2010. december 17., péntek

A székelyek

Árpád és a székelyek
László Gyula, 50 rajz a honfoglalókról. Móra, Budapest, 1982, 15. old. (részlet).
(A felvétel az eredeti akvarellről készült.)
Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a Kárpát-medencébe - a mezőségi Csigle-mezőre - visszatért utódai. "A székelyek, akik előbb Attila népe volt" - olvassuk Anonymusnál, Kézai Simon pedig ezt írja: "3000 hun visszatért Pannóniába… és Árpád idejéig a Csigle-mezőn (Mezőségben) maradtak és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték". A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép, amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított, elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely mára kikristályosodott és igazolta a székelyek saját eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle "magyar" népesség él: az egyik - a székely - a hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban bekövetkezett halála utána Csigle-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire telepítettek.

A székelyek hun eredetét először a XVIII. században kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a monarchikus időben a magyarság "ázsiai" eredetének vallása is szégyennek tűnt. A székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való válása is fontos szerepet játszott. Opreanu Sabin volt az első a XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első román - vlah - falu 1252-ben létesült. Ezután a "dáko-román" elmélettel, - amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai, - próbálták a székelység ősiségét - nem sok sikerrel - kétségbe vonni.
  
   A székelyek mindig "magyarok" voltak, nyelvük a legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a "székely rovásírásban" náluk maradt meg legtovább.
 
Társadalmi berendezkedésük - a földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre, nemekre való tagozódás - sokáig megmaradt. A hét székely szék -"aranyszék" - a XII. században a következő volt: a telegdi (később udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi székből Háromszék lett, 1390 után a Csíkszékből kiszakadt Kánonszék, 1466-ban pedig Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardóczszék és Keresztúrszék. A "fiúszékek": Miklósvár, Bardóc, Gyergyó, Kászon, Keresztút és Szereda.

Hargitában választható tantárgy lesz a székelység története

Hargita Megye Tanácsa – együttműködve a Hargita Megyei Tanfelügyelőséggel – A székelység története című alternatív tankönyv elkészítését tervezi a 6-7. osztályos általános iskolás diákok számára. Az alakulóban lévő munkacsoport tevékenységét Ferencz Salamon Alpár főtanfelügyelő koordinálja, a tudományos szakirányító szerepét dr. Hermann Gusztáv Mihály történész látja el. „A Hargita és Kovászna megyei szakemberek bevonásával megírandó alternatív tankönyvön kívül a tanárok számára módszertani segédkönyvet, valamint a tárgy könnyebb elsajátítása érdekében a tanulók számára munkafüzet létrehozását is kilátásba helyeztük.
Terveink között szerepel egy, híres székelyeket felsorakoztató, arcképcsarnokszerű kiadvány és egyéb didaktikai segédanyagok megjelentetése is. Reményeink szerint a székelyföldi tanintézetek élni fognak az új oktatási törvény nyújtotta lehetőségekkel, és a kiadványaink elkészülte után, egyelőre opcionális tantárgyként ugyan, de tanítani fogják a székelység történetét” – nyilatkozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának RMDSZ-es elnöke. Ferencz Salamon Alpár főtanfelügyelő szerint a példaértékű kezdeményezés hozzájárulhat a székely közösségek hagyományainak, múltjának jobb megismeréséhez, szellemi értékeinek ápolásához, átadásához, a nemzeti identitástudat megerősítéséhez.

(Erdély – transindex.ro)

2010. december 14., kedd

Sümegh László Tormay Cecile-ről

Kétszer is jelölték, egyszer 1936-ban, amikor is bekerült a komoly várományosok közé.
Abban az esztendőben O’Neillnek adták, de ígéretet kapott a két jelölő debreceni professzor, hogy a következő esztendőben egy skandináv írótársával megosztva megkapja.
Támogatóinak már nem kellett harcolni a bizottságban, ugyanis a minden év végén esedékes döntést már nem élte meg, a súlyosan szívbeteg írónő 1937 áprilisában meghalt. Szívbeteget írtam, pedig írhattam volna lelki betegséget is, ugyanis egyesek egész életében mindent megtettek, hogy a halálba kergessék, ellehetetlenítsék, elhallgattassák.(Az igazsághoz tartozik, hogy halálával a francia Roger Martin du Gard nagyon megérdemelten kapta a díjat.)

  Mi lehet annak a magyarázata, hogy egy irodalmi Nobel díjra felterjesztett kiváló író ennyire ismeretlen legyen az utókor olvasóközönsége számára? A magyarázat egyszerű. Az okot nem másutt, mint a politikában kell keresni. Tapasztalatok szerint úgy diktatúrákban, mint liberális demokráciákban a kétségtelenül meghatározó divatáramlatok mellett, mindig az úgynevezett „megmondóemberek” döntik el ki a jó író és ki nem.
A világháború után az elvtársak úgy határoztak Tormay Cécile nem jó író!

De ki volt ez a törékeny óriási műveltségű hölgy, aki a magyar irodalom nagyjai közül ennyire közel került a Nobel díjhoz?
Budapesten született 1876. október 8-án. Sok mindent elárul az a tájékozatlanság, ami róla a különféle lexikonokban vagy az interneten megtalálható, így születési évének hol 1875 máshol 1876 szerepel. Édesapja a sokoldalúságáról híres Tormay Béla professzor, államtitkár, a mezőgazdasági tudományok kiváló művelője. Ő az, aki megszervezi az állattenyésztési szakot Pesten, és tervei szerint épül fel az Állatorvosi Egyetem. Nagyapját Tormay Károlyt a szabadságharc idején Kossuth nevezi ki a magyar csapatok főorvosává. Édesanyja Barkassy Hermin, akinek az ereiben a Tüköriek vére folyik. Tüköry Lajos a magyar és az olasz szabadságharcokban jeleskedett, Tüköry József pedig Széchenyi mellett segédkezett a Lánchíd és a Magyar Tudományos Akadémia megvalósításában. Nem akármilyen felmenők!
A kis Cecile már négy éves korában tud írni, olvasni, gyorsabban halad, mint kortársai, ezért magántanulóként egy év alatt több év tananyagából tesz vizsgát. Folyékonyan ír, beszél németül, olaszul, franciául, de angolul valamint latinul is olvas.
Tizennégy éves korában kitűnő eredménnyel teszi le az állami képesítő vizsgát. Korának egyik legműveltebb nője, ennek ellenére még ma is mindent megragadnak, hogy becsméreljék, rágalmazzák, vagy ha mással nem sikerül besározni, ne bizonyítsák műveletlenségét.
Egy posztbolsevik bírálója öt évvel ezelőtt, tehát a rendszerváltozás után több mint tíz évvel, azt veti a szemére, hogy Tormay Cécile nem volt művelt, mindössze tanítói végzettséggel rendelkezett. Igaz, azt már ő sem merte eltitkolni, hogy több nyelven beszélt folyékonyan. Kíváncsi lennék, hogy az SZDSZ-hez „közel álló” K. J. hány nyelven társalog?
A bíráló ügyesen csúsztat, elhallgatja, hogy a kislány vizsgáit 14 évesen tette le, s már ekkor ígéretes írásokkal hívja fel magára a figyelmet. Az sem ártana, ha a bírálat szerzője elolvasná Madame Curie életrajzát, s megtanulná, hogy a XIX. század végén nők még ritkán jártak egyetemre, a műveltséget és tudást más úton szerezték. Maria Sklodovska Nobel díjas fizikusként sem kap katedrát a Sorbonne-on, majd csak férje halála után engedélyezik számára a tanítást.
 Magyarországon az első leánygimnázium a XX. század elején a mai Veres Pálné utcában nyílik, ugyanakkor a provinciális Balassagyarmaton a város egyetlen középiskolájában 1936-ban a lányok csak magántanulóként tanulhatnak.
Cécile kislányként házi kiadású újságot ír és szerkeszt, s mivel tehetségesen rajzol, maga illusztrálja műveit. Sokat utazik, elsősorban Olaszországban, de sűrűn megfordul Németország városaiban és Párizsban is.
Már első szárnypróbálkozásaival, fiatalkori novelláival hatalmas sikert arat. Első önálló könyve az Apródszerelem novelláskötet 1899-ben jelenik meg. Hat évre rá adja ki az Apró bűnök című elbeszéléskötetet. Ezt követi Itáliáról szóló két könyve a Világok városa, és a Szirének hazája melyekben, Firenzében és Szicíliában barangolva mutatja be olvasóinak a két egymástól igen eltérő kultúrát.
Első regénye „Emberek a kövek között” 1911-ben jelenik meg, ami annyira sikeres, hogy azonnal megjelenik német, angol és francia kiadásban is. Az igazi nagy sikert mégis csak a világháború kirobbanásának évében megjelent Régi ház című regénye hozza meg, s teszi az írónőt világhírűvé. A regény az Akadémia Pétzely- díját nyeri, és ezáltal olyan barátokra tesz szert, mint Gabriele D’Annunzio, Anatol France és Puccini.

D’Annunzio személyesen fordítja Tormayt, s ez a kitűntetés akkoriban keveseknek adatik. A francia Revue de Paris irodalmi folyóiratban Marcel Prevost közli novelláit, ami tovább növeli hírnevét és népszerűségét.
A Régi ház című regényét svéd, dán és finn nyelvekre is lefordítják, ezzel Európa ismert és ünnepelt szerzője lesz. Az akkor még harmincas éveiben járó írónő zajos sikere az irigyek támadását is megindítja. A francia főkonzul levelében kénytelen óvatosságra inteni,
 „Ön nagyon fiatal, túl nagy a tehetsége, igyekezzék, hogy megbocsássák a sikereit.”
Sokan vannak, akik sohasem bocsátják meg.
Pedig az elismerés termékenyítőleg hat rá, további kiváló művek megírására serkenti.
A világháború alatt az írás mellett részt vállal a harcokban megsebesült katonáink ápolásában. A lakásához viszonylag közeli Keleti pályaudvaron teljesít önkéntes, karitatív szolgálatot, s ha kell, gyalog megy ki hajnalok hajnalán, hogy segíthessen. Hazaszeretete, emberszeretete vezérli cselekedeteit, s teszi ezt mindaddig, amíg a Kun Béla és Szamuely- féle vörös terroristák a vöröskeresztes munkájától el nem tiltják.
A tanácskormány, majd a vörös terror alatt égre, földre keresik. Tisztába van azzal, hogy élete milyen veszélyben forog, ezért vidékre, Balassagyarmatra szökik. Álnéven jelentkezik be, és itt kezdi naplószerűen jegyezni emlékeit. Ezzel a bujdosással illetve papírra vetésével a „Bujdosó könyv”- el kezdődnek az írónő igazi megpróbáltatásai. Orwell kitűnően megírta a bolsevik diktatúra természetrajzát, Tormay, Orwell előtt több mint negyedszázaddal már ugyanezt megtette. Ma is aktuális soraiból következzék egy rövid részlet:
„A tekintély és a hagyományok megdöntése a nemzetek pusztulásának előfeltétele. A radikális sajtó lázas sietséggel teremtette meg ezt a szörnyű előfeltételt. Gyanúsított és vádolt és bizalmatlanságot szított a tömegekben. Egyenetlenséget hintett el magyar és magyar között. Kigúnyolta azt, ami nekünk ezer év óta szent volt. A látni tudók vad fájdalommal látták, hogy nem Amerika, nem Anglia, nem is Franciaország muníciógyáraiban, hanem idegen pénzzel, itthon minálunk, a budapesti radikális sajtó nyomdáiban, kis ólombetűkkel öntik azt a golyót, amely minket halálosan eltalál.”
Prófétai szavak. Kitűnően látja meg, hogyan terjed és hat a lélekölő terror. A Bujdosó könyv a magyarság drámája, minden igazán magyar ember könyvespolcán kötelezően ott kéne díszelegnie.

