2010. december 28., kedd

Szabó Dezső vezércikkeiből

Egységet!

Az eltávozó év még visszafordítja irtózatos arcát. Széttépett ország, mozaikra tört társadalom és megmondhatatlan nyomorúság szörnyű víziója van szemeiben. Szegény magyarság, ki tudná elmondani szenvedéseidet?
Mi volt az első rugó, hol rejlik a végzetes hiba, mi a magyarázó oka ennek a mérhetetlen tragédiának?
Az emberiség termésének alapformája, erői megszervezésének végső titka a faj: a természeti adottságok, a vér, az idegek, az átörökölt lelkiségek egysége. A faj ugyanaz az emberiség életében, mint az egyén fajéban: a termő princípium, a megtartó erő, a megújító változás. Az angol gazdasági élet, az olasz művészet, a francia irodalom, a német filozófia, egy faj sajátos egyéni képletei, s a faj a létrehozó és megmagyarázó okuk. A nem rég múlt szörnyű napok prófétái kezet emeltek irodalmunk és művészetünk ellen egy "nemzetközi művészet" nevében. Nem akarták észrevenni, hogy nemzetközi művészet alatt két igen ellentétes dolog érthető. Vagy a pesti, bécsi, párizsi, londoni nemzetközi betűélősdi gyökértelen, minden irodalomból összebábelezett exportdrámái, regényei, versei, Molnár Ferencségei, tehát tagadása minden művészetnek. Vagy a Tolsztojok, Balzacok, Dickensek és Petőfik minden fajiságon átkonduló művészete. És Tolsztoj, Balzac, Dickens, Petőfi éppen fajuknak roppant tömörülései, kik művészetük erejével belém zsúfolják oroszságuk, franciaságuk, angolságuk, magyarságukat: milliók sajátos életével és sok század meggazdagodásával élhetem meg az embert. Minden igazi művészet egy fajnak mély mondanivalója.
A magyarságnak legnagyobb szerencsétlensége, hogy a fajnak, ennek a termő alapszolidaritásnak fogalmát mindjárt európai élete küszöbén elhomályosította egy másik általánosabb fogalom: a nemzet, az állam fogalma. Természetes, hogy eleinte a faj és a nemzet fedte egymást, s minden hódításunk a faj gazdagodását jelentette. De a magyarságot letelepedése az új hazában egy új történelmi feladat elé állította: a Magyarország erős földrajzi egységében élő néptöredékeket egy nagy, védő kultúregységévé tenni Európának. Ha a honfoglaló magyarság olyan óriási számú lett volna, hogy az itt talált, s később behívott idegen töredékek felszívható mennyiségek lettek volna, lassanként fejlődő iparunk, kereskedelmünk, s városi polgárságunk is a faj élethódító szerveivé váltak volna. És olyan értelemben beszélhetnénk Magyarországról, mint ahogy angol és Franciaországról beszélünk. De fajunkat csekély száma, az akkori történelmi helyzet, s az átöröklés minden törvénye az új állami életnek csak bizonyos funkcióira utalta. És az új szükségek ellátására idegen szerveket kellett beállítania. Így a faj európai élete első lépésénél rászorult, hogy idegeneket hívjon be, hogy életszükségletei egy részének kielégítését azokra bízza, azoktól várja, hogy idegenségük minden sajátságában kímélje és kiváltságokkal dédelgesse őket, s hogy saját magát ne tartsa elégségesnek a megélhetésére. Nincs itt helye, hogy részletesen kifejtsem, de aki a magyar betelepítések, kiváltságok, bányászság, iparosság és városi polgárság fejlődését ismeri, mintegy fokról fokra kísérheti a magyar pszichének egy végzetes kialakulását. A faji védő ösztönök elgyengülnek, a faji öntudat elhomályosodik, az idegen szükséges és kapva kapott lesz előtte, mint a mindennapi kenyér, a másoktól készre sütött pecsenye. Sőt, mivel a magyarság történelemcsináló részét igen sokszor osztályérdekek s egyéni tülekedések egymás ellen uszították, a magyar versenytársat és ellenséget látott egymásban, de az idegen, aki az élet egészen más, békés teendőit végezte, mely féltékenységét nem izgatta, érdekeit nem veszélyeztette, megbecsült eszköz volt szemeiben, melyet nagy ígéretekkel és kiváltságokkal csábított magáévá. S míg az idegen a harcos és jogalkotó magyarsággal szemben megmaradt kérlelhetetlenül idegennek, vére, kultúrája és hite acélszervezettségében a magyar pártokra, osztályokra, érdekcsoportokra törve, a magyar élet mind több stratégiai pontját adta át az idegennek, hogy a nagy történelmi marakodás igényeit kielégíthesse.
