viszont a kilátástalanságot, az elidegenedést, az egyenlőtlenségeket, melyek fájóbbak ma, mint voltak 30 éve, és a munkanélküliséget. Nicolae Ceausescu volt a legjobb román politikai vezető az elmúlt száz évben, derült ki a Soros Alapítvány 2007-es közvéleménykutatásából. Mindez magáért beszél.
Az, ha a román nép egy diktátort talál a legjelentősebb személynek a XX. századi román történelemben(amely, tegyük hozzá, korántsem volt annyira tragikus, mint Hazánké), kiváló képet fest a román társadalom és a mai politika kapcsolatáról. A civis és a Civitas viszonyáról. És a mai Romániáról. Ha valakit egy adott korszak legjelentősebb személyének tekintünk, akkor arra példaként tekintünk. Akit, ha nem is szeretünk, de elismerünk. Akire vezetőként gondolunk. Ha ma ilyen formában tekint valaki Ceausescura, az nem demokrata. Egy demokra nem tekinthet példaként egy diktátorra,legalábbis módszereit tekintve követendő példaként nem. Demokraták nélkül pedig nincs demokrácia, ha mást nem, legalább ezt megtanulhattuk Weimartól. Vagyis Romániában még nincs demokrácia. A fejekben legalábbis nincs.
És nálunk?

A Ceauescu-házaspár

 Kevesen tudják, de a diktátor eredetileg egy, a Római Köztársaság alatt bevezetett tisztség volt. Viselőjét a szenátus ruházhatta fel teljhatalommal, kizárólag katonai vészhelyzet esetén. A történelem egyik legemlékezetesebb diktátora Camillus volt, a leghírhedtebb a fél arisztokráciát legyilkoltató Sulla, s talán a legnagyobb Julius Caesar. Ők még büszkén viselték ezt a címet, ám az újkori diktátorok nem tették volna a kirakatba, sőt. Szívesebben hívták magukat államfőnek, elnöknek, netán pártjuk főtitkárának.

Ceauşescu, „a Kárpátok géniusza”

Magát „a Kárpátok géniuszának” tartotta. Feleségével, az ország tudományos életét irányító Elena Ceauşescuval együtt számos nyugati egyetem díszdoktorává avatták.
A román diktátor egyike volt a keleti blokk azon kevés politikusainak, akiket nyugaton a „jó kommunisták” közé soroltak.

Külföldi népszerűségét egyrészt az ország államadóssága visszatörlesztésének (amivel végképp nyomorba taszította országát), másrészt pedig annak köszönhette, hogy a szocialista országok közül Jugoszlávia és Kína mellett Románia is küldött sportolókat a Szovjetunió által bojkottált 1984-es Los Angeles-i olimpiára.

Mindezek mellett saját népe körében leírhatatlan gyűlölet övezte, amit még a sokszor a sztálini mintát is túlszárnyaló személyi kultusz sem tudott minden esetben palástolni. Számtalan könyv, vers, film, festmény készült a mindenható diktátor és felesége magasztalására, sőt még az iskolai tankönyvekben is szerepelnie kellett a képének.

Személyes kezdeményezése volt a „Megéneklünk, Románia” (Cîntarea României) fesztiválok szervezése. Abból a célból, hogy a román népet ismét naggyá tegye, megtiltotta a fogamzásgátlók használatát. Ennek eredményeképp nyomorúságos árvaházak teltek meg a nem kívánt gyermekekkel, illetve sok gyermek megfertőződött az AIDS-szel.

Ceauşescu, a faluromboló
A falurombolás jelképe: Bözödújfalu

1988. április 29-én Ceauşescu bejelentette, hogy az ezredfordulóig végrehajtják az ún. település-szisztemalizálási tervet. Ez a „szisztemalizálás” nemcsak a falvakat, hanem az erdélyi városokat és a magyarlakta falvakat is érintette. 1988. június 27-én Budapesten 40-50 ezren tiltakoznak a Hősök terén a tervezett falurombolás ellen. Másnap válaszként Bukarest – egyoldalú döntésként – bezárta a kolozsvári magyar konzulátust. Végül 1988. augusztus 28-án Aradon találkozott Grósz Károly és Ceauşescu, de a több mint 8 órás találkozó nem hozott eredményt.

Ceauşescu, az építész


Ceauşescu országa kilátástalan gazdasági helyzetét figyelmen kívül hagyva, nagyszabású építkezésekbe kezdett a fővárosban, hogy saját megalomán ízlése szerint formálja át: a város központjában egész kerületeket dózeroltatott el, hogy helyükbe a diktatúrának kedves szocialista-realista stílusú épületeket emeljen.