1919. január 14. feljegyzésében így ír:
„ Magára eszmél-e Budapest? Feltevésem hirtelen szétszakadt. Az egyik csupasz körúti fa mellett egy jól öltözött fiatalember lehajolt és az aszfalt kis földszigetjéből, sarat kapart a tenyerébe. Aztán… nem hittem a szememnek, - a falhoz ment és besározta a térképet, a tiltakozó szavakat!
A vér a fejembe szökött: - Hogy meri tenni? – A fiatalember visszanézett. Soha sem fogom elfelejteni az arcát: Palesztinában, kétezer év előtt rajzolták.
- Ostobaság ez. Ország nincs, haza nincs…
Önkéntelenül magam mögé pillantottam. Senki se akad, aki ezt az embert torkon ragadja? Az utca népe tolongott és nem látta meg. Szédülni kezdtem és mondtam valamit, hogy mit, arra nem emlékezem. Bizonytalan lépéssel mentem odébb. Ilyen rettentően, világosan soha se láttam meg azt, amit akarnak. Nincs haza! Nekik sincs. És azt akarják, hogy nekünk se legyen.”

Ezekért a gondolatokért üldözték és üldözik sokan ma is.
A kétkötetes mű első kötetében az írónő időrendi sorrendben közli a történéseket, az őszirózsás forradalom kitörésétől a proletárdiktatúra kikiáltásával napjainkig. A második kötet „A proletárdiktatúra” alcímet viseli. Bírálói, ha nem találnak más fogást, ízekre szedik a könyvet, s a naplóíróknál, oly jellemzően fellelhető „bakikon” csámcsognak.
„Becsúszott egy ügyetlen baki is: 1918. decemberében, mivel „ma reggel mondta a szolgáló, hogy nincs több szén a pincében”, a szénszállítólevéllel a zsebében Tormay elment a hónapok óta hiába várt szénkiadást reklamálni, majd ugyanebben a feljegyzésében hozzátette, „másnap is elmentem”.
Emiatt a „másnap is elmentem” miatt írja K. J., hogy ez álnapló, mert látszik az utólagos rekonstrukció. Mindenki, aki egy naplószerű írást kiad, ennyi utólagos bejegyzést igazán megtehet, különösen azért, mert a szerző Bujdosó könyvet írt, és nem Bujdosó naplót. Kilóg a lóláb, egyértelmű K. J.-nek az ízléstelen kötözködése a kákán csomót keresése.”
Írói sikereinek eredménye, hogy Klebelsberg Kunó kultuszminiszter megbízza a Nyugattal egyenrangú, keresztény szellemű Napkelet című folyóirat szerkesztésével.
Olvasom, hogy az Országos Széchenyi Könyvtárban a Napkeletből egyetlen példány sem fellelhető, ezeket mind megsemmisíthették, ha valaki mégis szeretné olvasni a régi példányokat, csak mikrofilmen jut hozzá.
Pedig nem akármilyen szerzők fémjelzik a folyóiratot, olyanok, mint Áprily Lajos, Herczeg Ferenc, Kodály Zoltán, Reményik Sándor, Sík Sándor, Mécs László, Szerb Antal, Németh László, Jékely Zoltán, nem akármilyen nevek. A Napkelet fedezi fel Kolozsvári Grandpierre Emilt és Hamvas Bélát, ennek ellenére keresztény értékrendje miatt, a Nyugattal ellentétben még ma is agyonhallgatják, Napjaink középiskolása csak a Nyugatosokról tanul, a Napkeletet egyáltalán nem ismeri.

Tormay csodálatos beszédeket ír, kitűnő szónok, az a megtiszteltetés éri, hogy személyesen köszöntheti a Pestre érkező Kormányzót a parlament lépcsőjén. A nemrég készített Horthy filmben feltűnik egy pillanatra, én ebben a filmben láttam az írónőt mozgóképen először és utoljára. Ez a köszöntő beszéd is rossz pont, amiért még jobban lehet gyűlölni.
1918-ban megalakítja a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét a MANSZ-t. Jól érzi, hogy szükség van egy olyan nőszervezetre, mely célul tűzi ki a haza, a család és a vallás védelmét. A MANSZ a húszas, harmincas évek legnagyobb civil szervezetévé lesz, több mint egymillió (!) taggal. Ezek ismeretében nem meglepő, hogy Madame Curie halála után őt hívják meg a Nemzetek Szövetsége Értelmi Együttműködési Bizottsága élére.
Közben ír, folyóiratot szerkeszt a MANSZ és a párizsi nemzetközi szervezetet vezeti. A munka rabszolgája magánélete nincs, többnyire csak nők társaságában látják, ez megint lehetőséget kínál az ízléstelen támadásokra.
 Kapóra jött az egyre jobban virágzó liberális sajtónak gróf Zichy Rafael válási ügye.
Akkoriban az arisztokratáknál ritka volt a válás, szerelmi ügyeiket, viszonyaikat válás nélkül intézték. Gróf Zichynek jól jött volna, ha a válást felesége hibájából mondták volna ki ezért megpróbálta bizonyítani, hogy Tormay leszbikus és elszerette a feleségét. Ilyen indokkal akkoriban, - megjegyzem ma hasonlóképpen - még a katolikus egyháznál is eredményesen kérelmezhették a házasság érvénytelenítését. A hosszú hónapokig tartó per, ahol a gróf lefizetett tanúi próbálták bizonygatni az írónő szexuális elferdülését, nem hozott sikert a koncepciós vádak kiagyalói számára. A liberálisok legnagyobb bánatára Tormayt nem találták bűnösnek, sőt a hamis tanúzás miatt Zichy grófot elítélték. A többéves huzavona, az állandó támadások viszont nem múlnak el nyomtalanul, egészségi állapota hirtelen rosszabbra fordul, és a Mátraházán betegeskedő írónő 1937 áprilisában 62. évében öröklétre szenderül. Sajnos már nem tudja befejezni Ősi küldött című regényének harmadik kötetét.

„Rettenetes nép vagyunk mi”- írja az írónő halálakor a szintén méltatlanul mellőzött Mollináry Gizella, majd így folytatja –„nem tudjuk egymást meglátni, meghallani… mert mindig közénk állnak. Hogy kik? Akiknek érdeke, hogy minél többet veszekedjünk, minél jobban pusztítsuk egymást, és minél kevesebben legyünk…”
Ma is mennyire igaz, szinte prófétai szavak!
Ellenségei nem elégedtek meg halálával. A II. világháború után nevét még említeni sem volt célszerű, Tormay Cecile-t, a zsenit, a számtalan nyelven sok-sok kiadást megélt Corvin koszorús írót még az emlékezetből is ki kellett törölni. A Fiumei úti sírkertben lévő sírját megszűntették - szüleivel, nagybátyjával nyugodott – a maradványokat elhamvasztották, és a Farkasréti temető egyik urnasírjába helyezték. Szobrát, emléktábláit összetörték, mindent megtettek azért, hogy az emlékét is kitöröljék a magyar irodalom Parnasszusából.
Életében mindent megtettek, hogy meghurcolják, ma mindent megtesznek, hogy őt és életművét a magyar irodalomból kitöröljék.
Jobbágy Éva újságíró írja, hogy küldtek neki, mint ismert Tormay kutatónak egy értékelést Bánhegyi Jób bencés tanár irodalomtörténész tollából, aki ebben az értékelésben méltatja Tormay munkásságát. Ellenben egy 1989-ben, tehát a rendszerváltozás előtt készült Bánhegyi életművet elemző esszében már szó sem esik Tormayról, egyszerűen kifelejtik, eltüntetik azt az írót, akit Bánhegyi a legnagyobbak között tart számon. Erősen szelektív irodalomszemléletre vall!

Tormay Cécile írónőt ma nem csak a diákok, hanem az irodalmat a fiatalokba plántálók sem ismerik. Nem tehetnek róla. Pedig az írónő népszerűsége a külföldön megjelent munkáinak száma, és ezek olvasottsága csak a legnagyobbakhoz mérhető.
Tormay ma aktuálisabb, mint valaha!

Az ötvenes években Gárdonyi nem tartozott a „szalonképes” íróink közé, nem volt iskolai tananyag. Szüleim könyvtárában meglévő díszkiadású sorozat jóvoltából ellenben hozzájutottam, ha nem is tiltott csak a hatalom által megtűrt műveihez. Márai Sándort már nem, hogy nem tűrték, egyenesen tiltották. Haláláról a Szabad Európa Rádióból-ahol évekig dolgozott-értesültem. Másnap kíváncsian kérdeztem tanítványaimat, ki olvasott már valamit a külhonban élő nagy írótól. Néma csend volt a válasz, a nevét se hallották. Hasonló volt a helyzet Wass Alberttel is.
Szerencsére egyre többen vannak, akik ma már ismerik, sőt elismerik mindkét író munkáit.
Ha Máraiba talán nem, de magukat kiváló irodalmároknak tartók Wass Albertbe néha ma is megpróbálnak egy jó nagyot belerúgni.
Tormay Cécile még annyi figyelmet sem érdemel, hogy egy két ritka kivételtől eltekintve megtámadják.
Fizikusként többször tartok előadást a Nobel díjas magyarokról, pontosabban a magyar származású, vagy annak tartott tudósokról. Van köztük olyan, aki nem is élt soha Magyarországon, és olyan is, aki tíz esztendősen hagyta el hazánkat. Mennyire voltak magyarok ezek a kiváló emberek? Sokáig lehetne ezen vitatkozni. Némelyik, ha élne, bizonyára erősen tiltakozna, hogy mi, most élők őt magyar Nobel díjasként tartjuk számon.
Aztán voltak szerencsére nem kevesen, akik csak a Nobel díj kapujáig jutottak, de nem nyertek bebocsátást. Természetesen őket is tiszteljük. Teller Ede, Kármán Tódor Eötvös Lóránd mindannyian olyan kimagasló, tudományos eredményeket mutattak fel életük során, hogy jogosan megkaphatták volna ezt a kiemelkedő kitűntetést. Említjük, tanítjuk őket ott, és ahol lehet, tanítjuk munkásságukat, példát állítva ezzel a magyar fiatalság elé.

(részlet: webcache.googleusercontent.com)


(forrás: filmhiradok.nava.hu)

Nyírő József: Az én népem

Zordonabbul és mégis megbékéltebben, megrázóbban és megnyugtatóbban még nem rajzolta meg soha senki a magyar kisebbségi élet sorsát, mint Nyirő József Az én népemben.
A regényben két világ feszül szembe egymással a két háború közötti Székelyföldön: a román jegyzők, csendőrök, szolgabírók és pópák uralma, amely mohón igyekszik elorozni mindent a székelyektől, és a mélységekben ott munkál az emberekben az ösztönös humánum, amely az ellenséget is emberszámba veszi, segíteni próbál rajta.
A regény főhőse, Botár Béla, küszködő, megcsalt, meghurcolt református pap, havasi viharban indul annak a román szolgabírónak a keresésére, akinek személyes indokból a halálát kívánhatná. Elszerette a feleségét, a kétgyermekes papnét, és úri modora ellenére a legagyafúrtabb és legaljasabb módszereket veszi igénybe a pap elpusztítására. Botár Béla nem tehet másként, erre kötelezi a lelkiismerete, Isten parancsai, az emberi hagyomány.
Olvashatjuk a regényt szerelmi történetnek. Olvashatjuk költői vallomásnak az anyaföld iránt érzett szeretetről, a csak azért is helytállásról. De ott rémlik mindezek mögött a magyar tanítóból románná lett renegát emberi tragédiája is.
Nyírő, a realista, érzékelteti, hogy milyen szörnyű nyomás nehezedik a tanítóra, valósággal az éhhalál elől menekül a románosodás csapdájába, de a román hatalomnak csak addig van szüksége a felajánlkozására, az ő románságára, amíg sikerül megszereznie a magyar iskolát, megsemmisíteni az anyanyelvű oktatást. Az iskolájukból kiebrudalt magyar gyermekeknek nem marad más fegyverük, csak az imádság. Mondják a Miatyánkot, újra mondják, ebbe kapaszkodnak. A felnőttek másként válaszolnak az örökös kisemmizésre, megaláztatásra. Megszületik bennük és elmélyül a kisebbrendűségi érzés, mintha ez védelem lehetne a hatalommal szemben. A székely pap nem tud ebbe beletörődni, népmentő terveket melenget, ezek hívják ki ellene a román elnyomás bosszúját, és majdnem a halálba kergetik. Ám ez a könyv mégsem gyűlöletre, hanem szeretetre tanít. Nyirő József elénk tárja a székely nép csalódások és megpróbáltatások ellenére is töretlen és törhetetlen hitét, amely a regény végén iskolaépítő kedvbe szökken, és biztosan mutatja az irányt a jövőbe.

forrás: stud-theol.blogspot.com

Download 569 MB MP3/ZIP:

Szerb Antal: Tormay Cecile

Fellépése körülbelül egybeesett a Nyugat nagy nemzedékének fellépésével. Első novelláskötete már 1900-ban megjelent, de első sikerét csak 1911-ben érte el az Emberek a kövek közt c. regénnyel és az a műve, amelynek népszerűségét köszönhette, a Régi ház, 1915-ben jelent meg.
A Nyugat-nemzedékkel nemcsak annyiban volt rokon, amennyire egy nemzedék tagjai elkerülhetetlenül rokonok szoktak lenni, ha tehetségesek: nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is, a nyugati irodalmak rajongója és követője volt; és «nyugatos» volt művészi szándékának mélyén is, a művészetről alkotott viziójában. Artisztikus író volt, a finom, lelkiismeretesen kidolgozott részletek, a tűnő és csendes hangulatok, az önmagukért megbecsült ritka szavak és hasonlatok írója, dekoratív tehetség és a szó nemes értelmében dekadens. Öncélú mondatokat írt, amelyek arra voltak rendelve, hogy ötvözött formásságukban a kontextusból kiszakítva is megállják a helyüket és megállítsák, elmerengésre hívják az olvasót, felkeltve benne a szépség szomorúságát és a távoli dolgok igézetét. Annak a stílusnak és stílusteremtő életérzésnek volt a hordozója, amely legmagasabb szintjét Babits Mihály fiatalkori verseiben és Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád költészetében érte el.

A Régi ház révén vált ismertté és népszerűvé ez az egyáltalán nem népszerűségre született tehetség. Akkoriban, -gondolom igazságtalanul, - azt vetették a szemére, hogy könyve túlságosan hasonlít a Buddenbrooksra. Pedig a hasonlóság csak felületi, csak a témára vonatkozik, csak abból áll, hogy a Régi ház is a családregények tipusába tartozik és hogy ő is egy hanyatló patricius-család történetét mutatja be. De hangulatban, kifejezésben, tehát a lényeges dolgokban Tormay Cecile impresszionista, lírai színezetű szó- és hangulat-művészete semmi rokonságot nem mutat a fiatal Thomas Mann széles naturalizmusával. Az igazi mester, azt hiszem, Jens Peter Jacobsen lehetett. Jacobsenben van ennyi beteg szépség, halál-nosztalgia, pusztulás-zene a mondatok ritmikájában, a hasonlatok színezésében. A Régi ház pesti patriciusai a magyar irodalom legészakibb, legskandinávabb figurái. Akkor kor-áramlat volt ez a «szeptemtrionalizmus», ahogy az összehasonlító irodalomtörténet egy régebbi, de hasonló jelenséget nevez - mindenesetre Tormay Cecil volt a legérdekesebb magyar képviselője.
A patricius-világ eléggé ritka irodalmunkban, ahol elsősorban a gyökeresebb nemesi és paraszti miliő uralkodik, azután pedig a kispolgár naturalisztikus ábrázolásra alkalmas élete. Pedig a régi Pest patriciusok városa volt, csendes és előkelő - és Tormay Cecile a régi Pest legendáját kereste. De impresszionista módszere és hanyatlás-romantikája túlságosan elmosta a kontúrokat: a Régi ház, amelyet rajzol, állhatna bármely északi városban, ahol folyó van vagy esetleg tenger. A századközépi, a Krúdy-előtti Pest legendája felé csak útmutatást adott, műve még teljesítőre vár. Íróink Pestből általában csak azt szokták megragadni, ami modern vagy parvenü benne, ami aktuális és «világvárosi»; Tormay Cecile elsőnek eszmélt rá, hogy meg kellene keresni a gyökereket, a történelmi Pestet.
Jacobsenre emlékeztet kitünő novelláskötete is, a méltatlanul kevéssé ismert Viaszfigurák. Novellái közt kis remekművek akadnak. Tormay Cecile művészete akkor érte el teljes magasságát, amikor távoli dolgokat rajzolt, skandinávos, távolságos, kék és jég-fehér, hó-piros színekben. Ezért mesébe vesző novellái a legbiztosabb értékek.

A világháború után az irodalmat elhagyta a politika kedvéért. A leheletszerű finomságok írónője meglepően aktív és energikus közéleti embernek bizonyult. Olyan aktívnak és energikusnak, hogy sokan el is fordultak Tormay Ceciletől, az írótól. Ekkor alapította a Napkelet című folyóiratot, és ennek szellemi irányítója maradt haláláig. Mint szerkesztő, sokoldalúan megértő volt; munkatársait hatalmas közéleti befolyásával is jótékonyan támogatta.
Utolsó éveinek magányában megint visszatért az irodalomhoz. Történelmi regénytrilógián dolgozott, a tatárjárás korából: a műnek csak első két kötete jelent meg.
A történelmi események a regény hátterében maradnak, az előtérben egyéni sorsok állnak és főkép Tormay Cecile atmoszférikus művészete. Az első kötet nagyrészét egy pestis grandiózus, fojtogatóan szuggesztiv leírása tölti be. Ez a pestis-leírás Tormay Cecile legnagyobb alkotása; itt nem marad el semmiben nagy mestere, Jacobsen mögött, akinek szintén van egy csodálatos ilyen tárgyú novellája: A bergamoi pestis.
Magában álló, sokszor ijesztően érdekes és sokszor megrendítő könyv ez az Ősi küldött. Tormay Cecile mondataiban átalakul, párás és ködszínű lesz a masszívnak tudott magyar mult. Régi magyarjai északias bánattal keresik, valahogy mindig fenyőerdők mélyén, az ősi magyar hitet, az ősi magyar isteneket, akik Tormay Cecile stílusának dekadens szépségében olyan távoliak, földtelenek és exotikusak lesznek, mintha valami kihalt északi rokonnép, talán a livek, titokzatos bálványai lennének.
A kor és a tér nem jelennek meg valósághűen ebben a regényben, de van benne valami, amit általában hiába keresünk történelmi regényeinkben: atmoszféra, titok, félelem, az elmúlt századok sötét, ködös iszonyata. Nem egy bizonyos kor történelmi levegője van benne, hanem a Történelem levegője; az általános mult benne van, (a legtöbb történelmi regény olyan, mintha ma történnék) a nosztalgia benne van és a lélekben is nosztalgiát tud kelteni. Kár, hogy sosem fog most már befejeződni...

Hoffmann Rózsa figyelmébe

Gintli Tibor főszerkesztésében napvilágot látott, 2010. december 2-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatott kötetet megjelentetője, az Akadémiai Kiadó így harangozta be: „Szerb Antal óta nem jelent meg ilyen alapos, összefoglaló munka a magyar irodalomról. A kötet első írásos emlékeinktől kezdve egészen a kortárs írók munkásságáig végigköveti irodalmi kultúránk folyamatos változásait, s az egyes korszakokat és irányzatokat a legismertebb művészek munkáin keresztül mutatja be, közérthetően és szakszerűen megírt narrációval vezeti végig az olvasót az irodalom történetén, átfogó képet nyújtva arról, hogyan alakult, formálódott az, amit ma úgy nevezünk: magyar irodalom.”

Nyírő József
A kommunista titkosszolgálatok sem ártottak annyit, mint nemzeti klasszikusaink oktatásból, köztudatból való teljes kirekesztésével a Magyar Tudományos Akadémia ítészei, élükön Gintli Tibor ELTE-adjunktussal, akinek nemrég megjelent, 1096 oldalas kötetéből (Magyar irodalom) olyan klasszikusaink maradtak ki, mint Nyirő József, Tormay Cécile, Wass Albert.

...az olvasó hiába keresné benne (három említett klasszikusunkon kívül) mondjuk Áprily Lajost, Dövényi Nagy Lajost, Fiala Ferencet, P. Gulácsy Irént, Harsányi Kálmánt, Kós Károlyt, Mécs Lászlót, Marschalkó Lajost, Milotay Istvánt, Oláh Gábort, Oláh Györgyöt, Reményik Sándort, Sajó Sándort, Sértő Kálmánt, vitéz Somogyváry Gyulát, Szemere Györgyöt, esetleg a magyar szenteket (csak „magyarországiak” vannak!), megtalálja ellenben az irodalmunk megismeréséhez nyilván nélkülözhetetlen klasszikusokat, mint Aczél Györgyöt, Eörsi Istvánt, Eszterházy Pétert, Sigmund Freudot, Kádár Jánost, Kertész Imrét, Konrád Györgyöt, Kornis Mihályt, Lukács Györgyöt, Moldova Györgyöt, Petri Györgyöt, Rákosi Mátyást, Rejtő Jenőt, Spiró Györgyöt, Joszif Visszarionovics Sztálint, Tristan Tzara-t."

Tormay Cécile
Íme néhány példa fejezetcímei közül a közérthetőségre: Önéletrajzi narratíva és emlékírás, A nemzeti identitás összetettsége, Intimitás és nyilvánosság a színpadon (Katona József: Bánk bán), A színházi repertoár differenciálódása (Kisfaludy Károly színművei), Az írói professzionalizálódás folyamata, Az irodalom területi strukturálódása, Arany János és az allegorézis elbizonytalanítása, Kísérlet a nemzeti sztereotípiák modernizálására (Jókai Mór: Sárga rózsa; Mikszáth Kálmán: Az új Zrínyiász), A regionalitás irodalmi formái (Mikszáth Kálmán: A jó palócok, Tömörkény István novellái), Az irodalmi nyilvánosság szerkezete és szovjetesítése, Az utolsó ajánlatok az egységes nemzeti irodalom koncipiálására, Kontextusok egymásmellettisége és kölcsönhatása, A parabolikus próza etikai gondolkodása (Sarkadi Imre, Cseres Tibor), A „paradigmaváltás” fogalma, Neoavantgárd költészetpoétikák, Az irodalom intézményrendszere és medialitása 1989 után, A költői szubjektumkonstrukciók változatai, Az intertextualitás hangsúlyos megjelenése a költészetben.
Az ilyen adjunktusok teszik méltatlanná az Akadémiát a Magyar név viselésére.
Szabó Dezső

Wass Albert

Tamási Orosz János: Jesz maga juszt is

De nem az enyém. Ahhoz ennél sokkal több kell. S még az új név a legkevesebb, hiszen legalább őszintén ötlettelen. Aki ettől hátast dob, egy whaauuu kíséretében, az körülbelül ennyire gondolja komolyan.
Kár is úgy venni, nem tenném, de látom, hogy az elnök úr elég komoly médiafelületet kap; ráadásul nem a komolytalanabb műfajokban. Mert, teszem azt, egy olyan vitának, amelyben a tét Makay Zsolt vagy Király
L. Norbert továbbjutása, még lenne értelme. Izzanának a mobilbillentyűk, s ami ennél fontosabb: színvallásra kényszerülnének a mentorok.
De szép lenne...
 
Addig azonban marad a tanakodás. Hogy hát ennek aztán mi értelme van; jó, lehetett volna szépen is meghalni, de ha már csúnyán sikerült, zombinak lenni akkor sem kellemes. Ráadásul ilyen jesszezőnek. Vicc.
Addig rendben van, hogy egy mozaikszónak általában nincs értelme - de ha van? Akkor arra nem kellene odafigyelni? Legalább magyarul bólogasson az a név? OK (bocs...), bontsuk ki. Jólét. És. Szabadság.
Magyarán tehát minimum a kettő együtt - különben nem ér annyit.
Mennyit? Amennyit. Tudják. A lényegnél maradva: az első minimum fél évezredes program, feltéve, ha semmilyen külső körülménynek nem vagyunk kitéve. Ha igen, akkor több. A második pedig elméletben adott, gyakorlatilag évente három hét, de minden munkában töltött év után jár egy plusz nap. A nem munkában töltött évek után sokkal több, csak az nem számít a nyugdíjba, meg hitel sincs rá.
 
Szóval el lehet itt viccelődgetni, azt is teszem, de hát azért alaposabban át kellene gondolni ezt a keresztelőt. Kellett volna, már kész, elfogadták, lehet hallelújrázni, de utána jött az igazi bakiparádé.
 
Visszavárjuk Dávidot és Herényit is, búgta az új bonviván, feltéve, ha el tudnak számolni bukásuk körülményeivel. Különös tekintettel a bíróság előtt. Na már most - az a legkevesebb. Amennyiben felmentik
őket, az a magyar törvényhozás szégyene lesz, ezt minden ember abban a pillanatban érezte, amikor Ibolya felmutatta azt a bizonyos lemezt. Amelyhez egyetlen normális okból kifolyólag hozzá sem juthatott volna;
vagy létező nemzetbiztonsági ügy bizonyítékát képezte, vagy olyan blöffét, amelyben lehet Dávid akár megvezetett szerencsétlen is, de akkor mire kapta korábban az igazságügyi tárcát? Szóval a történet
felmentéssel végződése esélytelen; na de ennek aztán konkrétan semmi, de semmi köze nincs a Demokrata Fórum újraélesztési kísérletéhez. Aki nem látja át, világosan, azt, hogy az alapító atyákat kizáró tandemnek
semmi köze sem lehet a Demokrata Fórum akár gépeken tartásához, tovább terelgetve azt a kóma és az agyhalál közötti álomvilágban, akinek ennyi elég, az semmit sem ért. És ezért mindenre képes. 
Szomorú. Lenne, ha komolyan vennénk. De azért sem lehet, amit Bokrossal kapcsolatban mondtak. Nehezen lehet kapcsolatot létesíteni vele, mondja elnök úr, pedig hát azért mégis a párt uniós képviselőjéről van szó. Ugye. Valamilyen módon csak tartják a hivatalos kapcsolatot. Ha nem, akkor tisztázni kell: miért? És melyik fél hibája miatta? Mindegy is. A lényeg, hogy itt egy új elnök, aki azt mondja, nyilvánosan: január végéig talán lesz módjukban tárgyalni Bokrossal a mandátumáról. És nem viccelt.
 
Mi sem tesszük ezt. Csak azt mondjuk: jólét? Jesz. Szabadság? Jesz.
Ilyen áron? No.

(Pap)Ír tigris

Így múlik el a világ dicsősége, mondhatnánk mostanában, amikor egy olyan ország összeomlásáról olvashatunk megrendítő tudósításokat, amelyet mint kötelező erejű, követendő példát állítottak a világ elé
évtizedeken át. Írország, a "kelta tigris" agonizál, gazdasága romokban, társadalmi szövetrendszere széthullóban, és senki még csak nem is sejti, hogy mit hoz a jövő.
 
Ám még ennél is tragikusabb, hogy - amint azt már megszokhattuk - megint a világot uraló véleményhatalmi diktatúra intézményei próbálnak verbálisan terrorizálni minket. Olyan ócska és hamis magyarázatokat adnak, amelyek tökéletesen lehetetlenné teszik majd, hogy legalább tanulhassunk az ilyen és hasonló tragédiákból. A "politikai korrektség" vérlázító és pusztító "inkorrektsége" igyekszik ismét lehetetlenné tenni, hogy közös szenvedéstörténetünknek ez az újabb fejezete a közös tanulás forrásává válhasson. És törekednek nyilván
olyan "megoldások" propagálására, amelyek nyomán, mint azt annyiszor átélhettük már, még mélyebbre csúszunk a lepusztulási lejtőn. Mindent meg kellene tehát tennünk azért, hogy - ha már ez a dráma, netán
tragédia, bekövetkezik - legalább a katarzis és a tanulságok levonása segíthesse az utódainkat. Az az 1989-ben megtartott konferencia, amelynek döntései máig is a washingtoni konszenzus nevet viselik, egyértelmű fegyelmező hatalomként tette kötelezővé a világ valamennyi országa számára, hogy a neoliberális "szentháromság" parancsait liberalizálj, deregulálj, privatizálj) mindenek fölé kell helyezniük.
Ennek a globális szabadpiac apoteózisát hirdető hatalmi ideológiának persze szüksége volt egy olyan látványtechnikai bemutatóra is, amely olyan elsöprő erővel harsogja nap mint nap a világ egésze számára e
stratégia egyetlen üdvözítő mivoltát, hogy minden gyanakvás és/vagy ellenvetés eleve kizárható legyen. És éppen ezt a reklámteret találta meg Írország "személyében".
 
A kiváló geostratégiai adottságokkal, jól képzett angol anyanyelvű népességgel rendelkező kis ország így vált a globális hatalomgazdaság marketingkampányának leglátványosabban csillogó reklámszatyrává.
Felfoghatatlan intenzitással áramlott ide a transznacionális tőke, hiszen a teljes liberalizáció és gyors privatizáció, a radikális adócsökkentés és "rugalmas" munkaerőpiac óriási vonzerőt gyakorolt. Írország a külföldi tőke és az export arányát és dinamikáját tekintve csakhamar a kelet-ázsiai sikerországokhoz lett hasonlatos. És kialakult a liberális mitológia, amely egyetlen lehetséges modellként reklámozta dédelgetett kedvencét.
 
A két számjegyű növekedés hamarosan Európa egyik leggazdagabb országává tette a kis szigetet. Itt mindjárt érdemes is megállni kissé, Írország gyors gazdagodásának legfőbb mérőszáma ugyanis az egy főre eső GDP volt. Márpedig a GDP-nek mint számbavételi módnak megvan az a sajátos perverzitása, hogy azt a
jövedelmet is az ország gazdagodásaként tartja számon, amely az ott tevékenykedő külföldi vállalatoknál jön létre. Ehhez azonban semmi köze az ország népének (azon kívül, hogy ő termeli meg), és amelyet a
multinacionális vállalatok persze bármikor ki is vihetnek az országból. A globális konjunktúra során e gigantikus profitokat többnyire újra befektették Írországban, és így a GDP által mért virtuális gazdagság színes "lufija" egyre nagyobbra fújódott, a példa ereje még nyilvánvalóbbá lett. Az örömittas, mit sem sejtő népesség ráadásul a végtelen jövőbe kezdte kivetíteni mindezt, és a hiedelem szerint nyilván később is özönlő "biztos pénzre" szíves örömest hitelezett a globális pénzhatalom helyi ügynökhálózata. Ám a pénzhatalmi komplexum urai - akiket "globalo-bölléreknek" is nevezhetnénk (Portugália, Írország, Görögország, Spanyolország = PIGS vagyis disznók) - a háttérben már magabiztos mosollyal fenték a késeket, és a tudatosan kirobbantott 2008-as álság-válsággal elindították - Adyval szólva - "ölő-gyilkos cudar komédiájukat".
Görögországot már "levágták", és a görög társadalom talán még csak most kezdi sejteni, milyen végzetes lejtőre is került. Az ír társadalom valószínűleg még ennél is veszélyesebb helyzetben van, mert olyan felfoghatatlan számára a hihetetlen erővel rátörő lidércnyomás, hogy egyelőre még csak múló rossz álomnak tekinti mindezt. Ám ahogy már Görögország esetében is láttuk, a levágandó "disznó-országok" csak
Európa kivégzésének első jelentéktelen epizódjai csupán. A tudatosan szított válsághisztéria nyomán ugyanis, akárcsak Görögország esetében, máris egekbe emelkedett Írország kockázati felára, ami azt jelenti,
hogy a hitelekért fizetett, eddig is gigantikus kamatok a sokszorosukra nőnek.
 
Ezekkel a pénzügyi terrorakciókkal a globális hatalmi rendszer már valójában nem a PIGS-országokat, hanem a túszul ejtett Európa egészét zsarolja, és mint Görögország példája mutatja, teljes sikerrel. Európa
megfélemlített, tehetetlen és korrupt uralmi struktúráinak a jelek szerint sem érvényes tudásuk, sem bátor elszántságuk nincs, hogy útját állják a most már nyíltan földrészünk elpusztítására törő gyilkos erőknek.
 
Néhány hét múlva az a Magyarország lesz fél évre Európa uralmi rendszerének formális irányítója, amely az elmúlt évszázadok során közvetlenül élhette át e "pusztító világerő" kegyetlenségét. Lesz-e bátorságunk nevén nevezni a dolgokat?
 
Bogár László

Juhász Gyula: Trianon

2010. december 13., hétfő

Reméljük, van remény Alföldi távozására

A barikad.hu információi szerint a Fidesszel jó kapcsolatot ápoló Vidnyánszky Attila, a debreceni Csokonai Színház igazgatója kerül jövő év elejétől a Nemzeti Színház élére. A kulturális kormányzat eddig várna a botrányairól elhíresült  Alföldi Róbertet eltávolításával.

Vidnyánszky Attila: 1964. március 6-án született a kárpátaljai Beregszászon. 1985-ben az Ungvári Állami Egyetemen, magyar-történelem szakon bölcsészdiplomát szerzett, majd folytatta tanulmányait a Kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Itt 1992-ben szerzett rendezői diplomát, emellett 1990-től egészen 1997-ig színészmesterséget oktatott az intézményben. 1992-ben alapító igazgatója volt a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak, melynek 1993-ban művészeti vezetője lett, napjainkban pedig főrendezőként segíti a színház munkáját.
Magyarországon 1999-től a régi Nemzeti Színházban, 2000-től a Pesti Magyar Színházban állított színpadra darabokat. 2004-től egy évig a Magyar Állami Operaház vezető rendezője volt. 2006 januárjától a Csokonai Színház művészeti vezetője, 2007 áprilisától ugyanitt megbízott igazgató.

Értesüléseink szerint a Fidesz csak januárban lép, mert szeretné elkerülni azt a látszatot, hogy  cselekedete a Jobbik követelésére történik. A kormánypárt reménykedik abban, hogy addigra feledésbe merül a nemzeti radikális párt Alföldi ellen tartott december elsejei tüntetése, illetve a rengeteg, az ügyet érintő parlamenti felszólalása, sajtótájékoztatója.
Alföldi Róbert menesztését a Jobbik kezdeményezte,  akkor amikor az igazgató szóbeli megállapodást kötött a Budapesti Román Kulturális Intézettel. Az egyezség szerint a román nemzeti ünnep alkalmából rendezvényt tartottak volna november 30-án a Nemzeti Színházban.
Ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Alföldi, kinevezése óta botrányt botrányra halmoz.
Többek között nevéhez fűződnek olyan, a jó ízlést messzemenően sértő előadások, amelyek pedofíliát, homoszexualitást  és egyéb devianciákat népszerűsítenek.
Talán a legnagyobb port a János vitéz Alföldi-féle "feldolgozása" kavarta, melyben Iluskát Nyugati téri prostituáltként jelenítette meg.
jelent a János vitézből

De érdemes szót ejteni Alföldi rendezésében Závada Pál Magyar ünnep című darabjáról is. A mű egyértelműen kiemeli, fokozza a magyarok bűnösségét a zsidó néppel szemben. Természetesen nem maradnak el az Alfölditől megszokott, a jóízlést és a művészi színvonalat is sértő szexuális jelenetek sem, mindezt például egy Nagy-Magyarország térképre maszturbáló magyar katona testesíti meg.
A nézők ilyen és ehhez hasonló jelenetekre számíthatnak, ha ellátogatnak az Alföldi által vezetett intézménybe, holott a Nemzeti Színház küldetése épp a magyar irodalmi értékek és hagyományok megőrzése lenne. ( Alföldi utódjáról a Hírextra és a Magyar Hirlap is hírt adott. )

barikad.hu



Ha nem tetszik, ki lehet menni
A Nemzeti Színház felügyeletét ellátó Oktatási és Kulturális Minisztérium hat munkanap elteltével válaszolt múlt heti kérdéseinkre:
Miként értékelik a Nemzeti Színház teljesítményét Alföldi Róbert kinevezése óta?
– Bár még nem telt el egy teljes évad az új direktor kinevezése óta, a Nemzeti Színház látogatottsága 2008 negyedik negyedévében 95 százalékos volt, amely – összevetve a 2007-es adatokkal – javuló tendenciát mutat. Egyben jelzi a színház népszerűségét is.
Tudnak-e arról, hogy felháborodott nézői kritikák szerint (és a színház honlapján található képek alapján is) már-már pornográfiába hajló, illetve szexuális utalásokkal és káromkodásokkal teletűzdelt előadások is futnak a színház műsorán, például A jég, a Pokoli disznótor, illetve a János vitéz?
– A bemutatott darabok nincsenek ellentmondásban a színház művészeti törekvéseinek fókuszába állított kortárs-klasszikus újraértelmezésének kísérletével.
Összhangban vannak-e ezen előadások a direktor pályázatában vállaltakkal?
– Általában minden jelentősebb színházi előadás megosztja a közvéleményt, hiszen a közönség ízlése nem egyforma. Előfordulhatnak olyan esetek is, hogy bizonyos nézők ízlését sértheti – a szubjektív megítélésük szerint – valamilyen indokolatlanul használt kifejezés, gesztus a színpadon. Ebben az esetben a közönségnek joga van eldönteni, hogy végignézi-e a választott előadást.
A minisztérium lát-e kivetnivalót abban, hogy a nemzet első számú színháza ilyen darabokat is játszik, illetve van-e ráhatása a konkrét mű­sor­terv­re?
– A művészi kifejezés szabadsága alkotmányos alapjog, amelyet nem lehet – mondjuk – minisztériumi utasításokkal korlátozni.

hetek.hu

ifj. Sarkady Sándor: A nyugat-magyarországi felkelés és a soproni népszavazás

"Tüzek a végeken"

1918. november 17-én az osztrák államtanács etnográfiai elvekre hivatkozva bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. Az 1919. szeptember 10-i Saint German-i béke az önrendelkezés jogát kizárva Ausztriának ítélte Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati sávját (Sopront és környékét is beleértve), azzal az indoklással, hogy ne valósulhasson meg a dédelgetett csehszlovák-délszláv korridor sokat emlegetett terve.

Az ezt követő trianoni béke a döntést újból megerősítette. A békediktátum kegyetlensége Magyarország lakosságát elkeserítette, a volt szövetséges Ausztria területi követelése pedig egyenesen fölháborította. 1921. augusztus 20-án Sopronban tömegtüntetésre került sor. A soproniak és a rábaköziek ezrei tiltakoztak az elszakítás ellen. Augusztus 21-e lett volna a hivatalos átadás napja.
A magyar hatóságok ha vonakodva is, de kiürítették az átadásra kijelölt területeket, így Sopront és környékét is. A város összes hivatala elköltözött, majd a Nemzeti Hadsereg kivonása is megtörtént. Úgy tűnt, hogy itt már csak a csoda segíthet. Az érintett terület átadására a magyar kormány gróf Sigray Antalt, mint kormánybiztost küldte ki, a közrend fenntartásával Ostenburg-Moravek Gyula őrnagyot, a II. országos csendőrzászlóalj parancsnokát bízták meg.
Az eseményeket - ez ma már bizonyos - a magyar kormány és Bethlen István miniszterelnök és kabinetje irányította. Legalább négy szálon indult meg a fegyveres ellenállás előkészítése, miután Ausztria mindenfajta békés megállapodást elutasított, beleértve a mai Burgenland kettéosztását is. Thurner polgármester személyesen kereste meg Prónay Pál szolgálaton kívüli alezredest Sopron megmentése érdekében. A Thirring Gusztáv vezette Nyugat-magyarországi Liga önkénteseket toborzott. A Nyugat-magyarországi Szövetség röplapjai hirdették: "Sopron a soproniaké". A fegyveres felkelés megszervezője és legfőbb irányítója azonban Gömbös Gyula volt. Az antant Szövetségközi Tábornoki Bizottság, és az osztrákok - a biztos átadás tudatában - a Széchenyi-palotában várták a híreket. Az "A zóna" Magyarország felőli határán álló oszt-rák csendőrök elzárták Ágfalvát Soprontól. Ostenburg hatáskörzete a "B", vagyis a Keleti zóna volt.

Prónay Pál
Augusztus 28-án a történelmi határt több helyen osztrák csendőralakulatok lépték át. Az egységek lőfegyverekkel, géppuskákkal voltak felszerelve. Őket rezesbandás, vörös zászlós fegyveres tömeg követte. Ágfalvánál azonban a Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt álló irreguláris erők meglepetésszerű puskatűzzel visszavetették az osztrákokat. A kibontakozó tűzpárbajban hősi halált halt Baracsi László kecskeméti gazdalegény. (Nevét ma már utca őrzi. Az ágfalvi temetőben helyezték örök nyugalomra, halála helyén pedig emlékmű hirdeti önfeláldozását a hazáért.)
Ez volt az első ágfalvi összecsapás. A felkelők még Robert Davyt, Burgenland újdonsült kormánybiztosát is elfogták. A Vas megyei Pinkafőnél (Pinkafeld) húsz felkelő a helyi horvát lakosság segítségével több, mint kétszáz osztrák csendőrt vert ki a faluból. Ugyanaz nap kiszorították őket Felsőőr (Oberwart), Alhó (Allhau), Fraknó (Forchtenstein), Németgyirót (D.Gerersdorf) községekből is. Kezdetét vette a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi fegyveres felkelés.

A felkelő "hadseregben" ott küzdöttek a soproni főiskolások és diákok, a magyaróvári gazdászok, a pesti műegyetemisták, az Alföld, a Felvidék és Erdély magyarjai. Ez a felkelés vezetett el a soproni népszavazáshoz.

Ágfalva hősei - Sopron megmentői

 1921. szeptember 7-én az osztrák megszálló erők terve az volt, hogy csatlakozásra bírják Sopront. El akarták foglalni a kutakat, hogy így kényszerítsék a várost megadásra. Ágfalván mintegy 450 osztrák csendőr állomásozott, várva a támadási parancsot.
A magyar felkelők azonban megelőzték az osztrákokat. A többségében főiskolás, irreguláris erők a 48-as laktanyában gyülekeztek. A selmecbányai akadémistákhoz szombathelyi vasutasok, sőt néhány bosnyák népfelkelő is csatlakozott. Mindannyian civil ruhát viseltek. Fegyverük nem volt, közülük csak a beavatottak tudták, hogy a magyar Ostenburg-csendőröktől fognak fegyvert kapni a hajnali vállalkozáshoz. A felkelők erejét a korabeli források 110 főre becsülik. Az osztrák túlerő mintegy négyszeres volt. A magyar felkelők parancsnokai Maderspach Viktor tartalékos huszárszázados, Gebhardt Pál százados és Székely Elemér tartalékos tüzér főhadnagy, főiskolai karhatalmi parancsnok voltak. Szeptember 7-én éjszaka alig ismert ösvényeken indult el a kicsiny sereg, fűzfabottal a kézben a Liget-patakhoz, a zónahatárhoz. Két bosnyák fiú hozta a csapat egyetlen géppuskáját. A magyar erők átvették az Ostenburg-csendőröktől a kézifegyvereket, s három rajra oszlottak. Nyolcadikán hajnali háromnegyed ötöt ütött a templomóra, amikor Az 1. és 2. főiskolás osztag az ágfalvi erdő és a brennbergi vasút között, a harmadik (szombathelyi vasutasokból és bosnyákokból álló) rajjal a falu alsó részén előre tört. A készülő támadást az osztrákok felfedezték, s a falu északi részén, a nagymartoni vasúti töltés mögül tüzet nyitottak a magyar erőkre. A felkelők az evangélikus templom oltalmában bejutottak a faluba, de az iskolaépületből ismét erős osztrák tüzet kaptak. Kénytelenek voltak visszahúzódni a brennbergi úton előrenyomuló csoporthoz. A Kirchknopf-vendéglő felől sikerült hátba támadni az osztrákokat, akik egészen a nagymartoni vasút mögé hátráltak.
A 3. raj oldalba támadta a vasúti bakterház védőit, majd a Hausbergnél visszaverte a szuronyrohamra induló osztrák csendőröket. Az ellenség ekkor szenvedte el legsúlyosabb vereségét.
A felkelők három hősi halottat vesztettek: Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató tartalékos hadapródőrmestert, Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató tartalékos alhadnagyot és Pehm Ferenc önkéntest, pénzügyi tisztviselőt. Rajtuk kívül heten súlyosan, többen könnyebben megsebesültek. Az ott állomásozó vasúti szerelvényen Bécsújhelyig menekülő osztrákok veszteségeiről máig is ellentmondóak az adatok. Két hősi halottjuk neve bizonyosan ismert: Arnold Mosch és Karl Heger járőrvezetők.
Ez a csata mentette meg Sopront az osztrák megszállástól. A három hősi halált halt magyar felkelőt és Arnold Mosch csendőrt szeptember 10-én helyezték örök nyugalomra a Szent Mihály temetőben. Pehm önkéntes Szombathelyen alussza örök álmát. A második ágfalvi csata után az osztrák erők a történelmi határra vonták vissza csapataikat. Ennek az ütközetnek is köszönhető, hogy Sopron és környéke népszavazással dönthetett hovatartozásáról.
A népszavazás tizedik évfordulóján, 1931-ben a nem hivatalos magyar történetírás így foglalta ezt össze a nemzeti lobogók fehér selymére írva: Ágfalva-Velence-Népszavazás.

89 éves a velencei egyezmény

1921. október 11-e és 13-a között Velencében, a lagúnák városában Sopron és környéke sorsáról olasz diplomaták döntöttek. A nyugat-magyarországi felkelés eredményeként az osztrák megszálló erők mindenütt a történelmi határra vonultak vissza, és várták a fejleményeket.

Johann Schober osztrák kancellár, a velencei szerződés aláírója

A velencei konferencia összehívása másfél hónapig tartó szakadatlan fegyveres harc eredménye volt.

A győztes antant habozott, és kereste a kompromisszum lehetőségét. Olaszország nemes gesztussal felajánlotta a Nagykövetek Tanácsának, hogy közvetít Ausztria és Magyarország között. A Bethlen-kabinet Sopron és környéke kivételével kész lett volna átadni Nyugat-Magyarországot Ausztriának. Ausztria azonban csak népszavazás formájában tudott volna lemondani Sopronról és a környező nyolc településről. Bonyolította a helyzetet hogy Felsőőrön Prónay Pál bán és vezérkara kikiáltotta az önálló Lajtabánságot. Ez még 1921. október 4-én történt. Lajtabánság mint önálló tartomány csak november 10-ig állt fenn. Prónay legitimista és revíziós célok kiinduló bázisának tekintette a tartományt. Megléte látszólag akadályozta, valójában azonban segítette a magyar kormány külpolitikai célkitűzéseit. Legfőképpen a területi engedményeket hozó osztrák-magyar tárgyalások eredményességét biztosította.

gróf Bethlen István


A Velencébe kiutazó magyar delegációt gróf Bethlen István miniszterelnök, Bánffy Miklós külügyminiszter, Khuen-Hédervári Sándor külügyi osztályfőnök, Walko Lajos tisztviselő, közgazdasági szakember és Fabro Henrik a gyorsiroda főnöke képviselte. Az osztrák tárgyaló fél Johannes Schober kancellárból és a külügyi osztály főnökéből, Richard Oppenheimerből állt. A házigazda olaszok: Torretta márki külügyminiszter, Castagneto herceg és két segédtiszt. A két tiszt feladata a három napos konferencia naplójának vezetése volt.
A tanácskozást, mely franciául folyt, Toretta nyitotta meg. A magyar delegáció - élén Bethlennel és Bánffyval - ahogy szót kapott, népszavazást kért Sopronra és környékére. Az osztrák fél ridegen ellenállt. Ők nem törődtek azzal, hogy a Sopron körüli lakosság mit akar, betű szerint ragaszkodtak a Saint German-i és a trianoni békediktátum pontjaihoz. Oly hosszan érveltek e mellett, hogy Toretta, elvesztve türelmét, elfogadta a magyar területi kérést. Bánffy, aki erdélyi arisztokrata volt, rendkívül óvatosan tárgyalt. Emlékiratában olvasható, hogy azért kértünk csak Sopron és környékére népszavazást, mert ott biztosak lehettünk a pozitív eredményben. Sajnos, delegációnk nem számolt a területen élő horvát nemzetiségnek a magyar hazához való ragaszkodásával, ezért nem kérte a népszavazási terület további növelését.
A konferencia második napja az elsőnél is viharosabb volt. A magyar tárgyaló fél előhozakodott az ún. Millerand-féle kísérőlevéllel. Ez kimondta, hogy a határkijelölő bizottság meg fogja hallgatni a vitás települések lakóinak véleményét is. Az osztrákok azonnal tiltakoztak, majd előálltak egy olyan követeléssel, amely az egész konferenciát kudarccal fenyegette. Azt akarták elérni, hogy a magyar kormány azonnal parancsolja ki a felkelőket az átadandó területről. Ha ez nem történik meg, a maguk részéről minden határozatot semmisnek tekintenek. Minden veszni látszott. Bánffy zsenialitása most mutatkozott meg igazán. A magyar kormány vállalta Olaszország - és nem Ausztria - felé, hogy a felkelőket leszereli, és pacifikálja az átadandó területet. Ezt nem írásban, hanem titkosan, szóban garantálta. Ausztria beleegyezett, hogy nyolc nappal a terület kiürítése után népszavazás döntsön Sopron és környéke sorsáról, és a határkérdésben aláveti magát a Nagykövetek Tanácsának.

A történelem azonban ismét közbeszólt. IV. Károly király második visszatérési kísérlete miatt (október 21-23.), a népszavazás dátuma kitolódott 1921. december 14-16-ra.
Velence mérföldkő volt. Ez volt az ellenséges gyűrűbe szorított és megcsonkított Magyarország első diplomáciai sikere. A trianoni békediktátum első láncszeme széthasadt. A velencei egyezménynek azonban más is köszönhető volt. A magyar delegáció és az olasz külügyminiszter titkos megállapodást kötött. Toretta vállalta, hogy minden befolyását latba veti, hogy a végleges határ kijelölésénél a magyar kormány igényeit kielégítsék.
1922-ben újabb tíz, korábban már Burgenlandhoz csatolt, túlnyomórészt horvát nemzetiségek lakta falu került vissza népszavazás nélkül a magyar hazához.

Dénesfa - Sopron - Budaörs (1921. október 20-23.)

80 éve, hogy az utolsó magyar király, IV Károly, fegyverrel kísérelte meg uralkodói jogkörének visszaszerzését és gyakorlását. Tanácsadóira hallgatva, Zita királynéval együtt Svájcból repülőgépen visszatért Magyarországra, ahol a Sopron megyei Dénesfán, gróf Cziráky József vármegyei főispán birtokán landoltak. Itt már legitimista hívei várták őt és hitvesét.
A nem kellő körültekintéssel végrehajtott politikai lépés súlyosan elhibázott volt. Magyarország a polgárháború szélére sodródott miatta. Biztonsági okokra hivatkozva a királyi párt előbb Kenyeribe, majd Sajtoskálra vitték. Október 21-én hajnalban Ruprecht képviselő kastélyából báró Lehár Antal ezredes és Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy gépkocsival Sopronba, a 48-as laktanyába (ma Rendészeti Szakközépiskola) szállították őket. Az épület második emeletének 47-es szobáját rendezték be számukra.
Bármennyire is titkolták, délutánra már az egész város tudta, hogy megérkezett a király. Magyar ruhás lányok hódoló küldöttsége köszöntötte a királyt és hitvesét. IV Károly még ezen a napon proklamálta az államfői hatalom (vele a főparancsnoki jogok) átvételét, és megalakította ellenkormányát. Miniszterelnökké nevezte ki Rakovszky Istvánt, belügyminiszterré Beniczky Ödönt, külügyminiszterré ifj. gróf Andrássy Gyulát, pénz- és kereskedelemügyi miniszterré Gratz Gusztávot, hadügyminiszterré Lehár Antalt, akit egyúttal vezérőrnaggyá léptetett elő. A kultusztárcát Apponyi Albertnek ajánlotta fel. A soproni helyőrség parancsnokát, Hegedüs Pált, altábornaggyá, Ostenburgot pedig ezredessé léptette elő.
1921. október 21-én délután öt órakor a soproni helyőrség a laktanya udvarán letette az esküt. Sigray Antal kormánybiztos megszakíttatta a telefon- és távíró-összeköttetést Budapesttel. A király 22-én hajnalban vasúton megindult a főváros felé, hogy a felesküdött csapatokkal fegyveresen is érvényt szerezzen visszatérésének. Magyarország kormányzója, Horthy Miklós és miniszterelnöke, gróf Bethlen István, aki a szíve mélyén maga is legitimista volt, megpróbálta a lehetetlent. Vass József személyesen vitte a kormányzó levelét Győrig, de ott nem tudta átadni azt IV. Károlynak. E levélben a kormányzó kifejtette, hogy sem a bel-, sem a külpolitikai helyzet nem alkalmas a visszatérésre.
Valóban úgy volt. Az utódállamok azonnali mozgósítással válaszoltak. A csehek, a románok, a délszlávok ugrásra készen álltak a határon. Az antant diplomaták egymás után adták át fegyveres beavatkozással fenyegetőző, tiltakozó jegyzéküket. A kormányzóhoz hű katonai erők - a sebtében felállított egyetemi zászlóaljakkal, melyek megszervezésében Gömbös Gyula járt az élen - Budaörs térségében fegyverrel állták útját a legitimista kísérletnek.
Október 23-án vette kezdetét a csata. A műegyetemisták olyan elszántsággal rohamozták meg az egyik legitimista szerelvényt, hogy azt a királyhű erők géppuskatűzzel tudták csak visszaverni. "Mint a tekebábok, úgy hullottak jobbra-balra" - emlékezett vissza egy Ostenburg-tiszt. Egy könnyebb sebesült ezeket mondta: - "Most jövök Nyugat-Magyarországról. Három hétig küzdöttem az osztrákok ellen. Csúnya sebeket szereztem. De egy sem fájt úgy, mint ez a seb, melyet magyar embertől kaptam". Magyar fiúk lőtték és gyilkolták egymást mind a két oldalon, a saját igazukba vetett hittel. Mind a mai napig csak a Horthyhoz hű erők vesztesége ismert. 19 fő hősi halált halt, hatvanketten pedig megsebesültek az összecsapásban. A királypárti halottak jeltelen sírban alusszák örök álmukat.
IV. Károly - a további vérontás elkerülése végett - beszüntette a harcot, és fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett. Október 24-én Tatán vették őrizetbe a királyi párt, s 26-án Tihanyba, a benedek-rendi kolostorba internálták őket. Az antant a király azonnali kiadatását kérte a magyar kormánytól. November 1-jén a brit Glowworm monitoron, a Dunán hagyta el az országot az utolsó magyar király. A békekonferencia jegyzékben szólította fel a magyar kormányt a Habsburg-Lotharingiai ház haladéktalan trónfosztására. November 6-án a Nemzetgyűlés az 1921. évi XLVII. törvénycikkel kimondta a detronizációt.

A népszavazás Sopronban

1921. december 8-án Felső-Sziléziából antant rendfenntartó kontingens érkezett Sopronba, hogy a velencei szerződés értelmében népszavazás döntsön a város és szűkebb környéke sorsáról.

November 23-i keltezéssel Népszavazási Szabályzat látott napvilágot. Ez többek között leszögezte, hogy a népszavazás előbb Sopronban történik meg, majd a következő nyolc falu voksolhat hovatartozásáról: Fertőrákos, Balf, Kópháza, Fertőboz, Nagycenk, Harka, Bánfalva Ágfalva. A két aktus részeredménye együttesen adja a szavazás végeredményét. A szabályzat 4. pontja értelmében azok a férfiak és nők szavazhattak, akik 1921. január 1-jén betöltötték a huszadik életévüket, a népszavazási területen születtek, ott községi illetőséggel bírtak, vagy 1919. január elseje előtt a kérdéses területen állandó lakóhellyel rendelkeztek, illetve akik 1921. január 1-je óta a kérdéses területen állandó lakóhellyel bírtak. Az 5. pont a Népszavazási Központi Bizottság felállítását adta hírül, a 6. várost szavazókörzetekre osztotta fel, a 7. pedig a nyolc szavazási bizottság felállításáról tudósított. A 10. pont kimondta, hogy a szavazás titkosan fog történni, míg a 12. pont az osztrák és magyar propaganda tevékenység megtiltását rendelte el. Ez utóbbit egyik fél sem tartotta be.
Október 20-a óta működött Sopronban - osztrákbarát helyi lakosok közreműködésével - az Ödenburger Heimatdienst nevű propagandaszervezet. Röpcédulák, levelezőlapok nyomtatványok tucatjaival próbálták befolyásolni a szavazásra jogosult lakosságot. Az élénk osztrák agitáció a magyar felet is cselekvésre ösztönözte. Magyar, német, horvát sőt hienc nyelvjárásban írt röplapok feleseltek egymással. A selmeci főiskolások ellenőrző őrjáratokat tartottak. Az osztrák és magyar propagandisták között napirenden voltak az éles szóváltások, sőt a verekedések is. A szavazásra jogosult polgárok nevét lajstromokba vették. A névjegyzékeket az osztrák népszavazási bizottságok december 5-e és 7-e között kapták kézhez. Sor került a kimaradtak felvételére és a jogtalanul felvettek törlésére is. A selmecbányai akadémia hallgatóit, mintegy négyszáz főt, teljes létszámban törölték a listákból.
A magyar helyőrség december 12-én kivonult a városból. Ugyanezen a napon Ivaldi olasz ezredes a választói névjegyzékekkel kapcsolatos reklamációkat befejezettnek nyilvánította. Osztrák reguláris és irreguláris erők azt tervezték, hogy betörnek a népszavazási területre, ha az eredmény számukra kedvezőtlen lesz. Karcsay Béla alezredesnek, a városi polgárőrség parancsnokának az érdeme, hogy a felkelésben részt vett főiskolásokkal karöltve, határvédelmi zászlóaljjal vigyáztatta Sopront. A városban a rendet az antant, a soproni városi rendőrség és kétszáz városi polgár felügyelte.

A szövetségi szavazatszámláló iroda munka után
Ferrario levélben biztosította Schober kancellárt, hogy az antant tisztek minden jegyzéket átvizsgálnak és figyelembe veszik a reklamációkat is. Az osztrák fél ekkor ki akarta tolni a népszavazás dátumát december 18-ára. Ezt szorgalmazta a Nagykövetek Tanácsa is. A Szövetségközi Tábornoki Bizottság azonban, élve hatáskörével, önálló döntést hozott: Sopronban december 14-én, Brennbergbányán 15-én, a környező falvakban 16-án kerül sor a népszavazásra. Az osztrák kormány december 13-án este mind a központi népszavazási bizottságból, mind a nyolc szavazatszedő bizottságból visszahívta a delegált tagjait, azzal a megalapozatlan indoklással, hogy a népszavazás pártatlan lebonyolítását nem látja biztosítottnak. Ferrario tábornok az osztrák kancellárhoz írott levelében leszögezte: "Biztos csatavesztés, ha az ember a vereségtől való félelmében visszavonul!"
A népszavazás napján - december 14-én, szerdán - a város lakossága már hajnalban talpon volt. A polgárok ünneplőbe öltözve istentiszteletre, onnan pedig szavazni mentek.
A szavazóhelyiségek a következők voltak: Az Orsolyiták Bauer-féle háza a Széchenyi tér és a Várkerület sarkán a kereskedelmi iskola az akkori Kis utcában; a Polgári Fiúiskola a Halász utcában; az Iparos tanonciskola a Fövényvermen; az Irgalmas nővérek rendháza a Fürdő utcában; az államrendőrség Ősz utcai épülete; az Evangélikus Tanítóképző és a Felső Leányiskola a Deák téren.
Voksolni reggel nyolc órától délután hat óráig lehetett. Aki Magyarországra szavazott, az a következőképpen járt el: bement a bizottság helyiségébe, ahol átadta a városi tanács aláírásával és a tábornoki bizottság francia körbélyegzőjével ellátott, november 25-i keltezésű szavazóigazolványát. Az elnöktől átvett egy kék színű (magyar) és egy sárga színű (osztrák) szavazócédulát, a hozzá tartozó borítékkal, majd belépett a kijelölt fülkébe. Ott az Ausztriát szimbolizáló, kettétépett, és a Magyarországot jelképező, épen hagyott, kék színű cédulát belehelyezte a borítékba. A leragasztott borítékot ezután a bizottság mellé beosztott antant-tiszt kezébe adta, aki azt - mindenki szeme láttára - beledobta az urnába. A szavazás befejeztével a ládákat gézszalaggal lezárták, valamint több helyen lepecsételték az antantmisszió bélyegzőjével.
A népszavazás titkos volt. A végeredményt december 17-én a Zrínyí Ilona Tiszti Leánynevelő Intézetben hirdették ki, a soproni lapok pedig rendkívüli kiadásban adták ország-világ tudtára, hogy "7107 szótöbbséggel magyarok maradtunk". Magyarországra szavazott 15304 fő, Ausztriára 8227-en voksoltak.
Érvénytelen volt 502 szavazat.
A soproni német ajkú szavazópolgárok, a város lakosságának ekkor mintegy 48%-át kitevő "hűségesek" szavazatai eldöntötték Sopron sorsát. Bár a vidéki falvak lakói 54,5 %-ban Ausztriára voksoltak (kiemelkedő kivétel Nagycenk, a horvátok lakta Kópháza és a katolikus német Fertőboz), Sopron azonban 72,8%-kal (!) Magyarország mellett döntött.
Karácsony vigíliáján már óriás plakátok hirdették, hogy Sopron visszakerül Szent István koronája alá. 1922. január 1-jén zajlott le a város hivatalos átadási ünnepsége. (A népszavazás, az eredményhirdetés és az átadás eseményét a korabeli filmhíradók is őrzik). A Nemzetgyűlés Sopron törvényhatósági joggal felruházott városnak, a magyar hazához való tántoríthatatlan ragaszkodásáért a megtisztelő CIVITAS FIDELISSIMA címet adományozta, mellyel - szalagdísz formájában - a város barokk címerét is felékesítette (1922/29 Tc. 3.§).

A Tűztorony Fő tér felőli oldalát a Hűségkapu díszíti. Az 1921. december 14-i népszavazásnak állít emléket. Ennek eredményeképpen Sopron magyar maradt, és ezért kapta a "Leghűségesebb város" (Civitas Fidelissima) címet. A kapu fölött látható szoborcsoport Kisfaludy Strobl Zsigmond alkotása. Hungáriát ábrázolja, körülötte Sopron polgárai, amint kinyilvánítják hűségüket.
Sopron ettől kezdve a "leghűségesebb város". Hűség a kitartásban, az élni akarásban, a történelmi hagyományok tiszteletében. A diadalmas soproni népszavazás (a magyar történelem mindmáig egyetlen népszavazása) messze túlmutatott helyi jelentőségén. Arra volt példa a békediktátorok számára, hogy miként lehetett és kellett volna egyebütt is eljárniuk a magyar és más európai határok igazságos kijelölésében.

2010. december 12., vasárnap

Példaképeink - gróf Teleki Pál


Csigalassúsággal halad az a munka, amely a rendszerváltás előtti évtizedek történészei és politikusai által „közkinccsé tett hordalékot letakarítja hazánk történelméről és történelmi személyiségeiről.
A megrögzött és megfizetett hazudozók generációkat vezettek félre, a gyűlölet és a széthúzás magvait hintették el minden olyannal szemben, ami nemzeti értékeink  szerves része volt. Mérhetetlen energiát fordítottak arra, hogy lejárassák őseinket, hőseinket, közéletünk minden szereplőjét, és olyanokat favorizáljanak a szovjetektől importált  „készárúként”, mint Lenint és Sztalint, illetve holdudvaruk seregét, az emberiség  (bizonyítottan) legnagyobb és legkegyetlenebb gonosztevőit.
A „felsőfokú” (2-6 hónapos) gyorstalpaló foxi-maxi marxista tanfolyamokat végzett egykori politikusaink megkülönböztetett ellenszenvvel viszonyultak a szakemberekhez, azt pedig megbocsáthatatlan bűnnek tartották, ha az érintett – a sors kiszámíthatatlansága miatt -  grófi vagy bárói titulust viselt.
Így került gróf Teleki Pál is a bolsevikok fekete listájára, ami elismerésként is felfogható, hiszen jellemét és életútját értékelve eleve nem rokonszenvezhettek vele azok, akik a Kreml magyarországi kiszolgálói és helytartói voltak.
A tudós gróf
Az Erdélyből származó Teleki Pál Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, geográfusnak készült, de gazdasági téren is felsőfokú képzésen vett részt, és egy ideig az egyetem közgazdasági fakultásán tanári beosztásban dolgozott.
A földrajzi irodalomkutatás területén elért eredményei alapján a Földrajzi Intézet igazgatójának nevezték ki. Nemzetközileg is elismert földrajztudósként tartották számon. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának.  Kiemelkedő földrajzi és gazdasági ismeretei segítették abban, hogy a politika területére is sokrétűen megalapozott felkészültséggel kapcsolódjon be a politikai életbe, helyesen értékelje – hazánk szempontjából – a bonyolult nemzetközi helyzet rövid és hosszú távú kihatásait.

A társadalmi fejlődés motorja

Gr. Teleki Pál elkötelezett híve és tevőleges segítője volt az új nemzedék sokoldalú képzésének. Meggyőződéssel vallotta, hogy az ifjúság testi és szellemi fejlődése a jövőnk egyik legfontosabb záloga.
Főcserkészként irányította a fiatalok tanintézeten kívüli nevelését, nemzeti tudatuk és fizikai állóképességük növelését. Fáradhatatlanul dolgozott a cserkészmozgalom fejlesztéséért, a nemzetközi fórumokon való megmérettetés eredményességéért, amelyek többek között azért vezettek eredményre, mert személyes példamutatása meggyőző volt mind a fiatalok, mind pedig az idősebbek körében.
Teleki Pál a Turán Társaság és a Területvédő Liga elnökeként – korát megelőzve – , már a XX. sz. első évtizedében felismerte a környezetvédelem jelentőségét, és sokat tett azért, hogy földrajzi adottságunkat kihasználva, kellő körültekintéssel, hozzáértéssel és következetességgel növeljük nemzeti vagyonunkat, óvjuk környezetünket és természeti kincseinket.
Bár sokan irredentizmussal vádolták (félremagyarázták tevékenységét), Trianon után igazolást nyert Teleki törekvése, mert a magyarság a mai napig sem nyugodott bele területének megcsonkításába, honfitársainak elszakításába, és az egykori magyar területek tönkretételébe (lásd: erdőirtások, folyóvízszennyezések, falurombolások, stb.).
Szinte törvényszerű volt, hogy Teleki Pál fellépett Kun Béla lenini ihletésű rendszerével szemben, és a szegeden megalakult új kormány szolgálatába állt. Elévülhetetlen érdeme, hogy külföldön is megismerték a bolsevik banda rémtetteit, valamint terjeszkedésük veszélyeit.
Teleki Pál abban a tragikus időszakban vállat külügyminiszteri, majd miniszterelnöki posztot a Horthy-kormányban, amikor az ország egy vesztes világháborút követő, igazságtalan békeszerződéssel megcsonkított helyzetbe került, sokkos állapotba jutott a vörös terror miatt, és a Horthytól független működésű tiszti különítményesek önbíráskodása következtében, akik törvénytelen módszerekkel akarták megtorolni a Lenin-fiúk bandájának kegyetlenkedéseit.
Vitathatatlan, hogy a nemzeti érzésű embereket felháborította Kun Béla és társainak kegyetlenkedése, majd a felelősségre vonás előli megfutamodásuk (kibújásuk). Bár jogállamban nem fogadható el az önkényeskedés egyetlen formája sem, azonban értelmetlen lenne Horthytól vagy Telekitől számon kérni, hogy a kaotikus állapotokat előidéző bolsevikok után, a helyzet normalizálását nem voltak képesek egyik pillanatról a másikra megoldani. Teleki Pál határozottan és eredményesen lépett fel a különítményesek túlkapásai (önbíráskodásai) ellen, és gyakorlatilag néhány hónap leforgása alatt a minimálisra csökkentette a kilengéseket.

