2010. december 27., hétfő

21 éve végezték ki a Ceausescu házaspárt

Ajándékosztás, családi filmek a tévében, együtt az egész rokonság: az átlagember karácsonyi emlékei. Dorin-Marian Cirlan azonban nem átlagember: 1989. december 25-én ő egy diktátorral végzett.
„Nem vagyok büszke rá, amit tettem” – mondja a The Timesnek adott interjúban Cirlan. „Keresztényként különösen borzalmas érzés, hogy kiontottam egy emberi lény életét – ráadásul éppen ezen a szent ünnepen”.

Cirlan egyike volt a háromtagú kivégzőosztagnak, melynek sortüze pontosan húsz éve megölte Nicolae Ceausescut és feleségét, Elenát.

A katona a 64. Boteni regimentben szolgált, amikor kitört a román forradalom. Az ejtőernyős hadosztály akkor már átállt a forradalom oldalára, az akkor huszonhét éves altiszt bajtársai éppen a bukaresti tv-tornyot ostromolták, melyet a hírhedt Securitate védett. Cirlan azonban Boteniben, a század főhadiszállásán tartózkodott, mintegy 50 km-re a fővárostól. „Meg kell értenie, milyen volt a helyzet abban az időben” - magyarázza a Times riporterének. „Mindenféle szóbeszédek keringtek az országban, a pánik hangjai szóltak mindenhonnan, a tévéből, a rádióból, még a katonaság frekvenciáin is. Olyan volt, mint a Végítélet eljövetele. Sok katonai vezető nem bírta elviselni a feszültséget”.
Dorin Marian Cirlan a kivégzés helyén

Valaki szovjet gyártmányú elektronikus készülékeket helyezett a barakkok köré, melyekből folyamatosan robbanások zaja üvöltött – pszichológiai hadviselés a legdurvább fokon. De ki mozgatja a szálakat, kérdezték magukat a katonák? Forradalom tört ki, vagy orosz irányítású államcsíny bénítja az országot? Cirlan ma sem tudja.

„Nem vagyok büszke rá, amit tettem” – mondja a The Timesnek adott interjúban Cirlan. „Keresztényként különösen borzalmas érzés, hogy kiontottam egy emberi lény életét – ráadásul éppen ezen a szent ünnepen”.

Cirlan egyike volt a háromtagú kivégzőosztagnak, melynek sortüze pontosan húsz éve megölte Nicolae Ceausescut és feleségét, Elenát.

A katona a 64. Boteni regimentben szolgált, amikor kitört a román forradalom. Az ejtőernyős hadosztály akkor már átállt a forradalom oldalára, az akkor huszonhét éves altiszt bajtársai éppen a bukaresti tv-tornyot ostromolták, melyet a hírhedt Securitate védett. Cirlan azonban Boteniben, a század főhadiszállásán tartózkodott, mintegy 50 km-re a fővárostól. „Meg kell értenie, milyen volt a helyzet abban az időben” - magyarázza a Times riporterének. „Mindenféle szóbeszédek keringtek az országban, a pánik hangjai szóltak mindenhonnan, a tévéből, a rádióból, még a katonaság frekvenciáin is. Olyan volt, mint a Végítélet eljövetele. Sok katonai vezető nem bírta elviselni a feszültséget”.

Valaki szovjet gyártmányú elektronikus készülékeket helyezett a barakkok köré, melyekből folyamatosan robbanások zaja üvöltött – pszichológiai hadviselés a legdurvább fokon. De ki mozgatja a szálakat, kérdezték magukat a katonák? Forradalom tört ki, vagy orosz irányítású államcsíny bénítja az országot? Cirlan ma sem tudja.
Cirlan egyedül Victor Stanculescu tábornokot ismerte fel közülük, Elena Ceausescu kedvencét, aki rövid időre átvette a hadsereg parancsnokságát, és átállt a forradalom oldalára. „Olyan volt, mint egy angol úriember – rendkívül elegáns. Tudta, hogyan kell beszélni a bakákkal, figyelmes volt, kaptunk tőle kávét és cigarettát”.

A tábornok, akit ma börtönkórházban kezelnek, épp ezen a héten keveredett vitába a román sajtóval, tagadva, hogy a KGB segített megtervezni a román diktátor megbuktatását. Sokak szerint az amerikaik is tudtak a dologról, az orosz GRU (orosz katonai hírszerzés) ügynökei pedig Bukarestben és Temesvárott lőttek a tömegbe, hogy fokozzák az emberek veszélyérzetét, és siettessék az eseményeket.

„Az biztos, hogy ő volt az egyetlen, akin úgy látszott, tudja, mit csinál” - mondja Cirlan Stanculescu-ról. Hogy megnyugtassa a Tirgoviste-ben állomásozó forradalmárokat, az egyik tiszt egy nagy, sárga sálat lengetett – az összetartozás jelképét. Ezután a tábornok elkiáltotta magát: „Ejtőernyősök, hozzám”, majd közölte, a diktátort és felesége felett hamarosan „ítéletet mond a nép”, és ha ez az ítélet halál, szüksége van emberekre, akik hajlandók azt végrehajtani. „Ki áll készen a feladatra?” - kérdezte. „Mind a nyolcan előreléptünk”. „Ki hajlandó lőni is?” „Mind a nyolcan felemeltük a kezünk”. A tábornok végül türelmetlenül rámutatott három emberre: Iomel Boeru századosra, Georghin Octavian törzsőrmesterre és Cirlanra.

A századosnak a rögtönzött tárgyalóteremben kellett tartózkodnia, és lelőni Ceausescuékat, ha bárki megpróbálja őket kiszabadítani, a másik két katonát pedig az ajtó elé állították őrködni. „Mindent hallottam az ajtón keresztül, és már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben a tárgyalással. Elena tiltakozott, nem volt hajlandó elismerni a bíróságot, és a védőügyvéd hozzáállása mit sem különbözött az ügyésztől. Én azonban csupán egy parancsot teljesítő katona voltam, és csak később jöttem rá, milyen túlzás lenne tárgyalásnak nevezni azt, ami ott folyt”
Néhány óra múlva felolvasták az ítéletet – a házaspárt halálra ítélték. Tíz napot kaptak fellebbezni, az ítéletet azonban azonnal végre kellett hajtani. Kafka szelleme ott járt aznap. Rémült csönd támadt – halál? Azonnal? A diktátort és feleségét megkötözték, de szemük szabadon maradt. Miközben Cirlan segített kiterelni a házaspárt, valaki azt kiáltotta: „Gyorsabban! A Hatodik Amerikai Flotta már úton van! Jönnek kiszabadítani! Csináljátok!”.
A tábornok nem habozott. „Állítsátok őket a falhoz. Először a férfit, aztán a nőt”. Ceausescuék azonban nem tudták, mi történik, amíg el nem hagyták a helikoptereket, és nem értek el egy melléképület oldalához. „Akkor a szemembe nézett, és hirtelen rájött, hogy most fog meghalni, és nem valamikor a jövőben. Azonnal sírni kezdett” - mondja Cirlan.
A diktátor-házaspár halála
„Ez rendkívül fontos pillanat számomra. Az a pillantás ma is kísérti álmaim”. A diktátort és feleségét egymás mellé állították – az asszony ragaszkodott hozzá, hogy együtt haljanak meg. „Halál az árulókra!” - kiáltotta Ceausescu, majd mély lélegzetet vett, és elkezdte énekelni az Internacionálét. A harmadik sorig sem jutott el azonban. „Azt mondták, harminc golyót lőjünk mindkettejükbe. Csípőtől felfelé. Úgy, ahogy a katonák céloznak, nem úgy, ahogy egy kivégzőosztag, ahol egyesek igazi, mások pedig vaktöltényt kapnak, hogy senki se viselje a gyilkosság terhét. Mindannyian éles lőszert használtunk. Miután hét golyót lőttem a férfiba, megakadt a fegyver. Tárat cseréltem, és belelőttem az egészet Elenába. A lövések ereje hátrarepítette, egyméteres távból kezdtünk lőni, aztán lassan hátráltunk, hogy a gellert kapó golyók nehogy eltaláljanak minket. Elena nem halt szép halált. A koponyájának hátsó része leszakadt, görcsök rángatták. Azelőtt még egy csirkét sem öltem meg” - mondja Cirlan a fejét rázva az emlék súlyától.
„Két másik katona is csatlakozott hozzánk. Az egyiknek megölték a bátyját Temesváron. Bosszút akart állni. Én is dühös voltam, amikor meghúztam a ravaszt. Igazhitű kommunista voltam, mi más lehettem volna? Még az óvodában is a nép atyjának géniuszát éltető dalokat énekeltettek velünk. Aztán a hadsereg elkezdett civilekre lőni, és ez megkérdőjelezett mindent, amiben addig hittünk. Dühös voltam Ceausescura, mert elárulta a szocializmust”.
„Két másik katona is csatlakozott hozzánk. Az egyiknek megölték a bátyját Temesváron. Bosszút akart állni. Én is dühös voltam, amikor meghúztam a ravaszt. Igazhitű kommunista voltam, mi más lehettem volna? Még az óvodában is a nép atyjának géniuszát éltető dalokat énekeltettek velünk. Aztán a hadsereg elkezdett civilekre lőni, és ez megkérdőjelezett mindent, amiben addig hittünk. Dühös voltam Ceausescura, mert elárulta a szocializmust”.
A kivégzés után – mely Cirlan szerint „nem egy ítélet végrehajtása volt, hanem politikai gyilkosság a forradalom közepén” – a férfi otthagyta a katonai pályát. Jogot tanult, ma külföldi befektetők szerződéseit ellenőrzi. Boeru százados később ezredesi rangban vonult nyugdíjba, Octavian taxisofőr lett. „Nem találkozunk többé” - mondja Cirlan, „hiszen mindig ugyanannál a témánál kötünk ki”. „Ma próbálok a Biblia tanai szerint élni, karácsony napján azonban nem lehetek boldog, soha többé. Az egész világon mindenhol ünnepelnek a keresztények. De én nem. Én nem”.

timesonline.co.uk,
kitekinto.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése