2017. március 4., szombat

Kubinyi Tamás - Arany Jánosról

A lugano-i tanulmány


"A luganói tanulmány" globalizációs krimibe illő írás. Szerzője Susan George, amerikai filozófus és politológus, aki 1994 óta francia állampolgár, jelenleg is Párizsban él, és a társadalmi igazságosságért tevékenykedő "Transznacionális Intézet" társigazgatójaként, valamint a "Globalizációs Obszervatórium" alelnökeként harcol a globalizáció ellen.

"A luganói tanulmány " című könyve angolul 1999-ben, franciául pedig 2000-ben jelent meg. A könyv alcíme: "Hogyan őrizzük meg a kapitalizmust a XXI. században".

A könyv lényege, hogy egy szűk szakértői csoport, a könyvben pontosan meg nem határozott "titkos megbízói kör" kérésére egy évig dolgozik a svájci Luganóban azzal a céllal, hogy végigelemezze a világgazdaság lehetséges jövőit. Vizsgálataiknál abból kell kiindulniuk, hogy a jelenlegi liberális, globalizálódó gazdasági rendszer fenntartása megkérdőjelezhetetlen cél. Éppen ezért fel kell deríteniük mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják ennek a célnak az elérését.

A könyv olvasója számára végig nyilvánvaló, hogy Susan George meg van győződve arról, hogy a "titkos megbízói kör", amelyről csupán annyit sejtet, hogy a "globalizáció irányítóit és menedzserei"-t foglalja magában világosan látja és tudja, hogy milyen drámai következményekkel jár majd gazdaságpolitikája. Arra azonban mégis képtelen, hogy lemondjon róla, hiszen óriási haszna van belőle. Helyette saját túlélési lehetőségeit keresi. Ezért ad megbízást a szűk szakmai körnek a jövő vizsgálatára, és az ajánlások megfogalmazására. A szakértői csoport megállapításai lesújtók: rámutatnak arra, hogy a globalizáció környezeti, szociális és egyéb katasztrófákba torkollhat, és ezért hosszútávon nem tartható fenn. Ha azonban ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan tudnák a globalizáció nyertesei saját kényelmes jövőjüket mégis biztosítani? Ere a kérdésre is választ várnak a szakértőktől. A válasz pedig szörnyű: cinikus és kegyetlen. És bármennyire is csak a képzelet terméke minden, mégis nagyon is valóságosnak és lehetségesnek tűnik. A szerző, Susan George ezért utószót illeszt a könyvhöz, amelyben megvilágítja, hogy hogyan kerülhető el a "titkos megbízói kör" számára a szakértői csoport által javasolt, hátborzongató megoldás.

A különböző szaktekintélyek lelkesen fogadták "a luganói jelentést". Ilyen vélemények hangzottak el róla:
- "Kiváló és eredeti írás, amely remek iróniával festi le a Globalizáció 22-es csapdáját."
- "Kérlelhetetlenül őszinte és innovatív elemzés. Garantáltan rabul ejti az olvasót, és világossá teszi a számára azt, hogy a "globalizálódó világgazdaság" előnyeiről festett mítoszokat kritikával kell fogadnia."

A továbbiakban három részben foglaljuk össze a 213 oldalas könyv legfontosabb megállapításait, és Susan George javaslatait. A sorozatot a tanulságok saját helyzetükre való alkalmazásával zárjuk.

”Csak az a vég, csak azt tudnám feledni…”

"A luganói tanulmány" nem más, mint a liberális, globális gazdaság szakszerű, statisztikai adatokra támaszkodó hideg kritikája. Annak a gazdasági ideológiának a leleplezése, amely saját bukását csak mások "kiiktatásával" képes elkerülni. Ehhez van szükség a "grandiózus népességcsökkentő tervre", amelyet a szakértői csoport végül a "titkos megbízók" asztalára letesz.

A tervet a "titkos megbízói kör" csupán a kiválasztott államfőkkel, titkosszolgálati vezetőkkel, vállalati- és pénzvilág-irányítókkal beszéli meg. A "szűk szakértői csoport" pedig ígéretet tesz arra, hogy elemzéseit és javaslatait titokban tartja, és ha azokból mégis valami nyilvánosságra kerülne, akkor letagadja. A titokban tartandó ill. letagadandó javaslat pedig éppen az a "grandiózus népességcsökkentő terv", amely sokak számára a véget jelenti. De kezdjük az elején. Nézzük, hogyan is vélekedik a világról, és a liberális gazdaságpolitikák uralmának további biztosításáról a szakértői kör.

1. A leselkedő veszélyek

Az ökológiai katasztrófák lehetősége
A liberális nézetrendszer és a Globalizáció végső győzelmét gátolhatja maga a természet. Ez a gazdasági rendszer ugyanis gyorsuló és növekvő mértékben terheli a természetet: írtja az erdőket, intenzíven aknázza ki az erőforrásokat, szennyezi a levegőt és a vizeket, és rengeteg hulladékot termel. A természet túlzott terhelése miatti problémák már ma is egymás után jelentkeznek: áradások, szárazságok, szélviharok lépnek fel, és az is tagadhatatlan, hogy elindult a globális felmelegedés. Az ökológiai katasztrófák politikai instabilitáshoz, helyi háborúkhoz vezethetnek, hiszen csökken a megművelhető terület, a termés áldozatul esik a természeti katasztrófáknak, és ez az embereket új élőhelyek keresésére kényszerítheti. A helyzet a globalizáció szerencsefiai számára is egyre ellentmondásosabbá válik, hiszen az óriáscégeknek és a gazdagoknak is hosszútávon kell együtt élniük azokkal, a természeti környezet romlásából fakadó következményekkel, amelyeket éppen az ő meggazdagodásukhoz vezető liberális gazdaságpolitikák és a globalizáció okoztak. Mivel a globalizáció a nemzeti érdekek ellen lép fel, a kormányok sem tehetnek semmit a destruktív gazdasági gyakorlatok ellen. Nem lesz tehát senki, aki a folyamatot megállítsa.

Veszedelmes növekedés

Nyilván furcsának tűnik a jelző: hogyan lehet "veszélyes" a liberális gazdasági felfogás egyik alappillére, az állandó növekedés? Hiszen naponta halljuk, hogy a növekedés az a motor, amelyik a gazdaság és az emberek ügyét egyaránt előreviszi. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A "több" és a "nagyobb" ugyanis nem feltétlenül "jobb". Más a gazdasági növekedés, és megint más az emberek életszínvonala. Nézzünk egy példát! 1995-ben az autólopások miatt az USA-ban az emberek 675 millió dollár értékű elektronikus biztonsági rendszer beépítésére kényszerültek. 2000-re ez az érték elérte az 1.3 milliárd dollárt. A liberális nézetek szellemében örömmel nyugtázhatnánk, hogy ez az iparág óriási növekedést produkált. De tényleg jobb lett-e ettől az emberek életszínvonala és életminősége? Semmiképpen sem. Ennek ellenére a növekedés mérésére használt GDP - a bruttó hazai termék - növekedett. De növekedésként számolják el a börtönépítést, a vízszennyezés miatt szükségessé váló víztisztítást és a romló halálozási ráta miatt meg növekedett koporsó és temetkezési igények kielégítését is. A GDP növelés egyik legjobb módja egyébként a háborúviselés. Ha a növekedés valamennyi költségét számba vennénk, akkor világossá válhatna számunkra, hogy a gazdasági növekedés és a természeti környezet romlása között szoros kapcsolat van. Ezért is nevezhetjük ezt, a GDP-vel mért növekedést veszélyesnek.

A társadalmi problémák is egyre nagyobbak.
A rendszer jobb működéséhez szükséges lenne a jövedelmek egyenletesebb elosztása. A szegényebb rétegek vásárlásai ugyanis növelik a termékek iránti keresletet. A gazdagok már csak luxuscikkeket vásárolnak, vagy ingatlanokba, értékpapírokba fektetik pénzüket. Ezért nem teremtenek elegendő keresletet. Így a cégek eladásai csökkenhetnek, ami visszaeséshez, a növekedés megtorpanásához vezethet.

A tények viszont azt mutatják, hogy a globalizáció éppen a jövedelmek polarizálódásához vezet: egyre több jut a felső rétegeknek és egyre kevesebb mindenki másnak. Ez pedig nemcsak a növekedést gátolhatja, de sztrájkokhoz, lázadásokhoz is vezethet. További gond, hogy a tudás és az információ megszerzése drága, ezért sokan nem juthatnak hozzá. A cégek viszont egyre inkább a felkészült embereket keresik. A csak "izommal" rendelkezők iránt csökken a kereslet. Előbb-utóbb rájuk egyáltalán nem lesz a cégeknek szüksége. Részben ez okozza a magas munkanélküliséget több országban már ma is. A várható társadalmi problémák miatt viszont a gazdagok egyre inkább védekezésre kényszerülnek: fegyvert tartanak, őrzött lakóparkokba költöznek, őrző-védő szolgálatokat foglalkoztatnak, a cégek pedig védelmi pénzeket fizetnek.

Az országok is polarizálódnak. Ez azt jelenti, hogy a szegény országoknak egyre kisebb a reményük arra, hogy felzárkózzanak, ami tömeges kivándorlásokat indíthat el a gazdag országok felé. A bevándorlók pedig destabilizálhatják a gazdagabb országok belső rendjét.

Gengszterkapitalizmus

Terjed a világban a fegyverkereskedelem, a kábítószer kereskedők is egyre nagyobb területre terjesztik ki tevékenységüket, és a pénzmosásnak, a gengszterbandák, maffiózók tevékenységének, az embercsempészetnek és a korrupciónak sem tudnak már a kormányok megálljt parancsolni. Ennek egyik oka az, hogy a maffia-bandák beépülnek a kormányokba is.

Ez a tendencia nagyon komoly veszélyeket rejt magában, mivel kialakulhat egy párhuzamos gengsztergazdaság, ami szétzilálja a piacgazdaságokat, és anarchiát okoz.

Pénzügyi krízisek
Az elmúlt néhány évben veszélyes pénzügyi válságok rázták meg Dél-Amerikát, Ázsiát és Oroszországot. Ezeknek a válságoknak a terjedése, sőt felerősödése várható. Ez pedig szintén veszélybe sodorhatja a liberális piacgazdaságokat, hiszen elviselhetetlen veszteségeket okoz emberek tömegeinek.

Már az eddigiek alapján is látható, hogy a liberális piacgazdaság és a globalizáció sikeres fennmaradását sokféle veszély is fenyegeti. Természetesen működnek már ma is olyan ellenőrző mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják elhárítani.

A veszélyelhárító mechanizmusok
Már ma is léteznek a globális rendszert védő intézmények, mint például a Világbank, az IMF, az ENSZ, a WTO és a globális vállalatok. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek nem alkalmasak a liberális világrend fenntartására.
Nézzük, miért!

A Világbank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap)
A két intézmény - amelyeket "Bretton Woods"-i szervezeteknek is hívnak, 1944-ben jött létre. Korunkban rendkívül értékes tevékenységet folytatnak azzal, hogy szigorúan ellenőrzik és befolyásolják a fejlődő országokban, a volt Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a Kelet-Középeurópai országokban követett gazdaságpolitikát. Sőt 1997-ben sikeresen terjesztették ki hatásukat az eddig pénzügyileg független Dél-kelet-ázsiai országokra, mint pl. Thaiföldre, Koreára és Indonéziára is.

Ugyanis az eladósodott országoknak nincs más választásuk, mint elfogadni és bevezetni a Világbank és az IMF által kitervelt "struktúra-átalakító programokat", liberalizálni és privatizálni gazdaságukat, megszüntetni az állami ellenőrzést a nemzeti valuták felett, és tovább fizetni az adósságot. Ezek természetesen jelentős eredmények, és csak köszönet illetheti a két intézményt, azért, amit a liberális gazdaságpolitika és a globalizáció teljes győzelméért tesz. A két intézmény szintén nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok idején, hiszen az ő segítségükkel jutnak hozzá a külföldi spekulánsok - természetesen a helyi lakosság kárára - a nagy kockázattal befektetett pénzükhöz. Ezt ráadásul olyan ügyesen oldja meg a két intézmény, hogy a bajba került országok lakosságának eszébe sem juthat, hogy adóforintjaik a külföldi spekulánsok zsebébe vándorolnak.


Ez a két intézmény továbbra is igen hasznos lehet. Az IMF esetén bizton lehet számítani arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, rájuk erőltetve a különböző megszorítási programokat és a pénzügyi ortodoxiát. Ezek az intézmények sem lesznek azonban képesek arra, hogy a továbbra is várható válságokat mindig sikeresen elhárítsák. Emlékezzünk csak arra, hogy a két intézmény sok ezer jól képzett és különlegesen jól fizetett közgazdásza sem volt képes arra, hogy az 1994. évi mexikói pénzügyi válságot előre jelezze. Ugyancsak sikertelenül értékelték és kezelték később az orosz és az ázsiai kríziseket. Mindezek ellenére természetesen nem gondolunk arra, hogy ezt a két intézményt be kellene zárni. Hiszen kiváló szolgálatot teljesítenek azzal, hogy továbbra is hatékonyan erőltetik a szegény országokra a liberalizációt, a privatizációt és a "struktúra-átalakító programokat", vagyis azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, amelyeket a fejlett világ vezetői elvárnak, de egyénileg nem kényszeríthetnek ki a kevésbé fejlett országokból, hiszen ezt "szuverén államok belügyeibe való beavatkozásnak" lehetne tekinteni. A látszatra pedig adni kell.

Az ENSZ
Úgy látjuk, hogy az ENSZ, jelenlegi felállásában nem alkalmas arra, hogy a globalizáció ügyét előrevigye. Az ENSZ különböző intézményei egyébként semmi érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Pl. az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet, a FAO semmilyen befolyással nincs a világ élelmiszertermelésére és elosztására, az ENSZ környezeti problémákkal foglalkozó szervezete, az UNEP semmit sem tud tenni a környezet megóvásáért, és a Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezet, az UNCTAD nem tudja befolyásolni a világkereskedelem szabályait.

Az ENSZ leginkább azért hasznos, mert ez az egyedüli olyan nemzetközi fórum, amely a kisebb, gyengébb országoknak azt az illúziót kínálja, hogy részt vehetnek a világ ügyeinek intézésében.

A Kereskedelmi Világszervezet (WTO)
A WTO a globalizáció szempontjából legsikeresebb szervezet. Azt is mondhatnánk, hogy ez az 1995-ben életre hívott szervezet az "új világrend" képviselője, hiszen az alapító kormányok óriási hatalommal ruházták fel. A WTO szabályai szerint ugyanis az egyes országok többé nem "akadályozhatják" a szabadkereskedelmet. Ha mégis megpróbálnák, akkor kemény szankcióknak tennék ki magukat. Nem véletlen, hogy a WTO igazgatója öntudatosan így nyilatkozhatott: "mi fogalmazzuk meg az egységes globális gazdaság alkotmányát".

A WTO szabályai szerint sem a környezet, sem pedig az egészség védelme érdekében nem korlátozható a cégek tevékenysége. Éppen nagy hatalma miatt azonban a WTO növekvő ellenállásra számíthat. A gazdag országok lakossága is egyre jobban fog tiltakozni a csökkenő környezeti, egészségügyi és élelmiszeripari normák ellen. Pl. a WTO szabályok szerint az Európai Unió kénytelen lesz beengedni piacára a hormonkezelt amerikai marhahúst és a különböző génmanipulált élelmiszereket, ami nyilvánvalóan nem tetszik majd az európai lakosságnak. A szegény országok lakossága pedig azért tiltakozhat, mert a fejlett országok exportja tönkreteszi a hazai vállalatokat, és ezáltal munkanélküliséget okoz.

Az eddigiekből láthatjuk, hogy a bemutatott nemzetközi szervetek jól szolgálják a liberalizáció és a globalizáció ügyét. A teljes sikerhez azonban még ennél is többre van szükség.

A globális cégek
A globális érdekek legkeményebb érvényesítői azonban kétségtelenül a globális cégek. Érthető, hiszen ezzel egyben saját profit-érdekeiket is érvényesítik. Ezek a cégek jól látják, hogy a piaci verseny nem szolgálja profit-érdekeiket. Az ugyanis jobb és olcsóbb munkavégzésre, a vevők kiszolgálására sarkallná őket. Hasznosabb ezért a megegyezés, és ezzel a monopolhelyzetek kialakítása. Ezt szolgálják a közelmúlt vállalat-összeolvadásai és a stratégiai szövetségek kötése. Van azonban egy megoldhatatlannak látszó probléma. Ugyanis az összevonások, a vállalati "karcsúsítások" miatt egyre több dolgozót bocsátanak el a cégek, ezzel egyben piacaikat is beszűkítik. A munkanélkülivé váló, elszegényedő emberek viszont alig vásárolnak. Ez pedig azt jelenti, hogy óriási kihasználatlan kapacitások halmozódnak fel, ami az 1930-as világválság-közeli állapotba sodorhatja a világot. A paradox helyzet tehát az, hogy azzal, hogy a globális cégek kegyetlenül érvényesítik érdekeiket, akár magát a globalizációt is veszélybe sodorhatják.

A pénzpiacok szabályozása

Ma a pénzpiacok már határok nélküliek. A modern információ-technikának köszönhetően óriási pénzek mozoghatnak a világban a másodperc tört része alatt. Ez egyben arra a veszélyre is rámutat, hogy mára gyakorlatilag a pénzmozgások teljesen szabályozatlanná váltak. Az államkötvények jelentős része külföldiek kezében van, akik- ha valami nem tetszik nekik - pillanatokon belül kivonhatják pénzüket az adott országból. Gondoljunk csak Soros György font elleni spekulációjára, amivel szemben még a brit központi bank is tehetetlen volt. A nemzeti pénzpiacok mára teljesen globálissá váltak, és határozottan elszakadtak a reálgazdaságtól. Például a valutapiacokon naponta megforduló összegek legalább 50-szer nagyobb értéket képviselnek, mint a megfogható termékek kereskedelmével létrejövő értékek. Ez a rendszer óriási hozamokat biztosít a spekulánsoknak, a bankoknak, a bróker-házaknak, a nyugdíjpénztáraknak, miközben maga az egész rendszer rendkívül bizonytalan alapokon nyugszik.

A rövidtávú egyéni érdekek hajszolása ezért könnyen vezethet újabb pénzügyi katasztrófákhoz. A szabályozás ellen azonban - éppen az óriási haszon miatt - a kulcsszereplők tiltakoznak. A szabályozás ugyanis azt jelentené, hogy jövedelmük egy részét meg kellene osztaniuk a szegényebbekkel. Ebből következik, hogy a közeljövőben nem várható a pénzpiacok szabályozása.

Szabadság és korlátozás
A jelenlegi rendszer haszonélvezőitől nem várható el, hogy bármilyen korlátozásra szavazzanak, hiszen ez sértené saját, elsősorban profit-érdekeiket. Tehát, ellentmondásos módon, a liberális világgazdaság számára a legnagyobb veszélyt éppen "túlzott sikere" jelenti: vagyis a "liberalizált piac" csődbe juttathatja önmagát. Hiszen - amint azt már az eddigiek alapján láthatjuk - túl kevés nyertest és túl sok vesztest teremt, felesleges kapacitásokhoz és a növekvő szegénység miatt kevés fogyasztáshoz vezet, miközben súlyosan károsítja a természeti környezetet.

A Keynes-i szabályozó állam megoldás lehetne a problémára. Ezt azonban el kell vetnünk, mivel ez a liberális gazdaságpolitika feladását jelentené. Itt van ezért az ideje annak, hogy saját megoldási javaslatainkat megbízóink elé terjesszük.

2. Mi befolyásolja a jövőt?

A jövő alakulását lényegében három tényező fogja a leginkább befolyásolni:
- a világ népességének növekedése,
- a fogyasztás mennyisége és minősége és
- azok a technológiák, amelyekkel a fogyasztási cikkeket előállítják.

A fogyasztás a jövedelmektől függ. Ezért annak a "morális kérdésnek" hogy pl. az átlag svájci miért fogyaszthat 17-szer többet, mint az átlag nigériai, nincs semmi értelme. Ez a kérdés egyszerűen nem kérdés. A globális piacgazdaság logikája szerint erre a felvetésre csak így lehet reagálni: na és? Nigéria számára pedig az a megoldás, hogy termeljen többet és csökkentse lakossága számát.


A technológiák továbbra sem környezetbarátok. Változás pedig, a profitérdekek miatt, egyelőre nem várható. Így a környezetszennyezés és a hulladékgyártás továbbra is probléma marad.

Népesség

Jelenleg a világ népessége közel 6 milliárd. Ha semmi nem változik, akkor ez az érték 2008-ban 7 milliárd, 2020-ban pedig 8 milliárd lesz. Ráadásul a lakosság növekedése gyorsabb a szegény országokban, mivel egyrészt itt alacsonyabb az átlag- életkor, másrészt pedig itt a gyermek nagyobb érték: hiszen dolgozni tud és eltarthatja a családot. A gazdag országokban viszont egyre jobban figyelembe veszik az emberek azt, hogy a gyermeknevelés nagyon is költséges.

Következtetések:
A föld nem képes eltartani 6-8 milliárd embert. Ezért általánossá és elfogadhatóvá kell tenni a következő alapelvet:
"minél kevesebb embernek kell osztoznia a gazdagságon, annál több marad a nyerteseknek."

Ennek az alapelvnek a következetes végrehajtásától várható csupán, hogy a liberális gazdasági rendszer - amelynek nem a munkahelyteremtés, hanem a profittermelés a célja - fennmaradhasson. A profit, mint cél ugyanis egyet jelent azzal, hogy nő a globalizáció hasznából kirekesztettek, a szegények, a munkanélküliek száma. Ezek az emberek megélhetést követelnek, ami óriási terhet rak a társadalomra. A javak megosztása ezekkel az emberekkel idegen a liberális rendtől, annak megszüntetését jelentené. Mivel azonban abból indultunk ki, hogy a liberális rendnek fenn kell maradnia, ezért csak egy megoldást javasolhatunk: a lakosság létszámát kell csökkenteni. Csak ez az egyedüli lehetséges módja annak, hogy a liberális világgazdasági rend fennmaradhasson. A kevesebb ember pedig a természetet is kevésbé fogja károsítani, és kevesebb szociális problémát is okoz. Tehát mindenki boldog lesz, a föld és azon a liberális rend tovább él. Így megvalósulhat a fenntartható fejlődés. De hogyan érhető el a lakosság-csökkenés? A szokásos módszerek: világháborúk, etnikai-nyelvi csoportok kiirtása, és az egyéb durva, direkt módszerek ma már nem alkalmazhatók. Ezek ugyanis túl költségesek és nem elég hatékonyak. Fel kell vetnünk tehát a kérdést: hogyan oldható meg mégis a radikális népességcsökkentés?

Fogalmazzunk meg először néhány alapelvet!
Az alkalmazandó módszereknek:
- olcsónak kell lenniük,
- nem szabad semmilyen speciális berendezést igényelniük továbbá
- az "áldozatok" kiválasztását nem vállalhatja senki, azt magukra az "áldozatokra" kell bízni,
- az államoknak nem kell közvetlenül részt venni a munkában. Jobb, ha azt ráhagyja a magánszektorra.

Ha a népességcsökkentési tervet jól átgondoljuk, és megfelelő erőforrásokat és akciókat rendelünk hozzá, a stratégia valószínűleg sikeres lesz. A stratégiának két területre kell készülnie: a születésszám csökkentésre, és a halálozási számok növelésére. Végső célként pedig azt kell kitűzni, hogy 2020-ra a világ jelenlegi 6 milliárdos lakossága 4 milliárdra csökkenjen le. Ehhez el kell érni, hogy a népesség a 20 év alatt évente átlagosan legalább 100 millióval csökkenjen. A csökkenés legalább 90 %-ának - de ha lehet még többnek - a kevésbé fejlett világban kell megtörténnie. Ez a születésszám csökkentésével és a halálozás gyorsításával oldható meg. A módszerek pedig - mint már említettük- nem lehetnek durvák, nyilvánvalóak.

Hogyan alapozhatjuk meg a népesség csökkentési tervet?
A négy pillér, amire támaszkodhatunk a következő:
- ideológiai-etikai,
- gazdasági,
- politikai és
- pszichológiai.

Nézzük röviden ezek lényegét!

Az ideológiai-etikai pillér azért fontos, mert az emberek igényelik a magyarázatokat. A magyarázatokat, a megideologizálást és az etikai elfogadhatóság biztosítását jól fizetett írókra, gondolkodókra, média-szakemberekre kell bíznia. Biztosítani kell, hogy zavartalanul publikálhassanak, és szót kaphassanak a TV- és rádióadásokban. Különösen fontos, hogy a fiatalokra minél nagyobb hatást tudjanak gyakorolni.

A gazdasági pillér, a struktúra-átalakító programokkal és a gazdasági megszorításokkal a Világbanknak és az IMF-nek köszönhetően ma már "teszi a dolgát". Segít kiépíteni a "helyi elitet", amelyik sokkal elkötelezettebb a globalizáció, mint saját népe, nemzete iránt. A "gazdasági pillér" segítségével nő a szegénység, romlanak az életkörülmények, csökkennek az egészségügyi kiadások, csökken az élettartam, csökken a születések és nő a halálozások száma. Különösen jól tetten érhetők ezek a tendenciák Kelet-Közép-Európában.

A politikai pillér: bár a gyengébb, kisebb nemzetek általában nem állnak ellent a "gazdasági pillér" Világbank és IMF általi működtetésének, mégis - a biztonság kedvéért - folytatni kell a nemzetállamok legyengítését. Ebben továbbra is vezető szerepet játszhat az IMF azzal, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ne csökkenhessen ezen országok adóssága, és így kénytelenek legyenek eleget tenni az IMF követeléseinek. Jól járul hozzá a nemzetállamok lebontásához a WTO is, és ha valaha mégis sikerül keresztülvinni a MAI - a többoldalú beruházási megegyezés - aláírattatását ezekkel az országokkal, akkor a nemzetállam megkaphatja végre az utolsó, halálos döfést. Az új rend fenntartásán pedig sikeresen működnek majd a globális cégek és a NATO.

A pszichológiai pillér: a nemzeti kisebbségek ösztönzése önállóságuk erősítésére és az önmegvalósítás bátorítása a különböző deviáns csoportoknál jó hatással van a nemzetállam lebontására. Lehetővé kell tenni ezért számukra, hogy megfelelő sajtójuk legyen, hogy csoportérdekeiket gyakran és határozottan jeleníthessék meg. Erősíteni kell minden szeparatizmus iránti igényt, és növelni kell az egymás iránti bizalmatlanságot. Ez jól szolgálja a nemzeti összetartozás, a szolidaritás leépítését, és így azt, hogy a lakosság- csökkentési terv észrevétlenül végrehajtható legyen. Azokat a nemzeti elkötelezettségű vezetőket pedig, akik értik mi történik, és tenni akarnak ellene, lehetetlenné és hiteltelenné kell tenni. Így el lehet érni, hogy az emberek bizalma elforduljon tőlük. Ha a négy pillér már áll, hozzákezdhetünk a "grandiózus népességcsökkentő terv" konkrét elemeinek bevezetéséhez.

3. A "grandiózus népességcsökkentő terv" elemei

A terv elemeit a könyv több mint 80 oldalon részletezi, ezért ezeknek csak rövid összefoglalását adhatjuk. Természetesen továbbra is a szakértői csoport tagjainak véleményét ismerhetjük meg.

Nagyon fontos, hogy a terv mögött ne legyen látható a tervező. Olyan durva módszereket nem lehet alkalmazni, mint pl. a Shell Nigériában, ahol az Ogoni népességet a cég bizonyíthatóan 20 éven keresztül mérgezte, és ezzel a kihalás szélére sodorta. Ez a brutalitás nagy butaság volt. Az ilyen tettek ellen maguknak a globális cégeknek is fel kell lépniük. Ugyanis az ilyen viselkedés nyílt ellenállásra ösztönzi az embereket.

Melyek is lehetnek azok a láthatatlan fegyverek, amelyeket a "grandiózus népességcsökkentési terv" megvalósítására be lehet vezetni?

Az elhalálozások számát növelő módszerek:

- kívülről kirobbantott belső háborúk: vagyis konkrét beavatkozás nélkül elintézni azt, hogy az emberek egymást öljék;

- kisebbségek, elégedetlen csoportok felfegyverzése, fegyverkereskedelem;

- esetenként közvetlen beavatkozás jól megmagyarázott indokkal;

- magánhadseregek, őrző-védő szolgálatok bevetése a kellemetlen embercsoportok ellen;

- elszegényítés, éhínség,

- a föld megszerzése a szegény országokban, rontva ezzel a helyi önfenntartás esélyeit;

- olyan magok használatának ráerőltetése a szegény országok parasztjaira, amelyekből csak olyan növények termeszthetők, amelyek magjai alkalmatlanok a továbbtermesztésre;

- környezetszennyezés, víz–, levegő szennyezés;

- a mezőgazdaság további liberalizálása, az - időlegesen olcsó - import élelmiszerekkel a szegény országok mezőgazdaságának legyengítése, a fejlett országok mezőgazdaságától való függőségük növelése;

- a kisgazdaságok tönkretétele, a kevésbé fejlett országok rákényszerítése arra, hogy a tömegtermelést folytató, génmanipulációs kísérleteket végző óriási külföldi "agrobusiness"-eket beengedjék, sőt saját parasztgazdaságaikkal szemben előnyben részesítsék,

- élelmiszersegély nyújtása éppen akkor, amikor a helyi gazdálkodók betakarításra készülődnek,

- egészségügyi intézmények leépíttetése a szegény országokkal, kórházi ágycsökkentés, a orvosok számának csökkentése, egészségügyi privatizáció;

- differenciált beteggyógyítás; azokra koncentrálni, akik tudnak fizetni;

- a cigaretta-termelés és értékesítés növelése a szegény országokban, a dohányáruk reklámja betiltásának megakadályozása;

- az urbanizáció, a földelhagyás, a városba költözés bátorítása: ugyanis ez is kiszolgáltatottabbá, védtelenebbé teszi az embereket;

- közszolgáltatások privatizálása, hozzájárulva ezzel az árak megugrásához, és a lakosság elszegényedéséhez,

- a gyógyszerárak erőteljes növelése: így a szegények, közöttük a nyugdíjasok csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak majd a számukra szükséges gyógyszerekhez,

- az új gyógyszerekkel való tömeges kísérletek lefolytatása a szegény országokban úgy tüntetve fel, mintha ez nekik lenne jó. Mellékhatásként ez is halálesetekhez vagy gyógyíthatatlan betegségek kialakulásához vezethet.

- az AIDS további terjedése és a tuberkolózis esetek számának újbóli növekedése is jól segíti a népességcsökkentési tervek végrehajtását. (Igaz, ezeket a betegségeket gazdag emberek is megkaphatják, de nekik jó esélyeik vannak a felépülésre),

- a drogok legalizálása (ha valaki drogtól akar meghalni, miért kellene ebben megakadályozni?);
- a csecsemőhalandóság jelentősen növelhető a fejlődő világban azzal, ha az anyákat lebeszélik a szoptatásról, és rábeszélik a tápszerek használatára, ami növeli a fertőzések lehetőségét.

A halálozások számát növelő módszerek után térjünk át a születések számát csökkentő módszerekre.
- abortusz és sterilizáció bátorítása;
- a gyermeknevelés megnehezítése, költségeinek növelése;
- a gyermekek számának csökkentését a "struktúra-átalakítási programok"-ba is bele kell foglalni;
- anyagi ösztönzés kínálása azoknak, akik nem vállalnak gyermeket;
- a gyermekvállalás érzelmi fontosságával szemben az anyagiak hangsúlyozása.

További olyan, nem közvetlen módszereket is fel lehetne sorolni, amelyek vagy a születések számának csökkenését, vagy a halálozások számának növekedését okozhatják. A lényeg az, hogy ezeket a módszereket tervezetten, rendszeresen és egymásra való hatásukat is kihasználva kell alkalmazni. Jó példa erre az a mezőgazdasági projekt, amelybe India a Világbank javaslatára kezdett bele. A projekt hatására malária-járvány tört ki. Mivel azonban közben, az IMF előírására jelentősen csökkentették az egészségügyre szánt keretet, az országot a járvány felkészületlenül érte, ezért elég sokan meg is haltak.

4. Zárógondolatok

Ahogy az már a cikk elején is nyilvánvalóvá vált, "a luganói tanulmány" elkészítésének története kitalált történet : Susan George fejében született meg. A benne szereplő adatok, hivatkozások, és példák azonban mind tényeken alapulnak. Susan George, kiindulva abból, hogy mi is történik ma a világban, arra következtetett, hogy egy "titkos megbízói kör" illetve egy "grandiózus népességcsökkentő terv" léte nem is lehetetlen. Az pedig ezek után mindegy, hogy kik is a "kör" tagjai, és hol és mikor született meg a terv.

Susan George úgy gondolja, hogy a "luganói tanulmány", vagyis könyve háromféle lehetséges hatást válthat ki az olvasókból:
- elutasítják a könyvet, mint olyat ami olyan szörnyűségeket ír le, amelyek teljeséggel lehetetlenek;
- elgondolkodnak a felsorakoztatott tényekről, elfogadják az elemzéseket, de kételkednek abban, hogy azokból csak egy lehetséges megoldás, a "grandiózus népesség-csökkentő terv" kidolgozása és megvalósítása következhet;
- ráébrednek arra, hogy az egy bemutatott, lehetséges megoldás valóban következik az előzetes feltételezésekből és az elemzésekből. Vagyis a vélt veszély nagyon is valóságos.
Ez utóbbi csoportba tartozó emberek jönnek rá először arra, hogy a neoliberális rend mennyire hazug: hiszen - ígéretei ellenére - egyre többen lesznek a kárvallottai, mint a nyertesei. Arra is ráébrednek, hogy családjuk, saját maguk, kisvállalkozásuk, környezetük, kisebb közösségük mind-mind komoly veszélyben van. Hiszen, ha a transznacionális cégek egyedül a tulajdonosok érdekeit szolgálják, ha a kormányok egyre tehetetlenebbek a globális erőkkel szemben, ha a globális pénz uralma mindenre rátelepszik, akkor valóban nem marad más hátra, mint a feleslegessé váló emberek "kiküszöbölése" a rendszerből, a tőlük való megszabadulás. Erre pedig valóban megoldás lehet egy "grandiózus népességcsökkentő terv".

Hacsak, azok az emberek, akiknek végre kinyílik a szemük, és megértik, hogy mi történik körülöttük, ezt meg nem akadályozzák.

A könyvre a harmadik módon reagáló emberek bizonyosan azok között lesznek majd, akik tenni akarnak valamit a "kitervelt vég ellen".

De milyen lehetőségek állnak nyitva előttük? Ezek összefoglalásával zárja a könyvet Susan George.
A vég másféle is lehet

A másféle megoldás ismertetése előtt azonban először fel kell tenni két egyszerű kérdést: Kik felelősek a jelenlegi ill. a jövőben is várható válságokért? Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?

A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás előbb-utóbb önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit jobbak, felelősségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielőtt az számolna le velünk. Ki kell szabadulnunk alávetettségünkből, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem véletlen, hogy a szakértők azt tanácsolták a "titkos megbízóknak", hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Először is ezt kell leállítani. Egy francia mezőgazdasági szakember hallgatva egy jobboldali és egy baloldali érzelmű parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel: mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek!

A legfontosabb feladat tehát újraszőni a társadalom szövetét, amit a neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erősíteni kell a helyi kedvezményezéseket. Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el munkájukat, életlehetőségeiket.

Növelni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozások számát, a külföldi helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni kell az őstermelők jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik őket. A lokalizáció mellett szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal szemben.
Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem onnan, ahol bővében vannak neki: vagyis a globális cégektől és a pénzpiac szereplőitől, elsősorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását. Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amiből kevesebbet, és azt kevésbé, amiből többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, és jelentős adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre közöttük a hulladéktermelésre is.

Ezekkel és az ehhez hasonló lépésekkel kerülhető csak el a luganói tanulmány "végső megoldása".

5. Utószó.

A könyv megismerése után mi is választhatunk: reálisnak tartjuk-e Susan George elemzését vagy nem. Beteges fantáziálásnak gondoljuk-e a "titkos megbízói kör" által kiadott feladatot, hogy érdemesnek tartjuk arra, hogy elgondolkodjunk róla. Akárhogyan is vélekedünk a könyvről, a bemutatott tényeket nem tagadhatjuk, hiszen azokat saját bőrünkön is megtapasztaltuk. Még emlékszünk a Bokros-csomagra, tudunk a kórházi ágyak számának csökkentéséről, az egészségügynek juttatott csökkenő támogatásról, a lakosság fejlődő országoknál is rosszabb egészségi mutatóiról, az alacsony várható élettartamról, és a magas halálozási számokról. Naponta éljük meg az alacsony életszínvonal valamennyi hátrányát, a közüzemek monopolhelyzetéből fakadó áremelések derékszíj-összehúzó hatásait, látjuk az elesetteket, a hajléktalanokat, megtapasztaljuk a társadalmi kohézió hiányát, azt, hogy hogyan próbálják a globalizáció hívei szétzülleszteni, kiiktatni nemzeti érzéseinket, nemzeti kultúránkat.

Végül intőjelként arra is gondolnunk kell, hogy az IMF és a Világbank hazánk esetén is már korábban megfogalmazta a "tervet", ami szerint túl sokan vagyunk, 2-3 millióval kevesebb magyar is elég lenne.

Susan George könyve tehát nagyon is az elevenünkbe vág. A lokalizációval kapcsolatos befejező gondolatait ezért akkor is nagyon komolyan kell vennünk, ha érvelését esetleg nem tudjuk teljesen elfogadni.



Dr.Csath Magdolna, egyetemi tanár

2017. március 3., péntek

Amikor Edvard Benes elégedetten hátradőlhetett


Magyarországot 1946. január 19-én hagyta el az első, elüldözött német lakosokat Németországba szállító vonatszerelvény, és ezzel vette kezdetét a hazai svábságnak a kollektív bűnösség elvén alapuló kitelepítése. A magyarországi németek elhurcolásához a szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciáján meghozott döntés szolgált jogalapul.
Potsdam szentesítette az erőszakos kitelepítéseket

A győztes nagyhatalmak a második világháborút lezáró potsdami konferencia végén abban állapodtak meg, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét "szervezett és humánus módon" át kell telepíteni Németországba, arányosan osztva el őket valamennyi megszállási övezet között.

Az 1945. július 17. és augusztus 2. között Potsdamban megtartott konferencián a győztes nagyhatalmak képviselői, Harry S. Truman amerikai elnök, Clement Attlee brit miniszterelnök, és Joszif V. Sztálin szovjet pártfőtitkár
elsősorban Németország sorsáról tanácskoztak,
de terítékre került Olaszország, Ausztria, Lengyelország, Magyarország, Finnország, valamint Bulgária és Románia sorsa is.

A konferencia megkezdésén még Winston Churchill képviselte Nagy Britanniát, ám a brit háborús kabinet öt évig hivatalban volt fejét július végén a választásokon győztes Munkáspárt új miniszterelnöke, Attlee váltotta fel.
A konferencia zárónyilatkozatában a három nagyhatalom – elsősorban Edvard Benes (1945. október 28-tól csehszlovák köztársasági elnök) szovjetek támogatta erőteljes „lobbizásának" köszönhetően - hozzájárulását adata, hogy Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország kitelepítheti német nemzetiségű állampolgárait.
Szovjet ügynök volt a kollektív bűnösség legfőbb szószólója
Benes, emigráns csehszlovák politikusként a nemzetiségi alapú kitelepítés kérdését először 1943 decemberében, vetette fel Moszkvában.
Edvard Benes, aki az 1938-as müncheni paktum, illetve Csehszlovákia 1939. március 14-én történt német megszállása után egyre inkább a kommunisták és a Szovjetunió felé orientálódott, tervéhez megszerezte Sztálin támogatását is.
Benes erős szovjet elkötelezettsége egészen 1938-ra nyúlt vissza. Pavel A. Szudoplatov NKVD (később KGB) tábornok, aki a második világháború idején a szovjet elhárítást irányította, Special tasks. The memoirs of an unwanted witness – A Soviet spymaster című memoárkötetében megírta, hogy Benes 1938-tól a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt, akit a német megszálláskor az NKVD mentett ki Londonba, ahonnan később Moszkvába távozott.