Történelmi tény, hogy az atrocitások kisebb mértékben még folytatódtak az ország egyes területein, mert a visszamaradt, vagy a Bécsbe kimenekült és visszaszivárgott (Kun Béla által pénzelt) bolsevik csoportok mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a Horthy-kormány stabilizálódását, ennek következtében Telekinek nem volt könnyű (ilyen bonyolult helyzetben) fellépni a különítményesek  ellen.
Teleki nevéhez fűződik a trianoni békeszerződés ratifikálása, valamint az un. „numerus clausus” törvény életbeléptetése. Teleki ellenségei főként az utóbbi miatt átkozták a miniszterelnököt, elfelejtkezve arról, hogy ha az első forradalmi kormányzótanács tizenhat népbiztosa közül tizenöt nem lett volna zsidó származású (Kun Bélával egyetemben), akkor aligha került  volna terítékre  ez a kérdés, mivel a „numerus clausus”-al azt kívánták elérni, hogy egy előre meghatározott mennyiség (arány)  legyen érvényben az iskolai felvételeknél vagy állások betöltésénél a nemzetiségi vagy faji hovatartozás függvényében.
Hasonló törvény már a cári Oroszországban is létezett, és az USA-ban is léteztek számtalan diszkriminációs törvények és rendeletek, mégsem kreáltak belőle „Teleki”-féle  ügyet.  Ma már ilyen törvény (talán) elfogadhatatlan lenne egy demokráciában, de az adott történelmi időszakban a törvény létrehozását Kun Béláék tettei provokálták ki a közvéleményből, és a törvényhozókból!
Talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy a „numerus clausus” egyes részeit éppen azok alkalmazták konspiratív (és gyakorlati) módon, akik a legjobban tiltakoztak ellene, mi több, még a gondolatát is személyes sértésként könyvelték el, és világgá visították, ha őket érintette a diszkrimináció negatív következménye!


Az első királypuccs után

Nem Teleki volt az egyedüli a kormány tagjai között, aki IV. Károly (Magyarország törvényesen megválasztott királya) visszatérésekor (1921-ben) bizonytalan lett a hatalom birtoklását illetőleg, ezért lemondott a miniszterelnökségről és visszatért választott tudományága műveléséhez.  Az ő szerkesztésében készült el Magyarország első néprajzi térképe.  Horthy felkérésére (1936 és 1939) között két-két évig betöltötte a vallás, majd a közoktatásügyi miniszteri posztokat.

Ismét a kormány élén

1939. február 16-án Imrédy Bélát gróf Teleki Pál váltotta fel a miniszterelnöki bársonyszékben. Első tevékenységeként felosztatta a Hungarista Pártot, belügyminisztere pedig betiltotta a Hungarista Mozgalmat. Elsőként ismerte fel a hitleri Németország veszélyességét, ugyanakkor sürgette az európai országok szovjetellenes összefogását is.


(forrás: filmhiradok.nava.hu)

Gróf Teleki Pál minden erejével azon volt, hogy az igazságtalan trianoni békeszerződést békés úton, tisztességes konszenzus alapján,-  korrigálják és tegyenek igazságot a hazájuktól elszakított magyarok ügyében.
Gróf Teleki Pál 1939. július 24-én két levelet intézett Hitlerhez a lengyel kérdés tárgyában.

A két levél kivonatos tartalma:
I.
Kegyelmes Uram!
Európa helyzete változatlanul komoly. Az előrelátó nemzetek összegyűjtik anyagi és erkölcsi tartalékukat, hogy felkészüljenek minden eshetőségre és váratlan eseményre. A magyar királyi kormány egy általános konfliktus esetén a maga politikáját a tengely politikájával fogja összhangba hozni.
Nem lehet azonban kétséges, hogy e politikához alkalmazkodásunk semmi esetre sem ejthet csorbát szuverenitásunkon, és nem emelhet akadályt nemzeti céljaink megvalósítása elé.

II.
Kegyelmes Uram!
Magyarország, erkölcsi meggondolásokból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveleteket kezdjen Lengyelország ellen.
Van szerencsém kifejezni Nagyméltóságodnak legmélyebb tiszteletemet:
Gróf Teleki Pál
m. kir. Miniszterelnök

Ha visszagondolunk a második világháború előtti történelmi eseményekre, akkor aligha találunk példát arra, hogy egy ország miniszterelnöke hasonló tartalmú (udvarias) elutasító (!!!) levelet mert volna küldeni Európa félelmetes, rapszodikus és hisztériás diktátorának.

1939. SZEPTEMBER 10-ÉN A MINISZTERTANÁCS – TELEKI JAVASLATÁRA ÉS HORTHY JÓVÁHAGYÁSÁVAL – VISSZAUTASÍTOTTA A NÉMET KORMÁNY KÉRÉSÉT, HOGY NÉMET CSAPATOK VONULJANAK ÁT MAGYARORSZÁGON  LENGYELORSZÁG IRÁNYÁBA.


Szlovákia viszont csatlakozott a németekhez, és csapatai együtt „masíroztak” a német, majd a szovjet csapatok által megtámadott lengyelek ellen!
Ebben az időszakban Horthy Miklós és Teleki Pál hatékony intézkedéseinek köszönhetően ezrével fogadták a Lengyelországból, Szlovákiából és Romániából idemenekülteket, többek között a zsidókat(!), akik nem jutottak arra a sorsra, ami szülőhazájukban érte sorstársaikat…
/Zárójelben kell megemlíteni, hogy Szlovákia a Szovjetunió megtámadásakor (1941 júniusában) is elsőként sorakozott a németek mellé, majd a II. világháború „lezárását” követő béketárgyalásnak köszönhetően, immáron Csehszlovákia „tagjaként”, bezsebelhette a magyarokra kirótt jóvátétel (30 millió dollár) reá eső részét./
Gr. Teleki külpolitikájának köszönhető, hogy a második Bécsi Döntés alapján (1940. augusztus 30-án)  Észak-Erdélyt visszacsatolták  Magyarországhoz.

A tisztesség és becsület tragédiája

Teleki minden lehetőséget felhasznált arra, hogy megakadályozza a nemzetek közti konfliktusok kirobbanását és segítse a második világháború mielőbbi befejezését, illetve a hadviselő felek számának korlátozását, valamint szorgalmazta a kölcsönösen előnyös egyezmények megkötését.
1940. április 18-án például Teleki javaslatára Bulgária, Jugoszlávia, Románia és Magyarország megegyeztek a dunai forgalom zavartalan  biztosításában.
1940. november 20-án Magyarország csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez. Még ebben az évben Románia és Szlovákia, majd 1941. március 1-én Bulgária  is követte Magyarország példáját.
1940. december 12-én aláírták a jugoszláv-magyar barátsági szerződést, és  Jugoszlávia 1941. március 25-én  a Háromhatalmi Egyezmény tagja lett.

Teleki tehát bízott abban, hogy ezek a szerződések (összességükben) a további fegyveres konfliktusok kialakulási lehetőségét jelentősen lecsökkentik. Március 27-én viszont a belgrádi katonai puccs eredményeként Németországgal szembeni ellenséges kormány alakult meg, ezért Hitler utasítást adott a német haderőnek egy jugoszláviai hadjárat megkezdésére. Hitler (és a német vezérkar) szükségesnek tartotta Magyarország részvételét a jugoszlávok elleni akcióban.
A hadműveleti helyzet minden hozzáértő előtt világos volt: Németország egyedül is megoldja a jugoszláv problémát, viszont a magyarlakta területeket vagy német, vagy szovjet erők szállják meg, mert április 5-én aláírták a szovjet-jugoszláv baráti szerződést, és a szovjetek is készen álltak támadó hadművelet végrehajtására.  Egyébként  ismert volt már a világ előtt a finnek vagy  a balti-államok példáján, hogy mit jelent egy szovjet „szerződés” a gyakorlatban…
Gróf Teleki Pál dilemmáját bonyolította az angol külügyminisztérium figyelmeztető átirata, miszerint: „Ha Magyarország bármilyen indokkal csatlakozna egy Jugoszlávia ellenes támadáshoz, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei hadüzenetével is számolni kell”.
Teleki Pál tisztában volt azzal, hogy az adott helyzetben Magyarország nem vonhatja ki magát a jugoszlávok elleni hadműveletekből. Azzal is tisztában volt, hogy Németország „végső” győzelme csak Hitler zavaros agyszüleményének ködös terméke, hiszen az un. „angliai légi háborút” is elveszítette, az USA, Ausztrália és Kanada pedig egyre több (sokrétű) segítséggel kapcsolódott be (közvetve vagy közvetlenül) a náci Németország elleni küzdelembe.
Ebben az iszonyatosan komplikált helyzetben Teleki egyetlenegy kiutat látott: 1941. április 3-ára virradó éjszaka, hivatali szobájában főbe lőtte magát, mert halálával (is!), a nemzete jövőjét akarta szolgálni. Fel akarta rázni a világ közvéleményét és politikai vezetőit, hogy Magyarország a kényszer hatására cselekszik, nincs ereje és lehetősége, hogy Európa nagy részét hetek alatt lerohanó Német Birodalommal szembeszálljon.
Gróf Teleki Pál öngyilkossága rendhagyó indítékkal és tartalommal bírt! A magyar nemzet és politikusainak tisztességét és becsületét kívánta a világ tudomására hozni egy vis maior helyzetben. Ezt a tragikus üzenetét nagyon sokan megértették belföldön és külföldön egyaránt.
Churchill, a Hitler ellenes koalíció egyik megteremtője kijelentette, hogy a béketárgyaláson TELEKI  PÁL EMLÉKÉRE EGY  SZÉKET ÜRESEN FOGNAK HAGYNI! Meglehet, hogy nem rajta múlt a teljesítés elmaradása, mert a „hálás” brit választópolgárok 1945. július 26-án Attlee kezébe tették a kormánypálcát, aki aligha emlékezett elődje ígéretére.
Gróf Teleki Pál az életét áldozta fel hazájáért, tette példátlan volt a második világháború történelmében, a politikát irányítók körében. Emlékezzünk tisztelettel gróf Teleki Pálra, aki mind a tudományterületén, mind a politikában a lehető legtöbbet nyújtotta, és a hazáért mindenre képes volt!

Prof. Dr. Bokor Imre
a Justitia Bizottság elnöke