Miközben az ország népe éhezett, Ceauşescu egy mesterséges dombon márványpalotát építtetett magának, melyet a párizsi Champs-Élyséesnél pár méterrel szélesebb sugárút köt össze a városközponttal. Hasonló stílusban építtette felesége számára a Tudományos Akadémiát és a Nemzeti Könyvtárat is, bár p az utóbbi átadását már elsöpörte az 1989-es forradalom.

Ceauşescu tervei között szerepelt, hogy a város lakóinak napi élelmezését központilag, a Nagy Bukaresti Menzán bonyolítsa le. Ez sem valósulhatott meg, de a 20 emeletes szerkezetkész Menzát csak a közelmúltban bontották le.

A román fővárosra mind a mai napig rányomja bélyegét a diktátor építészeti stílusa, bár az utóbbi években komoly beruházások indultak a város korszerűsítésére.

Ceauşescu, a vádlott


1989-ben Temesváron kipattant a lázadás szikrája, és néhány nap alatt az egész ország felkelt a kommunista rezsim és személyesen Ceauşescu ellen. A diktátor december 21-ére tömeggyűlést szervezett a fővárosban saját támogatására. Az elnöki palota erkélyéről szónokolt, amikor a több százezres tömeg váratlanul a diktatúrája elleni tüntetéssé változtatta az eseményt. A katonaság nagyon gyorsan átállt (bizonyos nézetek szerint jól előkészített puccs történt.) A tömeg elfoglalta a televízió épületét. A korábban mindenható diktátor hatalma órák alatt semmivé foszlott: nemkülönben népszerűtlen feleségével együtt helikopteren kellett menekülnie Bukarestből. Azonban légtérzárat rendeltek el, ezért le kellett szállniuk. December 25-én saját egykori katonái fogságába esett, majd a helyben felállított katonai rögtönítélő (statáriális) bíróság ítélete szerint a román nép ellen elkövetett bűneiért és a nemzetgazdaság tönkretételéért azonnal ki is végezték az épület udvarán. A pert a hadsereg egyik legfőbb vezetője, a rendszer addigi támogatója, Stănculescu tábornok elnökletével folytatták le.
Elena és Nicolae Ceausescu



A kivégzés olyan „gyorsított menetben” történt, hogy a tárgyalás egészét rögzítő tévéstábnak nem maradt ideje áramellátást biztosítani a külső helyszínen. Bár egy kamerával így is rögzítették a kivégzés pillanatait, az utóbb nyilvánosságra került felvételekről mintegy öt perc, maga a kivégzés és az utána következő percek hiányoztak – e körülmény utóbb mindenféle spekulációkat és legendákat szült. Több román és nemzetközi forrás szerint a teljes felvételnek is meg kellett lennie valahol. A kivégzés után másfél évvel a hiányzó részlet ugyancsak nyilvánosságra került, és levetítették a kivégzés felvételeit is.

A holttesteket álnéven temették el egy bukaresti temetőben, nehogy megcsonkítsák őket; ma azonban már valódi nevük szerepel a sírkövön.


forrás: http://www.wiki.kommunista.net

21 éve végezték ki a Ceausescu házaspárt

Ajándékosztás, családi filmek a tévében, együtt az egész rokonság: az átlagember karácsonyi emlékei. Dorin-Marian Cirlan azonban nem átlagember: 1989. december 25-én ő egy diktátorral végzett.
„Nem vagyok büszke rá, amit tettem” – mondja a The Timesnek adott interjúban Cirlan. „Keresztényként különösen borzalmas érzés, hogy kiontottam egy emberi lény életét – ráadásul éppen ezen a szent ünnepen”.

Cirlan egyike volt a háromtagú kivégzőosztagnak, melynek sortüze pontosan húsz éve megölte Nicolae Ceausescut és feleségét, Elenát.

A katona a 64. Boteni regimentben szolgált, amikor kitört a román forradalom. Az ejtőernyős hadosztály akkor már átállt a forradalom oldalára, az akkor huszonhét éves altiszt bajtársai éppen a bukaresti tv-tornyot ostromolták, melyet a hírhedt Securitate védett. Cirlan azonban Boteniben, a század főhadiszállásán tartózkodott, mintegy 50 km-re a fővárostól. „Meg kell értenie, milyen volt a helyzet abban az időben” - magyarázza a Times riporterének. „Mindenféle szóbeszédek keringtek az országban, a pánik hangjai szóltak mindenhonnan, a tévéből, a rádióból, még a katonaság frekvenciáin is. Olyan volt, mint a Végítélet eljövetele. Sok katonai vezető nem bírta elviselni a feszültséget”.
Dorin Marian Cirlan a kivégzés helyén

Valaki szovjet gyártmányú elektronikus készülékeket helyezett a barakkok köré, melyekből folyamatosan robbanások zaja üvöltött – pszichológiai hadviselés a legdurvább fokon. De ki mozgatja a szálakat, kérdezték magukat a katonák? Forradalom tört ki, vagy orosz irányítású államcsíny bénítja az országot? Cirlan ma sem tudja.

„Nem vagyok büszke rá, amit tettem” – mondja a The Timesnek adott interjúban Cirlan. „Keresztényként különösen borzalmas érzés, hogy kiontottam egy emberi lény életét – ráadásul éppen ezen a szent ünnepen”.

Cirlan egyike volt a háromtagú kivégzőosztagnak, melynek sortüze pontosan húsz éve megölte Nicolae Ceausescut és feleségét, Elenát.

A katona a 64. Boteni regimentben szolgált, amikor kitört a román forradalom. Az ejtőernyős hadosztály akkor már átállt a forradalom oldalára, az akkor huszonhét éves altiszt bajtársai éppen a bukaresti tv-tornyot ostromolták, melyet a hírhedt Securitate védett. Cirlan azonban Boteniben, a század főhadiszállásán tartózkodott, mintegy 50 km-re a fővárostól. „Meg kell értenie, milyen volt a helyzet abban az időben” - magyarázza a Times riporterének. „Mindenféle szóbeszédek keringtek az országban, a pánik hangjai szóltak mindenhonnan, a tévéből, a rádióból, még a katonaság frekvenciáin is. Olyan volt, mint a Végítélet eljövetele. Sok katonai vezető nem bírta elviselni a feszültséget”.

Valaki szovjet gyártmányú elektronikus készülékeket helyezett a barakkok köré, melyekből folyamatosan robbanások zaja üvöltött – pszichológiai hadviselés a legdurvább fokon. De ki mozgatja a szálakat, kérdezték magukat a katonák? Forradalom tört ki, vagy orosz irányítású államcsíny bénítja az országot? Cirlan ma sem tudja.
Cirlan egyedül Victor Stanculescu tábornokot ismerte fel közülük, Elena Ceausescu kedvencét, aki rövid időre átvette a hadsereg parancsnokságát, és átállt a forradalom oldalára. „Olyan volt, mint egy angol úriember – rendkívül elegáns. Tudta, hogyan kell beszélni a bakákkal, figyelmes volt, kaptunk tőle kávét és cigarettát”.

A tábornok, akit ma börtönkórházban kezelnek, épp ezen a héten keveredett vitába a román sajtóval, tagadva, hogy a KGB segített megtervezni a román diktátor megbuktatását. Sokak szerint az amerikaik is tudtak a dologról, az orosz GRU (orosz katonai hírszerzés) ügynökei pedig Bukarestben és Temesvárott lőttek a tömegbe, hogy fokozzák az emberek veszélyérzetét, és siettessék az eseményeket.

„Az biztos, hogy ő volt az egyetlen, akin úgy látszott, tudja, mit csinál” - mondja Cirlan Stanculescu-ról. Hogy megnyugtassa a Tirgoviste-ben állomásozó forradalmárokat, az egyik tiszt egy nagy, sárga sálat lengetett – az összetartozás jelképét. Ezután a tábornok elkiáltotta magát: „Ejtőernyősök, hozzám”, majd közölte, a diktátort és felesége felett hamarosan „ítéletet mond a nép”, és ha ez az ítélet halál, szüksége van emberekre, akik hajlandók azt végrehajtani. „Ki áll készen a feladatra?” - kérdezte. „Mind a nyolcan előreléptünk”. „Ki hajlandó lőni is?” „Mind a nyolcan felemeltük a kezünk”. A tábornok végül türelmetlenül rámutatott három emberre: Iomel Boeru századosra, Georghin Octavian törzsőrmesterre és Cirlanra.

A századosnak a rögtönzött tárgyalóteremben kellett tartózkodnia, és lelőni Ceausescuékat, ha bárki megpróbálja őket kiszabadítani, a másik két katonát pedig az ajtó elé állították őrködni. „Mindent hallottam az ajtón keresztül, és már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben a tárgyalással. Elena tiltakozott, nem volt hajlandó elismerni a bíróságot, és a védőügyvéd hozzáállása mit sem különbözött az ügyésztől. Én azonban csupán egy parancsot teljesítő katona voltam, és csak később jöttem rá, milyen túlzás lenne tárgyalásnak nevezni azt, ami ott folyt”
Néhány óra múlva felolvasták az ítéletet – a házaspárt halálra ítélték. Tíz napot kaptak fellebbezni, az ítéletet azonban azonnal végre kellett hajtani. Kafka szelleme ott járt aznap. Rémült csönd támadt – halál? Azonnal? A diktátort és feleségét megkötözték, de szemük szabadon maradt. Miközben Cirlan segített kiterelni a házaspárt, valaki azt kiáltotta: „Gyorsabban! A Hatodik Amerikai Flotta már úton van! Jönnek kiszabadítani! Csináljátok!”.
A tábornok nem habozott. „Állítsátok őket a falhoz. Először a férfit, aztán a nőt”. Ceausescuék azonban nem tudták, mi történik, amíg el nem hagyták a helikoptereket, és nem értek el egy melléképület oldalához. „Akkor a szemembe nézett, és hirtelen rájött, hogy most fog meghalni, és nem valamikor a jövőben. Azonnal sírni kezdett” - mondja Cirlan.
A diktátor-házaspár halála
„Ez rendkívül fontos pillanat számomra. Az a pillantás ma is kísérti álmaim”. A diktátort és feleségét egymás mellé állították – az asszony ragaszkodott hozzá, hogy együtt haljanak meg. „Halál az árulókra!” - kiáltotta Ceausescu, majd mély lélegzetet vett, és elkezdte énekelni az Internacionálét. A harmadik sorig sem jutott el azonban. „Azt mondták, harminc golyót lőjünk mindkettejükbe. Csípőtől felfelé. Úgy, ahogy a katonák céloznak, nem úgy, ahogy egy kivégzőosztag, ahol egyesek igazi, mások pedig vaktöltényt kapnak, hogy senki se viselje a gyilkosság terhét. Mindannyian éles lőszert használtunk. Miután hét golyót lőttem a férfiba, megakadt a fegyver. Tárat cseréltem, és belelőttem az egészet Elenába. A lövések ereje hátrarepítette, egyméteres távból kezdtünk lőni, aztán lassan hátráltunk, hogy a gellert kapó golyók nehogy eltaláljanak minket. Elena nem halt szép halált. A koponyájának hátsó része leszakadt, görcsök rángatták. Azelőtt még egy csirkét sem öltem meg” - mondja Cirlan a fejét rázva az emlék súlyától.
„Két másik katona is csatlakozott hozzánk. Az egyiknek megölték a bátyját Temesváron. Bosszút akart állni. Én is dühös voltam, amikor meghúztam a ravaszt. Igazhitű kommunista voltam, mi más lehettem volna? Még az óvodában is a nép atyjának géniuszát éltető dalokat énekeltettek velünk. Aztán a hadsereg elkezdett civilekre lőni, és ez megkérdőjelezett mindent, amiben addig hittünk. Dühös voltam Ceausescura, mert elárulta a szocializmust”.
„Két másik katona is csatlakozott hozzánk. Az egyiknek megölték a bátyját Temesváron. Bosszút akart állni. Én is dühös voltam, amikor meghúztam a ravaszt. Igazhitű kommunista voltam, mi más lehettem volna? Még az óvodában is a nép atyjának géniuszát éltető dalokat énekeltettek velünk. Aztán a hadsereg elkezdett civilekre lőni, és ez megkérdőjelezett mindent, amiben addig hittünk. Dühös voltam Ceausescura, mert elárulta a szocializmust”.
A kivégzés után – mely Cirlan szerint „nem egy ítélet végrehajtása volt, hanem politikai gyilkosság a forradalom közepén” – a férfi otthagyta a katonai pályát. Jogot tanult, ma külföldi befektetők szerződéseit ellenőrzi. Boeru százados később ezredesi rangban vonult nyugdíjba, Octavian taxisofőr lett. „Nem találkozunk többé” - mondja Cirlan, „hiszen mindig ugyanannál a témánál kötünk ki”. „Ma próbálok a Biblia tanai szerint élni, karácsony napján azonban nem lehetek boldog, soha többé. Az egész világon mindenhol ünnepelnek a keresztények. De én nem. Én nem”.

timesonline.co.uk,
kitekinto.hu