Így történelmi szükségből s bizonyos képességek tragikus hiányából már bölcsőnkben belénk fúrt a liberalizmus, mint egy kielégíthetetlen galandféreg, mely később hatalmassá szíva magát, magába eszi a faj minden életerejét. Egy egészen különös, perverz és beteg liberalizmus, mely öngyilkosságává lesz az egész fajnak. Míg a vérünkbélit a legnyugtalanabb kritikával, folyton viszkető függetlenségi ösztönnel és már nem is tudatos, s minden belső disciplinát lehetetlenné tevő féltékenységgel akadályozzuk erői kifejtésében, minden idegen középszerűség szabad mezőre talál nálunk, és háborítatlanul foglalhatja el gazdasági, művészi, politikai életünk minden fontos pontját.
Ehhez járult történelmi fejlődésünk egy másik tragikus velejárója. A magyarság kormányzott nagy tömege, a nép a magyar oligarchia, török uralom, német-osztrák katonaság és adminisztráció egymást követő vagy egyszerre rásúlyosodó zsarnoksága alatt minden hatalmi szót vakon követő, az életösztön eltompulásáig engedelmeskedő alaktalan tömeg lett, melyből bárki bármit gyúrhat, s melytől a nagy történelmi pillanatok hiába várják a felriadt életösztön kezdeményezését, merész ellenállását. Később pedig, mikor a súlyos habsburgi uralom alatt a politikát élő vagy sportoló arisztokrácia végleg behódolt az udvarnak, s az élet minden ragyogását: hatalmat, dicsőséget, vagyont, szerepet az udvartól várt: a történelemcsináló legfelsőbb réteg is vak engedelmességre beidegzett, az uralkodó kéz minden legyintésére buzgón igazodó elem lett, s lelkéből kiveszett a kezdeményezés felelőssége, a kritika merészsége, az ellenállás méltósága. A köznemesség középosztállyá nyomorodva, elszegényedve, a megélhetés súlyos szorongásában ugyanezen a fejlődésen megy át, talán még fokozottabb mértékben. Beülve egy "hivatalba", melyhez sem teremtő ösztönei, sem egy nagy, személyes kultúra tanításai nem fűzik, teljesen passzív elem lesz, legjobb esetben egy pontos kerék, mely híven továbbítja a neki átadott mozgást. A nemesség azon kisebb része pedig, mely a hosszas történelmi küzdelemből sorvadhatatlan gerincet örökölt, kellő kulturális horizont s működési tér híján apró ellenzéki zörgők rázogatásával próbálja elhitetni, hogy van, hogy akar, hogy tesz. Az idegen fajok felsőbb osztályai pedig vérük roppant szervezettségében a kezdeményezés, a célelérés ezer bátorságára, ezer eszközére nevelődnek rá napról napra abban a titkos, makacs szervezkedésben, mellyel az impérium elnyerésére törekednek.
És maga a középosztály, az egész középosztály? Van-e olyan gigászi torzkép, mely visszaadja ennek a tragikomikus emberragunak a valóságát? Kép, melyre Teniers és Delacroix, Rembrandt és Hogarth dobná az életet, s mely Swift riktuszában s a Jób fekete jajgatásaiban találna hangra. Itt jön felszínre minden betegség, minden elmulasztott kötelesség, ez a magyar halál laboratóriuma.
A magyar középosztály általában négy rétegből verődik össze. A volt nemességből, a falusi nép felküzdöttjeiből, a városi munkás proletárság úrrá vergődött elemeiből, s idegen fajok törtetőiből. És mert minden falat kenyér, minden előrelépés az uralkodó elemek kényétől függött, s mert az egész közélet roppant gépezetében kezdeményezésre, felelősség elvállalására semmi sem ösztönözte az egyedet, mert vak eszköz és pontosan járó óra kellett, és mert minden krajcárjában egy halálos függés parancsa volt: a középosztály lelkében valósult meg legteljesebben ez a végzetes fejlődés. Oroszországban a távirat feltalálása előtt jeladótornyokról továbbították Moszkva parancsait be, Szibéria szívébe. Egy Moszkva melletti tornyon az őr megunta életét és felakasztotta magát. A szomszéd torony őre azt hitte, hogy ez a cár parancsa, és szintén felkötötte magát. S ez így ment tovább az egész vonalon, Szibéria legvégső állomásáig. Ez az anekdota adja meg a magyar középosztály pszichéjét.