Benes elképzelése tehát Sztálin támogatásával a potsdami nagyhatalmi nyilatkozat részévé vált, megteremtve a jogalapot többek között a magyarországi német nemzetiségűek, és a csehszlovákiai magyarok szülőföldjükről történő elűzéséhez.
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság támogatta a kommunisták szemérmetlen nyomulását
A kitelepítés ügyét a győztes Csehszlovákiában és Lengyelországban a kormányra, a vesztes Magyarországon viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságokat a nagyhatalmak a fegyverszüneti megállapodások, és a megszállt országokban felállított új kormányok ellenőrzésére állították fel.
Churchill 1944. októberi moszkvai látogatásán állapodott meg Sztálinnal a kelet-európai befolyási övezetek felosztásában, amit az 1945. februári jaltai konferencián szentesítettek.
Ennek megfelelően a Vörös Hadsereg által megszállt közép-kelet-európai országokban a Szövetséges Ellenőrző Bizottságok élére kivétel nélkül szovjet delegáltak kerültek; a budapesti székhelyű SZEB élére Sztálin egyik bizalmasát, Kliment Vorosilov marsallt nevezte ki. A szovjet befolyás alatt álló SZEB lett
az egyik legfontosabb eszköze a kommunisták gátlástalanul erőszakos hatalomra juttatásának.
A Dálnoki Miklós Béla vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány a Moszkvában 1945. január 20-án aláírt ideiglenes fegyverszüneti megállapodásban járult hozzá az ország szuverenitását jelentősen korlátozó szervezet felállításához.
Magyarországon e kérdésben viták alakultak ki a koalíciós pártok között és a Debrecenben, 1944. december 21-én életre hívott Ideiglenes Nemzeti Kormányban is.
Végül - szovjet nyomásra - a többség támogatta a németek tömeges kitelepítését (eufemisztikusan "kimozdítását") a bácskai magyarok és a bukovinai székelyek letelepítése, továbbá a földosztással összefüggő kommunisták szorgalmazta igények miatt, valamint azért, mert Csehszlovákia helyet sürgetett a Felvidékről áttelepítendő magyaroknak.

Kaucsukgerincű volt az ideiglenes kormány

Gyöngyössy János, aki az Ideiglenes Nemzeti Kormány kisgazdapárti külügyminisztere volt, 1945. május 16-án kelt jegyzékében azt közölte Vorosilovval, hogy a magyar kormány 300 ezer „volksbundistát" akar kitelepíteni. Dálnoki Miklós Béla, az ideiglenes kormány miniszterelnöke megerősítette kormányának ezt a szándékát május 26-i szóbeli jegyzékében, amelyben „... tisztelettel kéri a Szovjetuniót, hogy a Magyarországról eltávolítandó németeket Németországnak olyan területére telepítsék át, amely a Szovjetunió haderőinek megszállása alatt áll."
A SZEB-et vezető Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt,
amely november elejére 303 ezer nevet tartalmazó, részletes kimutatást készített. A SZEB 1945. november 30-án értesítette a hónap eleji választásokon abszolút többséget szerzett kisgazdák, valamint kényszerkoalíciós társaikból felállított kormányt a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásairól, amelyek félmillió ember kitelepítését engedélyezték.
Végül a minisztertanács 1945. december 22-i ülésén Nagy Imre, a kommunista párt delegálta belügyminiszter terjesztette elő azt a Rákosi súgására elkészített tervezetet, amely a hazai németség benesi elveken nyugvó kollektív bűnösségét fogalmazta meg.

Kollektív bosszú a Volksbundért

A Tildy-kormány 16 miniszteréből 9 szavazott igennel, kettő nemmel és öten tartózkodtak. Így született meg a kormánynak a hazai németség kollektív bűnösségi elvén alapuló 12330/1945.M.E. számú kitelepítési alaprendelete, amely december 29-én jelent meg a hivatalos közlönyben. A rendelet kitelepítési oknak tekintette, ha valaki az 1941-es népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát.
Kitelepítésre kötelezték azokat is, akik tagjai voltak a Magyarországon 1938 novemberétől szerveződő Volksbundnak,
illetve "bármi módon támogatták a hitlerista szervezeteket". A Volksbund, vagy teljes nevén a Magyarországi Németek Népi Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) a Német Népművelési Egyesült jogutódjaként alakult meg 1938-ban, Imrédy Béla miniszterelnöksége, és az ország fokozatos jobbratolódásának, a Harmadik Birodalommal való kapcsolatainak szorosabbra fűzése idején.
A magyar kormány német nyomásra, és cserébe Berlinnek a területi revízióhoz nyújtott támogatásáért hozzájárult ahhoz, hogy a német nemzetiségű magyar állampolgárok beléphessenek a Waffen-SS-be, illetve, hogy az SS toborozhasson körükbe. A Volksbund vezetősége, élén Basch Ferenccel így egyre inkább
a náci Németország magyarországi meghosszabbított kezeként viselkedett.
Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a Volksbundba sokan csak kényszerből léptek be, a katonai sorozások sokakat elrettentettek ettől, a szervezettség nagyrészt formális volt, így a Volksbund-tagság alapján történő későbbi kollektív büntetés mindenképpen igazságtalannak minősíthető.

A Szovjetunióba deportáltak harmada veszett oda
A kitelepítés ellen tiltakozott, illetve felemelte szavát mások mellett Bibó István, aki akkor a Belügyminisztériumban dolgozott, Mindszenty József esztergomi érsek, hercegprímás, továbbá a Szociáldemokrata Párt. A rendelet végrehajtási utasítása 1946. január 15-én jelent meg, eszerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatta meg az adott helység német lakosságának 10 százalékát, a mentesítésről pedig egy bizottság dönthetett a saját kénye-kedve szerint.

A kitelepítettek állampolgársága törvénynél fogva megszűnt, vagyonuk az államra szállt.
A kitelepítés 1946. január 19-én vette kezdetét, a legelső vonat Budaörsről indult el. Az első hullám a Budapest környéki falvak német nemzetiségű lakóit érintette, majd a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl következett. A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, addig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe szállítottak, a korábban elmenekültekkel együtt tehát összesen mintegy 220-250 ezer fő lehetett a Németországba kerültek száma.
Magyarországról a Szovjetunióba mintegy 70 ezer (más források szerint 40 ezer) németet hurcoltak el; ők jártak a legrosszabban ugyanis harmaduk elpusztult a szovjet munkatáborokban.
Becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire volt tehető.
Jellemző, hogy a félelem és megpróbáltatások miatt az 1949-es népszámláláson német anyanyelvűnek mindössze 22 455-en, német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en vallották magukat.

A kitelepítés befejezése után "osztályellenséggé" váltak az itthon maradottak
A németek kitelepítésének hivatalosan az 1949. október 11-én a Magyar Közlönyben megjelent kormányrendelet vetett véget. A rendelet értelmében a Magyarországon maradt, a kitelepítés alól mentesített német nemzetiségű lakosságnak biztosították azt a jogot, hogy szabadon válasszák meg lakóhelyüket, és eltörölték a munkavállalásukra vonatkozó korlátozásokat is.

A német kisebbség helyzete azonban nem sokat javult,
többségüket az ötvenes években "hazaárulóként" és "osztályellenségként" kényszermunkára küldték a Hortobágyra,
a német iskolákat bezárták, a "fasisztának" minősített német nyelvet az iskolai oktatásból száműzték.A nyomás később enyhült, de a pártállami időszakban a magyarországi német kisebbség jobbára csak sajátos kultúráját őrizhette, az anyanyelvi oktatás, művelődés intézményes feltételei hiányoztak.

Csak a rendszerváltás után történt meg a teljes rehabilitáció

Csak a rendszerváltás után, az Antall-kormány előterjesztésére az Országgyűlés által 1993-ban elfogadott nemzetiségi törvény tette lehetővé a német kisebbségi önkormányzatok megalakulását. A 2014-ben megválasztott Országgyűlésbe a többi hazai nemzetiség mellett a német nemzetiség is szószólót delegálhatott.
A rendszerváltás óta Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről. Szili Katalin, az Országgyűlés akkori elnöke 2007 novemberében a magyarországi németek elüldözésére emlékező, a Parlamentben rendezett nemzetközi konferencián a magyar állam nevében bocsánatot kért a németek kitelepítéséért.(Origó)

forrás

Magyarellenes pogrom - 1990


A Fekete Március: 18 éve történt a magyarellenes pogrom Marosvásárhelyen


1990 márciusában, a romániai "rendszerváltás" után három hónappal etnikai összecsapás képeit sugározták ősi erdélyi városunkból. A 6 halottat és közel 300 sebesültet követelô események pártatlan kivizsgálása a mai napig nem történt meg, az emberiség elleni bűnös román vezetőket pedig az EU-ba is befogadták...

Akik a pogromot megszervezték és irányították, a későbbi hazugságkampány során megpróbálták a jogaikért kiálló magyarokra hárítani a felelősséget. Nem kevés sikerrel, tegyük hozzá. Bebörtönzött magyarok, és cigányok, kik a román börtönben elmélkedhettek azon, hogy mit is jelentenek Európában, demokráciákban a kisebbségi jogok. Emigráló családok ezrei, a város iszonyatos fejlődésbeli lemaradása. Évekkel később már szembetűnővé vált, hogy más erdélyi magyar városok rohamosan fejlődnek, míg Marosvásárhely eltűnt a befektetők térképéről. Ami különösen fájhat, hogy az anyaországiak is inkább Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát részesítették előnyben. Magyarország hallgatott, évekkel később sem próbált meg gazdasági-anyagi támogatást nyújtani a magyarok mártírvárosának! Ma a polgármester román, a város fejlődik, a magyar többség csak történelem.

Évekkel ezelőtt megkérdezték egy interjúban Sütő András írótól, hogy szerinte miért várat magára még mindig a Fekete Március történészek, társadalomtudósok általi feldolgozása, az amúgyis név szerint már ismert felelősök megnevezése? A válasz egyszerű volt, frappáns és igaz. Tipikus magyar balekság, mondta az író, ki fél szeme világát adta az erdélyi magyarságért.

Erdély majdhogynem közepén fekvő kis vagy középváros, évszázadokon át Székelyvásárhely néven a székelyek fővárosának számított. Erdély polgárosodásának idején, majd a kommunista rezsim alatt az erdélyi magyarság számára, az erősen elrománosodott Kolozsvár helyett, a magyarok kulturális fővárosának is nevezhető. Itt találkozik ugyanis a székely, a mezőségi magyar, és a már elenyésző szász kultúra. A színművészeti, orvosi és gyógyszerészeti egyetemmel rendelkező városba többségében magyarok jönnek tanulni.

Az 1989-es forradalom alatt a város román és magyar ajkú lakossága, soha nem tapasztalt, már-már testvéri egyetértésben követeli a Ceausescu házaspár távozását. A forradalom alatt magyarok és románok egyformán életüket vesztik, hogy aztán a hőn áhított szabadság mindenki számára meglepő fordulatot hozzon a város történetében.
Hamarosan kiderült, hogy a decemberi forradalom eufóriája után a románok ott folytatják, ahol abbahagyták. A zsidó és szász tömegek kiárusítása után (Ceausescu, kommunista diktátor "fejpénzt" kért Izraeltől és a Német Szövetségi Köztársaságtól, hogy a zsidó és a német ajkú román állampolgárokat elengedje - érdekes, ezt a tényt nem nagyon hallani az ügyeletes sikongatók részéről), az erdélyi magyarokon volt a sor. Arányszámuk megváltoztatása, szülőföldjükről való elkergetésük volt a cél, hiszen a nyolcvanas években még több mint két milliónyian voltak. Kedvüket kellett szegni, nehogy már komolyan vegyék a demokráciát és mindenféle kisebbségi jogok, elkobzott vagyonok visszaszolgáltatása, stb. érdekében még összeszerveződjenek.
A legfontosabb cél természetesen rejtve maradt a pórnép szeme elől. A régi rend hívei, akik már érezték jogtalan előnyeik elvesztésének hátrányát, nem akartak átlagpolgárokká válni. A román kommunista rezsim ÁVH-ja, a Securitate (ejtsd: Szekuritáté), a demokratikus mezbe bújt, ízig-vérig kommunista Ion Iliescu akkori államelnökkel összejátszva létrehozta a rehabilitásukhoz szükséges színdarabot.
A terv bevált, az áldozatok nem számítottak. Hat halott és közel 300 sebesült jelezte, hogy a Balkán kommunista pribékjeinek eszük ágában sincs demokratának lenni. Az eseményeket követő hazugságkampány pedig a magyarokra hárította a felelősséget, persze ehhez kellett a gyáva és sunyin lapuló, magyarországi kormány is.
Ma már tudjuk, hogy Magyarország politikai elitje nem a magyarság érdekeit helyezte szem elé a "rendszerváltozással", hanem az új Moszkva igényeit kívánta kielégíteni, viszont akkoriban Marosvásárhely magyarsága azt várta, hogy Budapest megvédi őket. A pogrom éjszakáján bizakodó, optimista magyarok tudni vélték, hogy a magyar határon csapatösszevonásokat tart a Magyar Honvédség és csak napok kérdése a bevonulásuk. A Honvédség nem vonult be, viszont magyarok tucatjai vonultak be a börtönökbe, magyarok ezrei vonultak emigrációba. Talán ennek is köszönhető, hogy az erdélyi magyarság itt tart, ahol tart.

Politikai képviseletének, a román érdekeket kiszolgáló RMDSZ-nek nincs igazi súlya a román politikai életben, dacára annak, hogy kormánypárt. Magyarország fura urától sem képesek a fennmaradásukhoz szükséges eszközöket kiharcolni, és elvi bajtársiasságuk ellenére a budapesti kormány számára nem többek kellemetlen pincsikutyáknál. A vele szemben álló ún. erdélyi magyar jobboldal pedig végzetesen megosztott, ideológiailag követhetetlen, tartalmilag üres. Akaratuk, helytálló megállapításaik nem többek pusztába kiáltott szónál.
Mindezeket azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy az egyik vagy másik oldal által elkötelezett olvasó az alábbi szereplőkből ne a mostaniakat ismerje fel.

Akkoriban még nem volt RMDSZ-el szembenálló Tőkés, nem volt erdélyi magyar jobb és baloldal. A magyarság igazi nemzeti ereje mutatkozott meg a 90-es évek elején, elég ha csak a "gyertyás" tüntetés néven elhíresült megmozdulást említjük. Erdély forrt, a magyarok nem akarták újból iga alá hajtani fejüket, nem akartak többé szülőföldjükön kívül máshol boldogulni. És az újonnan érkezett demokráciába vetett hittel bizakodtak, hogy ez nekik sikerülhet. (Akár szimbolikus képsornak is nevezhető, amikor a husángokkal, kapákkal felfegyverkezett román csőcselék a jelenlevő rendőrök tétlensége mellett, rátámad a fegyvertelen magyar tömegre, a magyarok egyszerre kezdik skandálni: "Európa, Európa" - persze hamar felocsúdtak, de erről majd később)

Próbáljuk meg kronológiai sorrendben vázolni az eseményeket:

A 89. decemberi eufórikus hangulat után a város magyarsága elkezdi megszervezni az életét. Ha az akkor megfogalmazott célok ma is ismerősnek tűnnek az bizonyára nem a véletlen műve.
Február elején megalakul a Romániai Magyar Orvosok és Gyógyszerészek Szövetsége.
Céljaik között szerepel a marosvásárhelyi önálló magyar orvosi és gyógyszerészképzés visszaállítása, valamint a magyar nyelven oktató Bolyai Tudományegyetem megalakítása. Az alakuló ülésen Dr. Brassai Zoltán belgyógyász előadótanár elmondta, hogy míg 1987-ben 78-an végeztek az orvosi fakultás magyar tagozatán, 1989/1990-ben már csak 18-an kezdték meg magyarul tanulmányaikat.

Az erdélyi magyar orvostársadalmon keresztül az egész értelmiséget érintő problémára mutatott rá, amikor elmondta: az utóbbi években a magyar végzősök 60-70 százaléka került Moldvába. A kommunista diktatúra alatt, az orvosi egyetemet magyarul elvégző fiatal orvosokat előszeretettel irányították át többségében románok által lakott területekre. Ez ellen a fiatal orvosok emigrációval "tiltakoztak", vagy sorsukba beletörődve, Erdélytől messze telepedtek le, így azonban nem maradt utánpótlása az erdélyi magyar orvostársadalomnak.
A probléma felvetése abban az időben kényelmetlen volt a román hatalom számára, mert ezzel bizonyítható lett volna, hogy a magyarok a kommunista rezsim alatt kettős elnyomást voltak kénytelenek elszenvedni.

1990. február 10.
Az erdélyi magyarság összefogásának, erődemonstrációjának leggyönyörűbb napja. Se azelőtt, se azután, ilyen még nem volt Erdély történetében.
Az anyanyelvű oktatásért, Sütő András felhívására tüntetést szerveznek erre a napra. A tüntetés néma, azon sem táblák, sem feliratok, sem skandálások nem jelzik a tömeg szándékát. Az ünneplőbe felötözött magyarság példát mutat európaiságból, példát mutat a világ magyarságának összefogásból. Marosvásárhelyről és környékéről százezer magyar (a város lakossága ma 150 ezer fő, tehát mintha Pesten vonulnának 1-1,5 milliónyian) vesz részt a felvonuláson! Százezer néma, összeszorított ajak vonul végig a város főtéren, a Sportcsarnok irányába, kezükben egy szál gyertyával és egy magyar könyvvel. A Sportcsarnok előtt aztán a százezer, addig néma torokból egyszerre csendül fel: "Miatyánk, ki a mennyekben vagy…"

E sorok írója tisztán emlékszik arra a napra, bár még kamasz voltam, mai napig tudom, Tamási Áron "Tiszta Beszéd" című könyvét tartottam a kezemben.
Aki teheti, kutasson fel korabeli híradókat, azok a képsorok még ma is lenyügözőek!
A marosvásárhelyi megmozdulásokkal egyidőben Erdély többi városaiban is hasonló rendezvényeket szerveznek. A tömeg mindenhol néma, csak a "Miatyánk" hallatszik. Tüntetnek Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Szatmárnémetiben, tüntetnek mindenhol, és mindenhol némán! Csak gyertya meg egy könyv. És a "Miatyánk"!

Másnap, azaz február 4-én Kincses Előd, Tőkés László akkori védőügyvédje beszámol arról, hogy a napokban egy táviratszöveg járta be a nagyobb románlakta városokat, amelyben a marosvásárhelyi magyarok által állítólagosan elkövetett románellenes cselekedeteket ismertetik. A hangulatkeltés veszélyeire való Tőkés-féle figyelemfelhívás süket fülekre talált.
Március elsején, a város tanács ülésén Ioan Judea ezredes, a Nemzeti Szövetség marosvásárhelyi Ideiglenes Tanácsának akkori elnöke (a szervezet 89 decemberének végén alakult, hogy a forradalom és az első választások közötti időszakban felügyelje az ország rendjét, ellássa az államigazgatási feladatokat), a lakosság felkészítését javasolja, mert szerinte külföldi országok Erdély megszállására készülnek. A nevetséges vádakat az RMDSZ cáfolja, persze a kellően hiszterizált, Erdély megszerzésével kapcsolatban akkor még bűntudatot tápláló románok bepánikolnak.

Érdekes, hogy az események után 15 évvel, egy kisebb botrány után, ez a vérbeli szekuritátés, kommunista mit nyilatkozott a Duna televíziónak:" a Szekuritáté a márciusi események idején is működött. Én, mint a városi tanács elnöke, nem szüntettem meg a titkosszolgálati szerveket, amelyek azelőtt léteztek. December 26-án azt mondtam nekik: "Ti az országot és a népet szolgáltátok az eskütökhöz híven. A vezetőség megváltozott, aki nem akarja továbbra is szolgálni az országot és a népet - ahogyan megesküdött -, az szabad." Senki nem távozott. Akkor kiadtam a parancsot, hogy lássák el feladataikat és teljesítsék kötelességüket. Én minden reggel hét órakor megkaptam a szigorúan titkos jelentést a marosvásárhelyi rendőrség parancsnokától" - fejtette ki Ioan Judea."
A több tucatnyi magyar és cigány elítélttel ellentétben, a fent nevezett személy még mindig szabadlábon van, jól megérdemelt nyugdíját élvezi!

Március másodika:
Tőkés László március 2-án elmondott első parlamenti beszédében szólt arról, hogy ismét vannak nemzetiségi viták. Soviniszta román személyek a szeparatizmus vádját hangoztatják, holott mindössze arról van szó, hogy helyre kell állítani a kisebbségek iskolahálózatát.
"Egyesek elfelejtették a Ceausescu-rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szembeni elnemzetlenítő politikáját, és most is a türelmetlenség, a többségi fölény politikáját folytatják, nacionalista kampányt indítanak a romániai magyarság demokratikus követelései ellen és negatív befolyást gyakorolnak a kormányra is. Aggasztó a helyzet bekövetkezhető súlyosbodásának a veszélye."

A felszólás süket fülekre talált, a jól megszervezett pogrom előjátéka a végkifejlethez közelít
Március negyedike:
Gyulafehérváron nagygyűlést tart a magyarellenesség szítására létrejött Vatra Romaneasca szervezet (szabad fordításban: Román Tűzhely).
A véres szájú balkáni pribékek fröcsögése fokozódik, a főcélpont Tőkés László, Király Károly, Kincses Előd és más magyar vezetők. Az elhangzott vádakat, sajnos ma a magyarul beszélő erdélyi politikusainktól hallhatjuk leginkább. Ilyen például az a vérbeli kommunista fröcsögés: "Tőkés László politizál, ahelyett hogy híveivel törődne" - mire a Gyulafehérváron összesereglett román tömeg zúgni kezdett: "Jos cu Tőkés" (Le Tőkéssel).
A hosszúra nyúlt gyűlésen élesen elítélték a romániai magyarságot, csúfot űztek tüntetéseikből, túlzottnak találták az önálló anyanyelvi iskolák követelését, mindent szeparatizmusnak minősítettek. Nehéz a sok uszító beszédről beszámolni. A Vatra programja szerint azt kívánja, hogy Erdély kulturális életének minden vonatkozásában kérjék ki a véleményét. A Vatra "harcol azért, hogy az ország egész területén a román legyen az egyetlen hivatalos nyelv."

1990 március 7.
A kétnapi eredménytelen tárgyalás után a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar hallgatói ülősztrájkba kezdenek. Követeléseik: külön keretszám a magyar anyanyelvűek részére, a két nemzetiség egyenlő arányú részvétele az egyetem vezetőségében, a teljes értékű magyar oktatás helyreállítása!

1990 március 15.
Az erdélyi magyarok 1848-as szabadságharcra való békés megemlékezését több városban megzavarták a Vatra Romaneasca hívei. Szatmárnémetiben a Vatra hívei a március 15-ét ünneplő magyarokra támadtak, magyarokat vertek meg.
Szatmárnémetiben a magyarok bejelentették, hogy március 15-én a Balcescu-szobornál rendeznek emlékünnepséget.
A Vatra Romaneasca erre a hírre március 14-én tiltakozó gyűlést hirdetett, ahol soviniszta jelszavakat kiáltozva elhatározták: megakadályozzák, hogy a magyarok megünnepelhessék március 15-ét. Másnap megszállták a Balcescu-szobor környékét. A magyarok erre a katolikus székesegyház udvarán koszorúztak. A nacionalista román tömeg megrohamozta a magyar ünneplőket, megzavarták a koszorúzást, egy embert megvertek.
Az erdődi Petőfi szobrot március 15-én ismeretlenek megrongálták. A leomlott hatalmas kőtömb darabjai szanaszét hevernek. A közelben lakók nem mernek nyilatkozni, félnek hogy leütik őket. Ardeleanu törzsőrmester, a helyi őrsparancsnok nem tud semmit az egészről. Az RMDSZ feljelentést tett ismeretlen tettes ellen.

1990 március 16
A marosvásárhelyi Tudor lakónegyedben, melyet többségében románok laknak, ittas egyének kifogásoltak egy gyógyszertár magyar nyelvű feliratát. Az ordítozásra összeverődött többszáz román nemzetiségű személy méltatlankodása zavargásokba torkollik, behatolnak lakásokba, civil személyeket, újságírókat bántalmaznak, gépkocsikat rongálnak meg.
A tömeg az utcán vonulva magyar nyelvű feliratokat tépked le, elégetik a polgármesteri hivatal magyar nyelvű feliratát. A tömegbe hajt autójával egy ittas román férfi, a diverzió azonban szándékos románellenes agresszióról szól.

1990 március 17.
A román egyetemisták szerveznek ellentüntetést.
Az RMDSZ Elnöksége március 17-i nyilatkozatában a magyarellenes provokációk ellen tiltakozott, amelyek Szatmárnémetiben, majd Marosvásárhelyen történtek.
Marosvásárhelyen Tőkés László és Smaranda Enache ellen tüntettek, a felvonulók magyar vért követeltek, s kötelet Sütő Andrásnak, Király Károlynak, Tőkés Lászlónak. A Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa nem reagált az RMDSZ helyzetjelentéseire.

1990 március 17 - 18.
Marosvásárhelyen megtartották a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) első kongresszusát. Mintegy 400 fiatal gyűlt össze.
Smaranda Enache magyarul és románul tartott beszédet, a magyarországi román menekültek nevében Emil Iovanescu beszélt. Felolvasták Sütő András és Király Károly levelét. A MISZSZ március 18-án a magyar oktatásüggyel kapcsolatos nyilatkozatot fogadott el és egy állásfoglalást a Vatra Romaneasca szervezetről. A nyilatkozatban szolidaritást vállalnak az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet ülősztrájkot folytató magyar hallgatóinak követeléseivel, így a Bolyai Tudományegyetem visszaállításával, az önálló magyar iskolahálózat megvalósításával, a Nemzetiségi Minisztérium felállításával, a nemzetiségi törvény kidolgozásával, a magyar nyelv szabad használatával.
Az állásfoglalás leszögezi, hogy február 10-én a magyar kisebbség békés tüntetést tartott, kollektív jogainak érvényesítéséért, erre válaszolva a Vatra Romaneasca soviniszta, erőszakos (dorongok, kések) ellentüntetést szervezett. A Vatra által kezdeményezett megmozdulások több esetben fasisztoid jelleget öltöttek.
A MISZSZ kéri a kormány állásfoglalását.

1990 március 19.
A tudatosan szervezett pogrom eléri a tetőpontját.
A Vatra Românească, azzal az indokkal, hogy elôadásra hozza, rendôrkísérettel többségében félanalfabéta román parasztokat szállított be Marosvásárhelyre. A város főterén körülbelül háromezren gyűltek össze, s több magyar vezető eltávolítását kérték. A helyzetet látva, az erőszak nyomásának eleget téve Kincses Előd a város magyar polgármester lemond, bár itt célszerű lenne lemondatást írni!
Kora délután a felső Maros mentéről és a Görgény völgyéből érkezett újabb teherautó. A vasvillával, fejszével, botokkal felszerelt parasztok azt hangoztatták, hogy agyonverik az összes magyar egyetemistát, akik azonban már felfüggesztették az ülősztrájkot. Az RMDSZ székházánál gyülekezni kezdtek a magyarok. Sütő András beszélt hozzájuk megafonon: Kincses Előd lemondatása jogtalan, de nem kell válaszolni a provokátoroknak, mindenki menjen haza. A magyarok erre hazamentek, aki mégis maradt az az érkező román tömeg elől a székházba menekül.
Ez alatt a Szászrégen környékéről beszállított személyek az újonnan érkezőkkel együtt a főtéren randalíroztak, utcatáblákat, a színház magyar tagozatának plakátjait tépték le, majd az RMDSZ székházához irányították őket. Az RMDSZ székháza akkoriban a Bolyai-tetőn volt, ezt meghallva a román tömeg a régesrég halott Bolyai Jánost kezdte keresni, felakasztás céljából! A székházat megtalálván azonban folytatódott a rémálom.
Az ostromlók letépték a feliratokat, betörték a főbejárat ajtaját, majd az udvarra vezető vaskaput. Újabb erősítés érkezett, s -Halál a magyarokra!- felkiáltással behatoltak az épületbe, baltával verték ki az ablakokat, kihajigálták a berendezést, gyújtogattak. A téren levők ujjongtak, majd összetörték a szemben levő Teleki Téka feliratát, s fel akarták gyújtani a páratlan értékű könyvtárat!
A székházban rekedt személyek hiába kérték a karhatalmi szervek segítségét. A mintegy nyolcvan magyar a padlásra menekül, melynek feljáratát eltorlaszolják. A tömeg dühös és vért követel, fel akarják gyújtani az épületet, ezt hallva a padláson a magyarok névsort írnak, hogy az utókor és a családtagok tudhassák hol vesztették életüket. A tömeg több órán át randalírozott, a rendőrség még a helyszín felé sem nézett. Az esti órákban a helyszínre érkező ezredes polgármester Ioan Judea (érdekes módón ő lett Kincses Előd utóda) távozásra szólította fel a padlásra szorultakat, Sütő Andrásnak személyesen megígérve, hogy teljes védelmet biztosítanak a magyaroknak.
A kért feltételeket nem teljesítették, s az írót a ponyvás teherautóra felugró személyek addig ütötték, amíg mozdulni sem tudott. A jelenlévők állítják: kiérkezésükkor elhangzott, "ott van ő, őt üssétek az ősz hajút", valamint azt is egységesen ítélte meg a román ígéretnek bedőlt pár magyar, hogy a teherautó ponyvája előre fel volt hasogatva, hogy könnyebben hozzá lehessen férni a platón már védtelen magyarokhoz. Az eseményen jelen volt a megyei vezetésben részt vevő Scrieciu Ion tábornok is.
A jelenlevő katonák mindezt ölbe tett kézzel nézték végig!

A mérleg: Sütő András, az erdélyi magyarság igazi vezéregyénisége, a kitűnő író fél szemére megvakul, több bordája eltört, bal karja zúzódást szenvedett.A város magyarsága megrémülve és döbbenten a lakásaiba húzódik! De nem sokáig! Másnap:

1990 március 20.
Az események hírére, a magyarság délre már a város főterén van.
Kiderül, hogy a gyárakban a magyar munkások a reggeli műszakkezdésnél egymásra néztek és kimentek. A városszéli gyárakból, a főtér környéki iskolából, egyetemekről özönlenek a magyarok a főtérre. A diákokat hazaküldik az iskolából a magyar tanáraik. Mindenki elszánt és igazságot akar.
Pár óra alatt többtízezres tömeg verődik össze a város főterén, követelik Kincses Előd polgármesteri tisztségbe történő visszaállítását, a magyar anyanyelvű oktatást. Mivel nem bíztak a helyi hatóságokban, azt szerették volna, hogy Király Károly kíséretében Iliescu elnök jöjjön Marosvásárhelyre. Amit, az ígéretek ellenére hiába vártak. A tüntetők, férfiak, nôk, gyerekek és öregek mégis helyben maradtak, mert úgy érezték, nincs más esélyük. A déli óráktól a románok is gyűlni kezdték.
Ezekkel jöttek a románok, visszafele már nem tudták használni
Aztán elszabadul a pokol: a feltűnően gyéren felállított rendőrségi kordont a románok áttörik és rátámadnak a magyarokra. Kezeikben fejszék, dorongok, vasvillák. Vérző fejű, rohanó magyarok a főtér felső irányába, utánuk a vérszomjas, átvert és aljas célokra felhasznált román tömeg.
És ekkor megtörténik a csoda. Ami akkor történt, azt sokan Csaba királyfi szellemének tulajdonítják és talán nem véletlenül. A főtéri parkon át menekülő magyarok megállnak, villámgyorsan szétkapják a fából ácsolt padokat és máris kész a fegyver. A román tömeg először megtorpan, majd menekülni kezd, a magyarok ismét elfoglalják a polgármesteri hivatal előtti területet és kialakul az állóháború!

A tankok által formált "elválasztóvonal"

A főtéren keresztülvágtat egy román által vezetett teherautó, elüt egy magyart, aki meghal, majd a templom lépcsőjébe ütközve megáll. A platójáról románok ugrálnak le.
A magyarok barikádokat emelnek, mindent felhasználnak ami fegyverként használható. Sötétedés után ritkulni kezd a magyar tömeg, mivel a nőket és a gyerekeket hazaküldik, miközben a románoké gyarapodik.


A magyart elgázoló teherautó, belerohant a templom lépcsőjébe


Megérkezik a hadsereg is, azonban tankjaik a magyarok barikádjai miatt nem tudnak bejönni a főtérre. A polgármesteri hivatal erkélyéről Kincses Előd nagy nehezen ráveszi a magyarokat, hogy engedjék át a tankokat. A tankok két sorban beállnak a román és a magyar tömeg köz, mintegy húszméteres "senkiföldjét" teremtvén ezzel. A katonák beszállnak a tankjaikba és onnan nem bújnak elő. A harc tovább fokozódik, a román tömeg Molotov-koktélokat, köveket hajigál a magyarokra, számbeli fölényük miatt merészelnek a tankok között átosonva test-test elleni harcra átjönni a magyar oldalra.
Valahonnan egy tűzoltó slagot szereznek a magyarok, akik rákötik a hivatal vízcsapjára és a románokra irányítják. A hatás felülmúlja a várakozásokat, a románok sorai megritkulnak, a harc azonban még mindig egyenlőtlen.
Negyven-ötvenfős csoportokban cigányok tűnnek fel, kezükben bot, fejsze, vasvilla. Cipőjükre ragasztószalaggal ráerősített, kinyitott bicska. Románul kérdezik, hol vagytok testvéreink? Jön a válasz a románoktól, itt vagyunk testvérek. Na, ha ott vagytok, akkor odamegyünk, mondják a cigányok sejtelmes mosollyal, és utána felhangzik az előre megbeszélt cigány csatakiáltás:
"Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!"
A helyzet mintegy két óra alatt az ellenkezőjére fordul, mivel a Nyárád-menti székelyektől is érkezett erősítés. A románok menekülnek, nyomukban a magyarok meg a cigányok. A város hajnalra magyarrá válik, a tömeg a magyar és a székely himnuszt énekli, a Városházán megjelenik a magyar zászló is.
Másnap Ion Iliescu elnök azt kéri Marosvásárhely lakosságától, hogy 15 óráig fejezzen be minden tüntetést és menjen haza. A magyarok, vezetőik tanácsára, nagy nehezen hazamennek, a románok később még napokig tüntetgetnek, agresszív hangnemben, de erőszaktól mentesen.
Nagyjából ennyi a fekete március krónikája. Ami ezután következett, az egy külön tanulmányt érdemel. Mérleg: hat halott, közel négyszáz sebesült, csalódottá és kiábrándulttá vált magyarok, a város még erdélyi mércével mérve is mérhetetlen elszegényedése! Soha le nem mosható szégyenfolt Marosvásárhely románságának.

A pogrom miatt csak magyarokat és cigányokat ítéltek el, vétkes románt nem találtak, még a teherautót vezető, egy magyart halálra gázoló románt is felmentették! Többszázan elmenekültek Marosvásárhelyről, az eseményeket követően. Az események miatt, gazdasági hátrányba került város pedig még éveken keresztül az elvándorlók városának számított.
Ma már biztosan kijelenthető, hogy a pogromot Ion Iliescu akkor kommunista, áldemokrata vezető szervezte, hogy legitimálja a Securitatet.
Mivel ez sikerült neki, segítségükkel még éveken keresztül uralhatta Romániát! Nem valószínű, hogy a románok akkor vagy ma mind utálnák a magyarokat. Az igazság, hogy egy elbutított, a civilizált társadalmi keretek kiépítésének kezdetén levő nép esett áldozatul saját vezetőinek. Erre a legjobb bizonyíték, hogy néhány hónappal később, a demokratikus érzelmű, egyetemista, bukaresti ifjúság lezárta Bukarest főterét Ion Iliescu és a többi kommunista káder távozását követelve. Iliescu a bányászokkal verette szét az egyetemisták mozgalommá terebélyesedő tüntetését!

Ma, 17 évvel az események után Marosvásárhely egy békés nyugodt város hangulatát kelti az idelátogatóban. A magyarellenesség megszűnőben, már csak nyomokban lehet felfedezni, a város rohamosan fejlődik, a polgármester román nemzetiségű. Az előbb magyar többségű, majd fele-fele arányban magyarok és románok által lakott város magyarságának létszáma mára a románok létszáma alá süllyedt. A magyarság szempontjából Marosvásárhely rálépett a szórványosodás útjára.
Az akkor szereplők többsége már nem aktív a politikai életben. Sütő András haláláig távol maradt a politikától, bár véleményt alkotott néha, tevékenyen már nem vett részt semmiben. Kincses Előd éveken át emigrációban élt Magyarországon, Tőkés László az RMDSZ ellenzéke lett, azóta is harcol meg nem valósult céljainkért.
Megjelent viszont a Markó - Verestóy - Frunda - Borbély - féle RMDSZ vezetés, amely ma teljesen uralja az erdélyi magyarság döntéshozó szerveit. Markó egyébként Pesten lebzselt a Fekete Március idején, és haza sem indult az események hírére.
Ion Iliescu, miután egy valódi demokratikus kormánya lett Romániának, a vádlottak padjára került, bár nem tudtak konkrétumokat rábizonyítani, politikai súlya jelentéktelen lett.

És Erdély magyarsága? A 90-es évek elején létező szeretet és összefogás eltűnt. Az értelmiség, a cselekvő, nyitott, és alkotó szellemű rétege döntő többségében elvándorolt, a minőségi munkaerő szintén. Az akkor megfogalmazott célok ma is érvényesek, ám a Janus-arcúvá vált RMDSZ és a súlytalan, Tőkés László nevével fémjelzett erdélyi magyar jobboldal között már rég nincs meg az a fajta őszinte párbeszéd, hogy az összefogás és összetartozás érzése újra cselekvő erőt adjon nekünk.

részlet: http://www.hunsor.se/kitekinto/18evetortent080319.htm

2017. március 2., csütörtök

Jézus urunk, ha eljönne...

Mi történne szegény Krisztussal, ha második eljövetelként belecsöppenne a minimális szellemi bázist is nélkülöző nihilista Magyarországra, akármilyen testben, de egyértelmű célokkal?
Természetesen, akiknek nem érdeke, hite, hogy itt legyen, egyből elkezdené nevetségessé tenni. Az ostoba népnek ez a legjobb módszer a lejáratásra; még talán a félelemkeltésnél is jobb egy fokkal.
A Heti Hetesben nagyorrú, levitézlett szinkronhangok gúnyolnák, a hírekben antiszemitáznák, a mai egyház sem fogadná be, a zsinagógáról ne is beszéljünk.
Ha felszállna a villamosra, kizsebelnék; az utcán feslett macák környékeznék meg.
A parlamentben politikailag inkorrektnek tartaná minden párt; hitvitázók vitáznának vele. Megkapná, hogy őrült, bolond, önjelölt, sarlatán, szemfényvesztő.
Megbélyegeznék, leeretnekeznék, kirekesztőznék.
Leleplező műsorokat kezdenének gyártani róla, mint a bűvészekről.
Orvosi kamarák támadnák, a betegeket óvva intenék gyógyításától.

Egyre azonban még ők sem számítanak.













Krisztus itt van velünk most is.