Az idegen itt is szerencsésebb volt. Maga az a tény, hogy az oláh, szerb vagy valamelyik más faj átjövője mellére rikította a "magyar vagyok" kokárdát, hatalmas előnyt biztosított neki a versenyben. Ha a magyar túlizzóan s minden aggódásával volt magyar, ez akadály volt pályáján: ellenzékiség s a nem mindenre kaphatóság gyanúja tette nemkívánatossá a hatalom szemeiben. A magyarnak Magyarországon hátrány volt igazán és mélyen magyarnak lennie. De aki más fajból máról holnapra így nekimagyarult, az megbízható kormányzati eszköz volt, azt minden asszimilációra el lehetett várni. Ráadásul az idegent összes vérbelieinek hatalmas, titkos szolidaritása is tolta előre, míg az egyik magyar a másikat dobta félre az útról.
Az a történelmi tény tehát, hogy az élet számos funkcióját idegen fajokkal végeztettük, s hogy a királyság és a hadsereg egy bizonyos időtől fogva többé nem a magyar fajiság szervező, védő és harcoló formája volt, a magyar pszichét két sarkalatos bűnére, halálos betegségére determinálta: 1. A vérbeli szolidaritás ösztönös érzésének elhomályosulására. 2. Szellemi és morális szolgaiasságra, gyávaságra. Az utóbbi pontot részletesen kell hangsúlyoznom. Az élet és halál nagy kérdőjele előtt nem azzal szolgálok fajomnak, ha olcsó rímekben hazug cirádákat szaggatok rá, ha kongó jelzőkkel a világ csodájává rikoltozom. A magyar fizikai hősiességét, harci bátorságát három világrész mezőin mutatta be, s tettei feleslegessé teszik a frazeológiát. De ha a morális bátorság a szellemi kezdeményezés ösztönös merészségét, a felelősség és szolidaritás halálig való vállalását jelenti, nem sok fajt fosztott meg jobban a történelmi fejlődés ettől a bátorságtól, mint a magyart. és e fejlődés révén lett a magyar Európa legnagyobb balekjévé, hogy minden hibánk csak nekünk ártott, s minden erényünk idegennek volt a haszna.
A faji ösztönös szolidaritás s a kezdeményezés morális bátorságának a hiánya tett lehetetlenné egy nagy, alkotó lelki egységet. Ilyen egységnek nevezem azt, mikor a hit, kultúra, nézet, párt, temperamentum, s minden más különbségek dacára az élet bizonyos alapkérdéseire egy közösség minden tagjában ugyanúgy látó szem, ugyanazt felelő agy, ugyanazt a tettet beidegző akarat van. Nem is tudatos látás, szándékolt felelet, akart akarat, hanem a vérnek, húsnak, életünk mély gyökereinek azonos válasza a világ bizonyos hatásaira. A németeknél, angoloknál, franciáknál s az ezen a téren bámulatos zsidóknál minden egyedben megkapjuk ezt a megmásíthatatlan vérkatekizmust. És a magyar? Míg az idegen fajok, az idegen uralom alatt élők acél egységével szervezkedtek, s egymás szemrebbenéséből mély programot értettek, az oldott akaratú, szervezetlen, szellemileg bátortalan, felelősségtől és kezdeményezéstő1 irtózó magyar nyálas liberalizmusát csak éppen vérbelijével szemben nem alkalmazta, s a hódító idegenek közt véres türelmetlenséggel marta egymást, mert faji öntudat nem tette céltudatos harci egységgé. Így történhetett meg, hogy legfelsőbb hatalmi szerve nemcsak, hogy nem a faji érdek, a faji akarat megnyilvánulása volt, hanem legtöbb esetben a fajjal ellentétes életakarat szerve lett. Egy pusztán természetrajzilag is őrült képletté fejlődött ez a szerencséden faj, mintha az űzött vadkan futó lábait, védő agyarait, fogait az öt üldöző kutyáknak kölcsönözné, hogy saját lábaival érjék utol, saját agyaraival döfjék le, saját fogaival falják fel.
Felébreszteni a faji öntudatot, megteremteni a faj lelki egységét, kezdeményezésre, a felelősség elvállalásának bátorságára nevelni a fajt: ez az életmentés első feladata. A kommunizmust követő őrült haláltánc még zűrösebb vir-várrá tette a belső harcteret; még inkább egymásnak futtatta az elbódult magyart, még gazdagabb teret nyújtott idegen kalandorok portyázásának. Az utolsó óra sürget, hogy minden politikai pártot könyörtelenül szétzúzzunk, s egy szakértőktől kidolgozott egységes program alapján új alapokra fektetett parlamentben, hadseregben, iskolában, s a faj mély életérdekei szerint megszervezett népben, munkásságban és középosztályban teremtsük meg a jövő győzedelmes magyar pszichéjét. Nagy idők jönnek, nem halljátok-e a jövő irtózatos zuhanásait? Ó, legyünk ébren, ébresszünk és fogjuk egymás kezét!


Virradat, 1921. I. 1.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése